Vissza a főoldalra
 
ONLINE MÛVÉSZETI, KULTURÁLIS FOLYÓIRAT
(világhálón: 2001. március 1-jétõl, nyomtatásban: 2002-2010 között)
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
ELSÕ KÖZLÉS ÍRÁSOK
(szerkeszti: Bandi Katalin - vers, Szénási Sándor István - próza)
 
Novák Imre
(1953 - )
Gyöngyházfényû hajnalban
(Lány spanyolcsizmában - 3. rész)
Cecília odabújt a férfihoz, átkarolta, csendesen szuszogott. Az álomban már nem számít ki él, ki nem, és az sem, ki milyen ember. Nyugalom vette körül õket. Tónusok és formák rajzolódtak elõttük. Elaludtak. 
  
Reggelre a fiú teste teljesen kihûlt. Ijesztõen hideg és fehér volt. Cecília a feje alá tette a kezét, álmos révületnek hitte a mozdulatlanságot, közelebb bújt. A fiú nem reagált. Elképzelte, hogy tudna-e komolyan aggódni érte, érez-e még maga valamit iránta. Rájött: nem érez. Véget ért a lelkében a happening. Úgy gondolta, hogy ez a fiú nem nagy lúmen. 
  
Kintrõl beszélgetésfoszlányok szûrõdtek be: 
- Manipulált világban élünk - hallatszott be egy férihang. - Átírt, elhallgatott, kitalált híreket kapunk. A Beatles zenéjét is névtelen, pár fontért dolgozó stúdiózenészek írták, és õk készítették a lemezeket is. Minden az üzlet része, a fiúk az arcukat adják a történethez. A kalandos életû vigéceké a világ, és mi mindent elhiszünk. Gondolkodásunkban még mindig a nap forog körülöttünk. 
  
Sokféle ember fordult meg Edit társaságában. Volt nyelvésznek tanuló szakállas fiú, volt újságíró-gyakornok, színészetrõl álmodozó lány, és sok bölcsész és közgazda hallgató, aztán jó néhány elfoglaltságot még nem találó, csak terveket szövögetõ kétes egzisztencia. Néhány csavargó és néhány másként gondolkodó, és a törvényeket szabadon értelmezõ lókötû mellett akadt társasági tiszavirág és mákvirág is. 
  
Akkoriban 1968 Párizsa és Amerikája még nem került a történelem süllyesztõjébe, szereplõi még nem vették át a politikai hatalmat, és még nem nevezték a kultúrát fenyegetõ individualista ellenforradalomnak a virágok és a béke híveinek mozgalmát, akik úgy gondolták, hogy a nyárspolgári butaság legyõzése után a liberális demokrácia a történelem végét jelenti majd. A világfelfogás viszonylagossága okán nem csodálkozott senki azon, hogy van, ahol elfogadott a bigámia, van, ahol büntetendõ cselekedet, és van, akinek Jézus az Istene, és van, akinek Buddha a helyes és követendõ út megfogalmazója. 
  
Ebben a világban a testiség és a szellemi szabadság a kötöttségek nélküli lehetõségekkel élt. A világról szóló értelmezések többek között Frank Zappa, John Lennon, Mick Jagger szövege, zenéje alapján, aztán Halász Péter szobaszínháza, és a kexes Baksa Sóos János szavai és Antonioni és Dennis Hopper filmtörténetei szerint rögzültek. 
  
A fiú még aludt a füstös szobában, mikor Cecília óvatosan kikelt az ágyból, kiment a fürdõszobába. Felüdítette az elõszoba friss levegõje, oda nem ülte be magát a dohányszag. Látta az ablaküvegen át a tünedezõ holdat. Lezuhanyozott, és törölközés közben végigfutott rajta egy érzés, elgondolta, hogy együtt él a fiúval, de eltûnt kettejük között a vonzalom, és már csak acsarkodás és gyûlölet van, veszekedésekkel, székdobálással, útszéli szavakkal, esetenként nagy hallgatásokkal, megalkuvásokkal. Könnyebbséget érzett, mikor újra a valóságos idõben volt, elröppentek a gondolatai. Aztán eszébe jutott, hogy talán meghalt a fiú, azért olyan hideg. Képek követték a töprengését, látta: ahogy elviszik a halottszállítók, a koporsó nekiütõdik az elõszoba ajtajának, aztán oldalt lecsüng a boncasztalon a keze, õt kérdezgetik, hogy ismeri-e. Mellettük Edit áll és ijedten néz.   
  
Cecília a fürdõszobából egybõl a konyha melletti kisszobába ment, nem volt kíváncsi a fiúra. 
A körfolyosós ház udvaráról éles kiáltás hallatszott. Gyakran elõfordult, hogy valaki hangos szóval kifakadt mindenki füle hallatára. Most a házmesternõ üvöltött: 
  
- Nem elég, hogy mindig buliznak, hangoskodnak, még a kapualjba is hugyoznak. Felháborító! Micsoda népek vannak! Rendõrt hívok, istenuccse, rendõrt hívok! 
  
Cecília leült a konyha melletti kisszobába. Hátradõlt. Fáradtnak érezte magát. Keze remegett. Szórakozottan babrált. Felemelt az asztalról egy papírvágó kést. Nézegette, egy tõrhöz hasonlított. A homlokára tette, mint ahogy a cirkuszban szokás, megvakarta vele a bõrét, és ekkor hirtelen a kés megcsúszott, és végigsiklott a szemén. Apró szúrást érzett, és nem tudta kinyitni a szemét. Erõsen könnyezett. Megijedt. Nem múlt a fájás és a könnyezés. 
  
- Nagy baj történhetett - villant át az agyán. Kiment a fürdõszobába, megnézte. Nehezen tudta szétfeszíteni a szemhéját, de meglátta, hogy van egy karcolás a szemgolyóján. Kiment Edithez a konyhába, elmondta mi történt. Edit hihetetlennek találta a balesetet. Megnézte Cecília szemét, és rögtön mondta, hogy ezzel orvoshoz kell mennie. 
  
- Üldöz a balsorsom - visszhangzott benne, mintha a bûntudat feloldozható lenne a beismeréssel. 
A váróteremben nem volt senki, bekopogott, rögtön jött az asszisztensnõ, azonnal behívta. A doktornõ megvizsgálta, és kiderült, nincs nagyobb baj. Leolvastatta vele a falon lévõ számokat, és azokat jól látta. Kenõcsöt és cseppeket írt fel neki, hogy ezekkel kezelje, és begyógyul a sérült szaruhártyája - mondta az orvosnõ, aztán leragasztotta a szemét. 
  
Cecília kiváltotta a gyógyszereket, aztán visszament Edithez. Edit már nem volt otthon. Leült a kisszobában. Egyedül érezte magát. A szemét nem tudta nyitva tartani, de azért örült, hogy megúszta a nagyobb bajt. Szemgolyója mozgása közben enyhe karcolást érzett. Aludni próbált, aztán megint saját életére terelõdtek a gondolatai. Nem csak az elkövetkezõ néhány napról gondolkodott, hanem a sorsáról. Eltompultak az érzékszervei, bódulat fogta el a nyugtatótól, amit még lefekvés elõtt vett be.  
  
Egy nagy lakásban volt, egy ötgyermekes családnál volt nevelõnõ. Az apa órásmester volt. Egy spanyolfal mögött dolgozott. Ott volt az irodája is, ott végezték a fiatal lányok a papírmunkát. A felesége állandóan a konyhában varrt. Kövér asszony volt, mindig szuszogott. A gyerekek, mind az öten lányok voltak, zenét tanultak. Valamelyik mindig zongorázott, vagy hegedült. Nem volt soha csend. De volt más furcsaság is, mert az elõszobában, egy széles asztalnál anyját, húgát látta, amint éppen terítéshez készülõdnek. És sorban érkeztek a rokonok. Éppen üdvözölte volna õket, amikor az órásmester magához hívta. 
  
- Azért kérettem, mert szeretném, ha meghallgatná a feleségem, a gyerekekrõl akar magával beszélni. Aranyos, kedves asszony, de nagyon buta. Kérem, hallgassa meg! 
  
Cecília állt, aztán hirtelen kívül került, mert a férfi úgy állította a falat, hogy már ne lásson be, és amikor hátrafordult, újra a családtagjait látta az asztalnál. Elõször Jani bácsit vette észre, megsimogatta az öreg petyhüdt bõrét, érezte apró, gyenge szakálla szúrásait, aztán mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, apjához ment. Lehajolt, megcsókolta. Apja - szokása szerint - nem adott puszit. Tõlük nem messze anyját vette észre, megriadt, de az asszony bólintott, aztán apja felfedte a titkot. 
  
- Az Ulászló kórházban már végeznek ilyet, már néhány halottat feltámasztottak, csak arra kell vigyázni, hogy ne legyenek tizenhárom évnél idõsebbek, mert akkor már megállíthatatlan a bomlás. 
  
Cecília nézte az apját, de most nem volt olyan kedves az arca, hamuszürkévé vált a haja és az arca is. Hideg tekintettel nézte lányát. Cecílián borzongás futott végig, kinyitotta egészséges szemét, és mintha továbbra is látta volna az apját... 
  
Fehérre meszelt falak vették körül. Szürkült, alig látott. eltûnt a gyöngyházfényû hajnal. Fülelt, de csend volt odakünn. Újra behunyta a szemét, ismét apjára gondolt, de most már arra az emberre, aki gyerekkorában magával vitte õt, mikor házról házra járt, és udvarokon hegedült. Ezzel egészítette ki a kosztpénzt, mert a zenekarukban nagyon keveset keresett. A lakók pénzt dobáltak nekik, õ szedte a papírba csomagolt forintosokat. Zavarta ez a vándorlás, késõbb már szégyellte is. Egyszer meg is mondta, hogy õ nem megy többet, akkor apjától nagyon kikapott, de elérte célját, nem kellett ezek után vele mennie.  
  
Ezt egyszer elmesélte Istvánnak. A fiú akkor nagyon szerette, úgy tûnt megérti õt, de egy másik alkalommal durván ráüvöltött, valamelyik összekoccanás után vágta a fejéhez a vándormuzsikálást, pedig tudta, mennyire érzékenyen érinti. Igazából akkor haragudott meg Istvánra, pedig csak õt szerette igazán. 
  
Tovább morfondírozott a sorsán. Nem tudta, mihez fogjon. Felmerült benne, hogy tanító lesz, mint Imre, aki szintén nem találta sokáig az életcélját. Pedig õ igazi mûvészcsaládból származott. Apja karmester volt, anyja építésztervezõ. 
  
- Miért kísért a sorsom, pedig már minden elmúlt - nyugtatta magát. - Nem akarok az emlékeimmel törõdni, és mégis újra és újra a hatalmukba kerítenek. Ismerõs gondolatok voltak ezek számára, sokszor szólt már így magához, de az elkeseredés továbbra is hatalmában tartotta. Szemében minden durva és ellenszenves volt. Undok gondolatok támadtak benne, amelyek mélyebbek a haragnál, mintha minden, ami jó és szép lehet az életben, az elrejtõzött volna elõle. Reménytelennek látta sorsát, de a beletörõdést utálta. A rombolás vágya futott végig benne. Tovább krenkolta magát. Törni-zúzni akart, de a mozgáshoz lusta volt. A rácsapó szomorúságból megértette, hiába próbál menekülni, álmaiban, gondolataiban elõtör lelkiismeret-furdalása, mindig szembe kell szállnia múltjával, sikertelenségével, elhibázott tetteivel, bûneivel, felelõtlen cselekedeteivel, undokságaival. Átkozta magában azt az érzést, ami legyõzi az okos elképzeléseket, és unalmasnak, érdektelennek minõsít minden nemes dolgot. Tudta, ha õszinte akar lenni, akkor be kell vallania, hogy vonzza a rút, a szenvedélyek gyújtotta máglya. Az örök kételkedés teszi õt gyanakvóvá, mintha hordozná valakinek az árnyékát. Kimerülten feküdt az ágyon, szemébõl csorgott a könnye: 
  
- Legalább ezt a hülyeséget ne csináltam volna - korholta magát. - Aludni kell, hogy elmúljon a baj, nem kesereghetek. Az önuralom a legnagyobb kincs, mert kit érdekel, hogy ki vagyok én - gondolta, és el is aludt. 
  
Amikor felébredt, az elõzõ napi filmrõl beszélgettek Editék. Azon filóztak, hogy miért Heine szövegét választották a filmkészítõk. Valaki arról értekezett, hogy Heine a francia forradalom eszméin nõtt fel, és boldog volt a 48-as forradalmak idején, de arról kiderült számára, hogy csak egy másik elit került hatalomra. Ez mindig aktuális kérdés. Heine attól tartott, hogy a munkások gyõzelmük esetén nem tartják tiszteletben a hagyományokat, a kultúrát. Sorsa is különleges - folytatódott az eszmefuttatás kintrõl. Matrac-sírban élt nyolc évig, bénultan, félig vakon, de gyógyíthatatlanul is a szabadságért való harc híve maradt, mert a féktelen nyerészkedést utálta. 
  
Cecília Wagner zenéjére gondolt, ami mindig megborzongatta. Ott is a kizsákmányoltak emberi életének lehetõségeirõl van szó. Az õket kutató szerzõ szelleme és dallamvilága mindig is lenyûgözte. Zenéjét a szépség próbakövének érezte. Lelke mélyén bízott Wagner hitében, hogy az emberiség megsemmisíti a sárkányfajzatot, és az isteneknél is erõsebb emberiség veszi át a hatalmat. De már többször be kellett látnia, hogy a történelem hajnala még messze, a szent eszmék haldoklanak, az ember kénytelen saját életében megteremteni a változatosságot. A csalódottság és pesszimizmus taszítja az embereket az extrémitásokba. A hamis társadalmi szervezõdés ideológiájából fakadó értékrend elveszi a valóság hitelességét. Nehéz eldönteni, mi az õsi, a megõrzendõ, és mi az elmaradottság. A kölcsönösen biztosított megsemmisítésben élünk. Ez az oka és indoka világunk bizarrságának, ezért könnyû engedni a transzcendens kihívásnak - összegezte magában a világot. 
   
Másnap sokáig aludt, csak egyszer kelt fel néhány percre, hogy csöpögtessen a szemébe és bevegye a gyógyszerét. Estefelé, mikor kijött a szobájából, csak pár szót váltott Edittel, mondta neki, hogy jobban van, és hamar rendben lesz. Edit sem firtatta tovább a dolgot, színházjegye volt, sietett, mert sok idõt töltött a fürdéssel, és igyekeznie kellett, nehogy elkéssen. Amúgy gyakran elõfordult vele, hogy elkésett. Õ azt mondta: nincs idõérzéke. 
  
Cecília bódultan visszafeküdt, csak a jelen kötötte le, a néhány óra nyomtalanul eltûnt benne, mintha nem is létezett volna a tegnapi nap. Újra világos volt elõtte, hogy õ olyan fajta, aki nem hajlik, hanem törik. Úgy gondolta, hogy erre az évre biztos úgy emlékszik vissza, hogy a szerelem halálának éve.
 
Ez az írás 2014. december 28-án került a NapSziget honlapjára.
 
Novák Imre további írásai az Elsõ Közlés Írások rovatban
 
visszatérés az 
Elsõ Közlés Írások 
rovathoz
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
  Az írásokkal kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt alkotásakat
e-mail címünkre valamint az 1172 Budapest, Podmaniczky Zs. u. 3. postai címre várjuk!
Szerkesztõségi forródrót és SMS-küldési lehetõség: 06-30/520-1428
 
...ami a NapSzigetbõl kimaradt...
 
Vissza a főoldalra
 
 
 
Mûvészek és mûvészetek a világhálón