Vissza a főoldalra
 
ONLINE MÛVÉSZETI, KULTURÁLIS FOLYÓIRAT
(világhálón: 2001. március 1-jétõl, nyomtatásban: 2002-2010 között)
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
ELSÕ KÖZLÉS ÍRÁSOK
(szerkeszti: Bandi Katalin - vers, Szénási Sándor István - próza)
 
Weiler Eszter
(1955 - )
A halállal szembenézni
Mikor Andrea nyáron nem volt otthon, mert elutazott anyai nagymamája otthon halt meg náluk. Utoljára a nyitott kopporsóban látta, de még, mint gyermek azt gondolta, hogy aki a koporsóban fekszik nem is hasonlít a nagymamájára. Föl sem fogta mi történt, az események folytak. Eltemették, de szívében az a derûs, dundi kis asszonyság volt, akinek a lúdláb tortájának nem volt párja.
 
Mikor drága jó nagypapája pár évvel késõbb jobb létre szenderült, akkor sem tartózkodott otthon, s nagypapáját is utoljára a nyitott koporsóban látta. Ismételten azt gondolta, nem is hasonlít a nagypapájára. Próbálta megfejteni a test és a lélek rejtelmeit. Úgy gondolta a test az csak test, a lélek kiszállt belõle, de a lélek tovább él. Gondolataiban csak úgy emlékezik, arra a mosolygós emberre, aki sorsát felszegett fejjel, bátran viselte, aki vasárnaponként elegánsan felöltözött s úgy nézett ki, mint aki a skatulyából húzták volna ki.
 
Felnõtt fejjel édesapját haldokolva vitte be a kórházba, az ügyeletes orvos mondta, nincs mit tenni, haldoklik. Kérdezte - Elbúcsúzhatok-e tõle? - S bement a kórterembe. Ott egy halálgyár fogadta, bedeszkázott emberekkel telt meg a kórterem. Édesapja akart valamit mondani, de nem tudott, s késõbb tudatosult benne - itt van a passzív eutanázia.
 
Igazából nem fogta föl a történetet, csak egy hétig lázasan feküdt otthon, szervezete így reagált a tragédiára.
 
S ahogy a kora gyorsan múlott, jöttek az újabb halottak.
 
Férjétõl még életében szeretett volna elbúcsúzni, de késõn ért a kórterembe. Üres volt az ágya. Elõtte meg sem mondta a családja neki, melyik kórházba vitték, illetve úgy nyomozta ki, mintha titkolták volna a nem titkot. Ennél rosszabb nem is lehetett volna. Gyötörte magát, nem tudott tõle elbúcsúzni.
 
A temetésre nagyon korán odaért, s bemenve a ravatalhoz, férje ott feküdt a koporsóban, mintha aludt volna. A lélek nem szállt ki belõle. Várta, hogy férje fölébredjen és mondja, hidd el rossz tréfa, hiszen a lelkem bennem van, élek! De a koporsót lecsukták! - Emberek, mit csinálnak? Hiszen a lelke benne van! A lelkével együtt akarják eltemetni? - Alig tudták visszatartani. S egyszer csak idegennek érezte magát, hová tûnt az a sudár férfi, aki nap, mint nap meghódította Andrea szívét. A boldogságot olyan távolinak érezte. Ennyi egy emberélet? Tél volt és nagy hideg. A fagyos földbe temették, s a lelkével mi történt?  Elkezdte utálni a telet, de nem csak a telet, mindent és mindenkit. Az élet igazságtalanságát látta csak, s egyfolytában keresi a lelket.
 
Ez már sok volt Andreának, még fiatal volt, s nagyon vágyott a boldogságra, de a tények azt mutatták, hogy vége mindennek.
 
A munkába és a tanulásba temetkezett - nagyon mélyen volt, s úgy érezte a halottak sora, ahogy öregszik azzal együtt csak növekedni fog.
 
Telt múlt az idõ, s megpróbálta földolgozni a földolgozatlant. Évek múltán tudta meg, férjének szívizom sorvadása volt. Halálra volt ítélve attól a pillanattól, mikor gyermekkorában nem mûtötték meg a szívbillentyûjét. Titok lengte körül, férje állapotát, s a szülei nem avatták be Andreát, így életében minden rosszra fordult.
 
Gondolta, miért volt ez a nagy titkolózás, mi végre? Felelõsséget érzett férjével kapcsolatban, nem beszélve arról, hogy született egy gyermekük, s nem készítette föl senki, sem õt sem fiát, milyen férj és apa nélkül maradni.
 
Fia felnõtt, és Andrea édesanyját magához vette, gondoskodott róla. Édesanyja gondolkodását jó útra terelte, s megismerte felmenõinek történeteit. Tanulságos mesés estek voltak, s próbálta megérteni, édesanyja miért is volt vele szemben olyan amilyen volt.
 
Édesanyja a combnyaktöréses mûtéte után nem épült fel. Fölfeküdte magát, s Andreát sokkolta az, hogy édesanyját látta, milyen is volt megcsonkítottnak látni.
Utolsó emléke az volt, mikor már nem tudott beszélni, csak jelezte, hogy szomjas, így egy pohárból szalmaszállal itatta meg, s csak inteni tudott édesanyja, hogy már nem kell több innivaló. Ezt követen szemeit becsukta, fejét félrebillentette, s közben egy enyhe kis mosoly jelent meg a szeme sarkában. Mondták, bármikor bekövetkezhet a halál.
 
S itt filmszakadás volt. Úgy érezte, itt már nincs tovább. Nem tudta feldolgozni már a sok vesztességet Egyszer csak meghalt minden.
Talán más lett volna, ha mellette állt volna valaki, aki a kezét fogta volna, de a sok volna helyett, a véres valóság volt, mindennek vége, nincs tovább, s elkövette az elsõ öngyilkosságát. A mai napig is sokszor azt gondolja, hogy mintha itt lennének vele szerettei, mintha talán szólnának is hozzá, s mondaná - elõbb megsétáltatom Morzsi kutyát, majd aztán mindent elrendezek.
 
Hát az élet elrendezte sorait, s aki egyszer megpróbálta elkövetni az öngyilkosságot, az addig próbálkozik, amíg nem sikerül. S most, hogy már nem fogja meg senki a kezét, olyan szakemberek vigyáznak reá, akik bíznak benne, figyelnek reá, s most a hobbijának élve ismét a munkába temetkezik. Talán még nevetni is tud, bár igazából csak egy halovány mosoly suhan át az ajkán.
Ez az írás 2014. november 1-jén került a NapSziget honlapjára.
 
Weiler Eszter további írásai az Elsõ Közlés Írások rovatban
 
visszatérés az 
Elsõ Közlés Írások 
rovathoz
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
  Az írásokkal kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt alkotásakat
e-mail címünkre valamint az 1172 Budapest, Podmaniczky Zs. u. 3. postai címre várjuk!
Szerkesztõségi forródrót és SMS-küldési lehetõség: 06-30/520-1428
 
...ami a NapSzigetbõl kimaradt...
 
Vissza a főoldalra
 
 
 
Mûvészek és mûvészetek a világhálón