Vissza a főoldalra
 
ONLINE MÛVÉSZETI, KULTURÁLIS FOLYÓIRAT
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
ELSÕ KÖZLÉS ÍRÁSOK
(szerkeszti: Bandi Katalin – vers, Szénási Sándor István – próza)
 
Gyöngyösi Norbert
(1977– )
Az élõ díszlet
– Öregszem – gondolta miközben a szeme alatti fáradságot próbálta ujjaival elnyomkodni a tükör elõtt. Kettõt-hármat pukkantott szájával, de a ráncok visszapattantak helyükre, mint feszes húrok. 
    – Hiába – sóhajtott –, az idõ, az idõ. Senki sem lesz fiatalabb. 
    Egy fényképre gondolt miközben zubogóra nyitotta a vizet. A minap találta az egyik polcon, miközben egy könyvet keresett. Akkor úgy érezte, jelképszerû, hogy pont ott a könyvespolcon lelt rá. Igen, ehhez a bizakodó fiatalemberhez mintha nem is illet volna más jobban, mint az irodalom ábrándjai. Ugyanolyan fennkölt volt szemének lángja, mint a könyvek, melyek között hevert, és ugyanúgy belepte a por, mint a papírra rótt meséket. 
    Most hirtelen mindez érzelgõsnek tûnt. 
    – Lassan bárgyún könnyezõ vénember leszek – gondolta dühösen –, kinek könnyen szemébe száll a kora pora. 
    Ezen elmosolyodott. – Azért még nem vagyok olyan öreg – mondta félhangosan, és a csempe elszánttá tette kijelentését, mélységet adva neki, és erre az erõsítésre bizony szükség is volt. 
    – Talán igaza volt Klaudiának – gondolta miközben a habot húzta le arcáról –, nem tudom elfogadni magam. Talán tényleg ez az örökös elégedetlenség az oka mindennek. 
    Klaudiára gondolt. A nevetésére. Milyen könnyen otthagyta õt, hitte akkor, azóta rájött hogy a tett egy pillanat csupán. Mint a vihar ami hirtelen jön a nyári melegben, és mi nem látjuk a felszálló vizet, csak ha már odafönt feltornyosulva egyszerre a fejünkre szakad. 
    Ugyanilyen észrevétlenül száradt ki a szerelmünk, mélázott el, csöndben elszállt, de nem volt villámlás, se mennydörgés, csak csendes ború és vigasztalan õszi szemerkélés. Ítélet volt ez az indulat nélküli búcsúzás, komor és letaglózó. 
    Vajon mitõl jött ez a fásultság, kérdezte magát mind többször. Bárhogy is erõlködött vissza-visszaidézve életét, nem tudott rámutatni arra a pillanatra, mikor seszínû kabátjában szépen belefonta karját az övébe, s csitítólag ránehezedett egy nap, kilépve az alkonyattal lassan suhogva összefonódó fák közül. Egy árnyék amint kiválik a szürkeségbõl, és észrevétlen gyengédséggel átkarolja, egyre lassítva lépteit, csendesítve kopogó cipõinek iramát.  
    Az igazi veszély mindig csendesen jön, osonva, és a zaj már a fájdalom hangja lesz, gondolta, amint lefele tartott a fénytelen lépcsõházban. Tenyere végigsimította az öreg fakorlátot, bõrén érezte a kiszáradt simaságot megszakító fémes bukkanókat. Lassan kiért a napfényre. 
    A téren kevesen voltak. A kávézó asztalai üresen álltak a kopott napernyõk foltos pirosa alatt, s míg lassan hörpölgette feketéjét, a pantomimost kereste szemével. Megtalálta, ott állt szokott helyén, hófehérre meszelt arcával valami fura pózba merevedve, bordó-fehér csíkos felsõben, kék, pántos nadrágban. Csak fekete csokornyakkendõje moccanása árulta el hogy él; most nyelt egyet. 
    Munkába tartva s onnan jövet mindig megállt bámulni egy kicsit e hangtalan bemutatót, élõ némafilmet. Rokonnak érezte magát vele. Elkárhozott lélek, kit örökre némaságra ítéltek, s ki mondanivalójától feszülve mégis nap nap után próbálja önmagát kifejezni. Túlzó, állandóan ismételgetett mozdulatokkal, míg estére nem marad ott más, csak õ és a soványan csörrenõ kalap.  
    Összehunyorította szemét és a tér távolába meredt. Valahol dudált egy autó, mögötte az elérhetetlen magasban egy ablakból gyereknevetés csilingelt le, ettõl kicsit jobb kedvre derült. 
    Most ismét Klaudiára gondolt, és az elmaradt gyerekekre. Három, legalább hármat akart a fiatalember a könyvek közül. 
    Három, mutatta a pantomimes a túloldalról, s mintha kacsintott volna. Meghökkenve meredt a férfira, akárha olvasna a gondolataimban, rettent meg egy pillanatra, de a hidegség amilyen gyorsan jött, el is múlt. Ugyan már, koppantott búcsút neki cipõje talpával a kövön, csak nem fogok itt vízióktól rémüldözni. 
    Egy falevelet horzsolt végig a szél a földön, pillantásával követte útját, mígnem az el nem akadt egy pad lábában, tekintetét a járdáról felfelé pattintva. Holnap hétfõ, gondolta fájdalmas utálattal, és egyszerre tömörnek és száraznak érezte a levegõt, mintha bedugaszolta volna az orrát. Egy pók ereszkedett le térdére és kezdte el beleszõni csöndesen a vasárnap délutánba. Undorral pöckölte el, mielõtt múmiát csinál belõle, tartósítva õt és ezt a napot, hisz egyik sem ér egy másodpercet sem. 
    – Nem tudja véletlenül, kicsoda ez a pantomimes? – fordult hirtelen ötlettõl vezérelve a mellette elhaladó pincérhez. Talán beszélnem kéne vele, gondolta, talán elmondhatná, mit tesz ha véget ér a nap, és õ lemosva arcáról a festéket, megpihenhet végre. 
    A pincér meghökkenten nézett rá fekete haja alól, és fülér?l egy elszabadult hajtincset hátrasimítva kérdezte zavartan: 
    – Elnézést, uram, hogy mondta? 
    – Tudja, a pantomimes. – ismételte meg a kérdést kissé ingerülten. 
    – Miféle pantomimes? – kérdezte a pincér értetlenül. 
    – Ej, aki minden nap ott áll a bank elõtt, mögöttem, ni! – fordult hátra türelmetlenül, majd meglepetve megdermedt. A férfi fehér arccal nem volt sehol. Eltûnt. 
    – Biztos elment – mondta a pincérnek –, tudja, minden áldott nap ott játszik, elõtte kalap. 
    A pincér furcsálkodva nézett rá. 
    – Uram, már ne haragudjon, de nem szokott ott állni senki. 
    – Mégiscsak próbáljon gondolkodni – erõltette tovább a dolgot –, talán fel sem tûnt önnek, úgy hozzászokott már. 
    – Már megbocsásson, de én nagyon jó megfigyelõ vagyok, egy éve itt dolgozom nap mint nap, és ne haragudjon meg érte, semmiféle utcai színész nem álldogált a bank elõtt ezalatt az egy év alatt. Talán régebbrõl tetszik emlékezni. 
    – Talán régebbrõl – bólintott zavartan, és szemeit lesütve gyorsan fizetett. Jó nagy borravalót hagyott ott. Képtelen lett volna megvárni, míg a pincér leszámolja kezébe a visszajárót, hogy közben fürkészõn bámuljon az arcába. 
    Elindult a bank felé, majd megállt elõtte. Szemeit végigjártatta az utca kövén, valamiféle bizonyságot keresett, nyomot vagy támpontot, ám hiába. Hirtelen az jutott eszébe, megkérdezi a bank portását, aki ott állt az ajtóban, de ahogy találkozott szemük, meggondolta magát. Úgy döntött nem teszi ki magát újból a nevetségessé válásnak, inkább leült egy padra szemben az épülettel, és várt. 
    Lassan leszállt az est, a hazatartó forgalom is elfáradt már, akárcsak õ, mostanság könnyen fáradok, gondolta magában. A pantomimes pedig csak nem érkezett, nem akart visszajönni, hogy kötelességszerûen odaálljon a szokott helyére, ugyanarra a pontra, mint a tér élõ díszlete. 
    Már biztosan nem jön, gondolta az utcai lámpa fényében órájára pillantva. Lassan feltápászkodott a padról és csalódottan hazaindult. Enyhe szellõ sepregetett körbe a téren, finoman bekukkantva a zugokba, de csak egyetlen magányos alakot kísérhetett haza útján a sötét épületek között.  
    Valami megcsillant a lába alatt. Lehajolt, egy csorba szélû tükröt talált. Kezébe vette, maga mögött ereszcsatornát látott, ott ahol két ház fekete tömege találkozott. Arca fáradtsága mintha szürke árnyalattal gazdagodott volna, mi egyre mélyült és mélyült. 
    Ráncai szögletesek lettek, a félhomály pedig egyre inkább ráhúzódott az alakjára. 
Ahogy nézte képmását, szép lassan hozzámosódott a házak falához, vonalai kiegyenesedtek, õ maga pedig rásimult a szürke kõre, mígnem a tükör szétcsattanva le nem esett az üres járdára.
 
Gyöngyösi Norbert további írásai az Elsõ Közlés Írások rovatban
 
visszatérés az 
Elsõ Közlés Írások 
rovathoz
 
 Az írásokkal kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt alkotásakat
e-mail címünkre valamint az 1399 Budapest, Pf. 701/578. postai címre várjuk!
 
Vissza a főoldalra
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
 
A NapSziget folyóirat
negyedévente
papíron is megjelenik.
 
Megrendelhetõ:
1399 Budapest, Pf. 701/578.
 
 
céljainkat az NKÖM támogatja
 
 
 
Mûvészek és mûvészetek a világhálón