Vissza a főoldalra
 
ONLINE MÛVÉSZETI, KULTURÁLIS FOLYÓIRAT
(világhálón: 2001. március 1-jétõl, nyomtatásban: 2002-2010 között)
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
ELSÕ KÖZLÉS ÍRÁSOK
(szerkeszti: Bandi Katalin - vers, Szénási Sándor István - próza)
 
Szabó Julianna (Szalianna)
(1937 - )
Embernek maradni!
Már elmúlt tíz óra. Most már biztosan nem jön haza. Itt hagyott végleg. Megérdemeltem a
sorsomat. Az is nagy szó volt, hogy visszafogadott öt év után. Ötévi boldog kései szerelemért
nagy árat fizettem. Most mit tegyek? Félig bénán, tolókocsiban, hetvenévesen.
Mi lesz most velem? Milyen lassan múlik az idõ. Mintha csak ólomlábon járna. Bezzeg az öt boldog szerelmes év, milyen hamar elrepült. De hogy is kezdõdött?
   Hatvan ötödik szüli napomon, lányom Beatrix berobbant a házba, maga után húzva osztály társát, legjobb barátnõjét Vílját. Bocsi Apukám! Ne haragudj, hogy egy kicsit késtem, de úgy gondoltam, hogy nem fogsz haragudni, ha elcsalom hozzánk Vílját. Elmentem érte.
   Igaz, hogy nem akart eljönni, mert azt hiszi, hogy zavar. Nem illik hívás nélkül, csak úgy beállítani az apukám szülinapjára. Pláne üres kézzel! De meggyõztem, hogy nem baj.
   Hírbõl már ismertük feleségemmel, de személyesen még nem találkoztunk vele.
   Lányunk mindig áradozott róla, hogy milyen szép és okos lány. Bár õ is szép volt. Nekünk legalább is a legszebb. Annak azért örültünk, hogy nem beképzelt. Nagyon reális és õszinte.
   Azt hittük túloz. Feleségem egyszer meg is említette, hogy nagyon félti Beatrixet nehogy a nagy elfogultságban még beleszeressen Víljába!
   Amikor megláttuk, el kellett ismerni, hogy lányunk nem túlzott. Vilja gyönyörû lány volt.
Mint bíró, nem nagyon sok szép nõt láttam a feleségemen kívül. Nem is érdekeltek.
   Feleségemet már iskolás korunktól ismertem, és mikor végeztem az egyetemen össze  házasodtunk. Igaz, hogy õ még akkor nem végzett, csak egy év múlva doktorált. Orvos lett.
   Nagy volt a szerelem, ami kitartott, a házasságunk egész ideje alatt. Egész nap dolgoztam,
néha, még haza is vittem a munkámat. Nem figyeltem a nõket. Nem érdekeltek.
   Aztán berobbant az a lány Vílja. Gyönyörû volt. Üde és csodás. Mint a dalban. Vílja ó Vílja
Te szép és csodás, légy az enyém és soha el ne bocsáss. Ahogy megláttam, mint aki megnémult. Alig tudtam kinyögni, hogy jól tette, hogy elcsalta. Attól kezdve nem volt nyugtom. A munkahelyemen, otthon, állandóan a dal járt az eszemben, és magam elõtt láttam gyönyörû arcát, a formás testét, ízléses öltözködését.
   Minden megváltozott körülöttem. Néha hiába szóltak hozzám, nem hallottam.
   Már a feleségem is észrevette a változást. Még magam sem értettem, hogy mi van velem.
Nem tudtam kiverni a fejembõl Vílját. Õ volt a végzetem! És akkor, ahogy hazafelé mentem a munkából, egy csilingelõ hang rám köszönt. - Csókolom Béla bácsi. - Õ volt. Vílja.
   Hozzám libbent, és belém karolt. Én, mint egy megzavarodott kisdiák, csak dadogtam.
Nem tudtam, mit kell ilyenkor tenni. Õ pedig csak csacsogott. Felét sem értettem, hogy mit mond. Valamit arról beszélt, hogy milyen jól érezte magát nálunk. Mert neki nincs családja.
   A szüleit autóbaleset érte és a nagymamája nevelte, de õ is meghalt. Neki nincs családja.
   Kollégiumban él. Ezután még többet gondoltam rá, és nagyon sajnáltam. Eszembe jutott, hogy mintha azt mondta volna, hogy mindig abban az idõben jön a kollégiumba az iskolából.
   Mire észbe kaptam, azt vettem észre, hogy abban az idõben megyek én is arra.
   Szinte tudat alatt cselekedtem. Egyre többször találkoztunk, és nagyon sokat beszélgettünk.
Kiderült, hogy régész szeretne lenni. Eszembe jutott, hogy gyermekkoromtól kezdve, én is az akartam lenni, csak az apám, aki bíró volt, engem is arra a pályára szánt, és mindent megtett azért, hogy az is legyek. Szerettem dolgozni, de ez a lány döbbentett rá, hogy addig, mint egy gép dolgoztam, de nem a munkámat szerettem. Csak dolgozni. 
   Mikor a régészetrõl beszéltünk, elfelejtettem a koromat. Azt, hogy negyven év van közöttünk.
Úgy tudott mesélni akár Seherezádé az, Ezer egy éjszakában. Úgy adta elõ a meséit, hogy az ember azt hitte volna, hogy õ Seherezádé! Ebben is nagyon tehetséges volt. Teljesen elbûvölt.
   Meglátszott rajta, hogy amatõr színjátszó!  
   Rendszeressé vált a találkozásunk. A liget minden padját ismertük már. Csodálatos volt minden délután, amit együtt töltöttünk. Mindaddig amíg, alányom rá nem jött arra, hogy mi találkozgatunk. Természetesen õ félreértette, és szólt a feleségemnek. Megbeszélték, hogy nem tûrik azt a szégyent, hogy az apja a saját lányának a barátnõjével kikezdett.
   Mikor ezt közölték velem, magamtól elköltöztem. Mikor Vílja megtudta, hozzám költözött a kis albérleti szobámba. Csodálatos öt évet töltöttünk el együtt. Olyan volt számomra, mint egy álom! Mindig attól féltem, hogy egyszer csak felébredek! Mikor befejezte az egyetemet, éppen munkát keresett, amikor Egyiptomból kapott egy meghívást. Boldogan mutatta a levelet, amiben három évre meghívták õt Kairóba. - Nem is örülsz neki? Kérdezte tõlem. - De igen. - Válaszoltam. S közben, az járt az eszemben, hogy itt az ébredés. Véget ért az álom.
   Nem mondhattam nemet! Hiszen egész eddigi életében erre készült. Hány éjszakán mesélt a fáraókról, rabszolgákról. Mindig arról álmodott, hogy egyszer személyesen is eljut a fáraók birodalmába. Úgy tettem mintha nem fájna. Ember akartam maradni! Hiszen ez is egy csoda volt amit a sorstól ajándékba kaptam általa. Magamra maradtam emlékeimmel. Úgy látszik számomra ennyi volt! Nem bírtam megbirkózni, azzal a ténnyel, hogy hetvenévesen magamra maradtam. Mindennek ára van. Én agyvérzést kaptam, és lebénultam.
   Mikor feleségem megtudta, bejárt hozzám, a kórházba. Hiszen nem voltunk elválva.
A kórházból haza vitt és gondoskodott rólam. Eddig a napig.
   Vajon hol lehet? Õ is úgy hagyott itt, ahogy én annak idején. Nem szólt nem követelt semmit, csak elment. Már virrad, és még sehol sincs. Mi lesz most velem? Majd reggel telefonon kérek segítséget. A gyógyszereket képtelen vagyok beszedni, hogy végezzek magammal.
   Akárhogy gyûlöl a lányom, nem semmizhetem ki. Öngyilkosságért nem fizet a biztosító.
   Miközben ezeken morfondírozott, hogy, hogy oldja meg a problémáit, elindult a tolókocsival a fürdõszoba felé. Nem figyelt a lépcsõre, és a tolókocsi egyik kereke, lecsúszott a lépcsõn, és felborult. Arra gondolt, mindenért fizetni kell! Lezuhant a lépcsõn! Aztán filmszakadás.
   A sors megoldotta!
Ez az írás 2014. október 22-én került a NapSziget honlapjára.
 
Szabó Julianna (Szalianna) további írásai az Elsõ Közlés Írások rovatban
 
visszatérés az 
Elsõ Közlés Írások 
rovathoz
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
  Az írásokkal kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt alkotásakat
e-mail címünkre valamint az 1172 Budapest, Podmaniczky Zs. u. 3. postai címre várjuk!
Szerkesztõségi forródrót és SMS-küldési lehetõség: 06-30/520-1428
 
...ami a NapSzigetbõl kimaradt...
 
Vissza a főoldalra
 
 
 
Mûvészek és mûvészetek a világhálón