|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
| Édes
szerelmem, ne haragudj rám,
mert megölnek a gépek, agyamban forognak, gondolataimat szivattyúzzák és mérget lövellnek álmaimba, hogy pihentemben is rájuk gondoljak, az árammal, mit adnak idegeim tépik, s minden feszültség testemben izzik. Türelmetlen vagyok s ideges mindig, versre sincs idõm, mert a vershez idõ s kín kell, melybõl csak kín van, de az más, szóval nincs türelmem játszani és énekelni veled, de este mesét mondok, míg köröttünk szennybe fúlnak õsi csillagok: nincs más, mert lelkembõl kiégtek a szent versek, s egyszer ujra kell teremteni mind, hogy ember legyek, hogy ujra ember legyek, hogy ujra irjak, teremtsek, hogy ujra szeressek, szeressek, mindörökké szeresselek. De addig tûrni kell, nyelni, mert legjobban magamtól szenvedek, sírásod nekem fáj, mégis bántalak, talán magam helyett, mert gyáva vagyok szembenézni mindazzal, mi vagyok és leszek, tudod a mult éget és jövõm hideg, melyben õrtüzem a szereteted, melyet rabolok, mert kell és adni most tanulom, hogy enyém légy és tied legyek, s világrengetõ szavunkra leboruljanak elénk a távoli kék hegyek. Eredeti változat: 96. március 19. 2113, javítva: 2002. május 27. 1005 |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
 |
 |
