Vissza a főoldalra
 
ONLINE MÛVÉSZETI, KULTURÁLIS FOLYÓIRAT
(világhálón: 2001. március 1-jétõl, nyomtatásban: 2002-2010 között)
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
ELSÕ KÖZLÉS ÍRÁSOK
(szerkeszti: Bandi Katalin - vers, Szénási Sándor István - próza)
 
Lencsés Károly
(1976 - )
Egy festmény születése
Ennie kell.  
    Ploriatán megnövelni majd a gravitációt, amitõl megint rosszul lesz. Az irányítópult elõtti kagylóülésbe fogja a túlélõt tessékelni, hogy rákapcsolhassa az infúziós csövekre, amelyekbõl intravénásan táplálta.  Nem nagyon várta.  
    Fekete vászon, aminek túloldalán erõs reflektorok világítanak. Ilyennek látta a világûrt. Az üvegkabin falain túl, mint valami lukacsos szövet, tárulkozott elé az univerzum, s a titokzatos szövetet átszaggató milliónyi sárga fénypont, a végtelenszámú csillag, ami körülveszi. Tompa, rideg közönnyel várnak, egyre csak várnak. Figyelik...  
    Eszébe ötlött egy Dean Koontz történet, a "Maszk" prológusa, amelyben az áll, hogy egy arachnofóbiás lány a pincét takarítja, s az a lány odalent a sötétben azt képzeli, hogy gonoszan világító pókszemek figyelik minden rezdülését. Azt gondolta, hogy az már a vég, ha a semmi közepén úgy érzi, figyelik. Ilyesféle dolgokkal ütötte agyon az idõt. Az agya tornásztatására használta azt, hogy megpróbálta minden nap, többször is a lehetõ legváltozatosabb módon gondolatban leírni, hogy mi az, amit lát és érez. Újabban szórakoztatónak találta a kreativitásával szorosabbra fûzött kapcsolatát. Még soha sem használta annyit, mint az elmúlt fél évben.  
    Ploriatán idõrõl idõre mûködésbe hozta önmagát, és a túlélõ azt vette észre, hogy a felébredései között egyre több idõ telik el. És azokban a mind hosszabbra nyúló idõközökben egyre nehezebben viselte az egyedüllétet. A magány, akár a szemelkélõ esõ, lassan de biztosan oltotta ki benne a remény lángját, hogy valamikor is megnyugvásra találhat valahol, valahogy.  
    A mesterséges intelligenciával felruházott mentõkabin pontosan érzékelte, amikor már nem húzhatta tovább a pihenést, mert különben az "ember" megfulladt, kiszáradt, vagy éhen halt volna. Élettanilag a helyes sorrendet állította fel. Ha elfogy az oxigén, azonnal meghal. Ha van oxigén, de nincs megfelelõ folyadékpótlás, kiszárad. A legutolsó s egyben a nyomorúságosabb halálmód az éhhalál, amely a túlélõre várt. Biztosra vette, ha lehetõsége lenne a választásra, mindenképpen a fulladásra esne a voksa. De természetesen nem hagyta. Ellenkezett a megalkotásakor beléprogramozott alapszabállyal. "Védd meg a szerves organizmust."  
    Olyankor, amikor életre kelt, az "ember" elképzelte, ahogy Ploriatán morogva nyújtózik, dorombol, mint egy macska. Valóban, Ploriatán úgy hízelgett, mint egy kis házi kedvenc, a hûsége, a csökönyös ragaszkodása azonban inkább egy kutyáéhoz hasonlított.  
    Hófedte hegycsúcsok között színes virágok és narancsszínû köntösbe bújt papok hologramját jelenítette meg, akik lótuszülésben imádkoznak egy kolostor udvarán. A hologram visszatükrözõdött a kabin, kapszula alakú testén, szivárványba borítva az üvegfalakat. Hálásan pillantott a kellemes "OM" hangon búgó központi számítógépre, amelyen hirtelen több száz lámpácska gyulladt ki hangtalanul, még több színes fénnyel árasztva el az apró, üvegfalú kabint. Ragyogott, mint egy ékkõ egy fekete ékszerdoboz belsejében. 
    Szemmel tartotta õt. Õt, az utolsó szerves organizmust, amit érzékelt, s amit alapküldetésként életben kellett tartania. Megfigyeléseket végzett a testi, szervi funkciókról. Ilyenformán részletes adatokkal szolgált (saját magának) a túlélõ agymûködésével kapcsolatban is. Utolsó ébredésekor változásokat vett észre a domináns nagyagy bizonyos cikkeiben. Tudta, hogy õ idézte elõ benne a mozgászavart, amiért régóta megszüntette a tömegvonzást a kabinban, annak érdekében, hogy fel tudjon ébredni, s tovább figyelhesse. Csak úgy tudta megvédeni, ha fel tud ébredni, ehhez azonban energiára volt szüksége. Sok energiára. Egyre többet kellett pihennie. 
    A túlélõ a földi naptárat szemlélte, amivel Ploriatán a hegyekben elmélkedõ szerzetesek képét követõen kedveskedett neki, s ami a földi idõszámítás szerint jelölte a tragédia óta eltelt idõt, valamelyest elodázandó a realitása végsõ kimerülését. Ott ahol nem számított tér és idõ, az organizmusnak szüksége volt valami kézzelfogható dologra, amibe belekapaszkodhat. Kellett neki a kántálás, a naptár, hogy egy csipetnyi része éber maradhasson.  
    A túlélõ persze tudott mindenrõl: hogy nem kell sok idõ, és elveszíti a végtagjait a mozgás hiánya miatt. Aztán egymás után a fontosabb szerveit. Nagyon lassú, keserves halála lesz. Milyen képtelenség, gondolta, Ploriatán fogja megölni a szeretetével.  
    Ploriatán elhatározta, hogy a megzavarodott nagyagy helyett megpróbálja elvégezni azt, ami máskülönben az agy dolga lenne. Lefutatott magában egy részletes életfunkció elemzõ programot, s hasonlóképpen, mint ahogy az szabályosan történne, elõször a végtagjait fogja elengedni, hogy a létfontosságú szervek a lehetõ legtovább életben maradhassanak. Gondja volt még a belélegezhetõ levegõ elõállítására, amely ébren töltött ideje másik felét lekötötte.  
    Most Ploriatán túl hamar aludt el. Zümmögni kezdett, és csendben kialudtak a fényei. A naptár hologram felületén, ami a szabad levegõben rajzolódott ki a Túlélõ elõtt, összekavarodtak a számok, aztán némi statikus zajt követõen egy apró pontba ugrott össze a kép, s nyoma veszett. Ismét egyedül volt az üvöltõ csendben. A végtelen mindenség pedig feketén ölelte körül. Az ékszerdoboz fedele lecsukódott... 
    A központi vezérlõegység kimúlása neki is a véget jelentette. Titokban reménykedett, hogy ez fog történni, és nem kell megélnie a megjósolható hosszú-hosszú kínhalált.  
    Kordult egyet a gyomra, s olyan érzése volt, hogy összecsavarodott pár bele. Az üresség nyomta a gyomrát, akár egy hideg kõ.  
    Ploriatán hirtelen felmordult, úgy tûnt, magához tért, s ekkor jött rá, hogy az iménti morgást valójában nem az üres gyomra okozta, hanem az a központi számítógép panelja mögül hallatszik. Kíváncsian figyelte, mi következik. Biztosan talált valamit odakint, egy meteorit darabkát, amely veszélyes közelségbe keveredett, vagy kihunyt valahol egy csillag, vagy valami izgalmasabbat. Egy anomáliát fedezett fel, amit nem ért, s megpróbálja elemezni. Akármi is legyen, mindjárt megmutatja neki. Lelkesítette a gondolat, hogy végre történik valami.  
    A naptár tanúsága szerint kereken fél éve bolyongott immár a világûrben magányosan, és eközben csak egy géppel tudott kommunikálni, amely gondoskodó, mint egy anya, de csak gép, és nem tudja milyen szenvedni. Hagyni fogja, hogy lassan haljon meg. Már régen nem lesz szemhéja, amikor a szemgolyói még mozogni fognak. Két üveggolyó a csupasz koponyában. Verni fog a szíve. Percenként legfeljebb egyet. Hóha. Milyen szép. Az az élettel összeegyeztethetetlenül egyszer-egyszer megdobbanó húscafat a fehér, száraz mellkas csontja mögött. Ez volt az, amitõl igazán rettegett.  
    Korábban írt egy levelet. Nem végrendelet volt. Tényeket közölt benne. Nyers szöveg, amolyan jelentés, s minden érzelmet nélkülözött. Különbözött a fiú szövegeitõl, amik a levélpapírokkal és a borítékkal együtt egy kis mûanyag dobozban voltak a kabin egyik szervizfedele alá rejtve. Egy Peter nevû kisfiú rejtette oda a dobozt. A feljegyzések alapján Peter tizenegy éves volt, és a 96-os jelzésû dokkban utazott a testvérével, Emilivel, aki négy évvel idõsebb volt nála, és folyton a bélyegei miatt szekálta.  
    A Túlélõ gyakran tûnõdött a kisfiún, hogy milyen lehetett. Valószínûleg író vált volna bel?le. Aki a halál küszöbén azzal foglalkozik, hogy gondosan lejegyezze a történteket, abból biztosan író vált volna. Olyan ember, aki egy lövészárokban hasal sárban, vérben hogy szembesítse a világot önmagával. Peter még akkor is írt, amikor az elsõ robbanás megrázta a hatalmas anyahajót. Leírja a zûrzavart, ami pillanatok alatt eluralkodott a dokkban. Addig írt, amíg utol nem érte a halál. Érett kisfiúnak gondolta, aki nagyon is fel tudta fogni azt, ami következett. Néhány sorban drámaian ecseteli, hogy nem az élete fog hiányozni neki, amikor meghal, hanem a szülei és a testvére. Ott volt elõtte a kisfiú utolsó gondolata papírra vetve. A testvérére gondolt: Szeretlek Emili, máris hiányzol...
    Ide bújhatott el, mielõtt a hajó kettétört. De nem, inkább olyan volt, aki elrejtette a dobozát, aztán visszament segíteni a nõvérének, meg a szüleinek. Hõs volt, aki köré örök mítoszokat kellene szõni. Arcát díszes aranyozott szegélyû bélyegekre festeni, hogy emlékezzenek rá... megérdemelné... 
    Volt pár ilyen bélyeg. Aranyozott szegélyû. Klasszikus festmények bélyegnyomatai. Egy festõ önarcképe, egy csendélet, vázával, virágokkal, meg amelyiken egy kisfiú volt egy férfival. A papírok között talált rájuk. A Túlélõ az önarcképet ráragasztotta a borítékra, mintha csak másnap postára akarná adni. A levélben pontosan leírta a tragédia körülményeit, és néhány szóban elköszönt a szeretteitõl. A borítékot a kéziratok közé rakta a dobozba, s a dobozt visszatette a szervizpanel alá, hogy ha esetleg valaki mégis rábukkanna, tudja meg, mi történt az E-2400 kereskedelmi csillaghajóval az úr 2044. évében, két nappal azután, hogy elstartolt a földrõl. 
    Ezúttal elmaradt a kellemes búgás, amikor Ploriatán felébredt. A levegõben egy csigavonal alakú valami rajzolódott ki. A tekergõzõ szálakból szintén húrok csapódtak szerte, mint egy medúza csápjai. Szétfeszültek majd összecsukódtak, akár a mindenség szája. Tömérdek szám bukkant elõ, egyenletek, képletek, bonyolult számítások. A Túlélõ biztosra vette, ha csúcsformában tudná járatni az agyát, akkor se értené. Függõleges helyzetbe lebegett, s az értetlenség jeleként oldalra billentett fejjel nézte egy darabig a számok, jelek erdejét. 
    Egy perc múlva már képtelen volt összpontosítani. Gondolatai szétszéledtek, sóhajtott és a hajó orra felé kezdett evickélni. A hologram zúgva átszaladt a mellkasán. Arra készült, hogy barátilag oldalba böködi kicsit Ploriatánt, hátha vissza tudja csalni az imádkozó szerzetesek képét.  
    Még tudta valamennyire irányítani a mozgását, bár nagy erõfeszítéseibe került. Olyan volt, mintha kezdené elfelejteni az alapvetõ beidegzõdéseket, olyat, mint a kéz, láb használata. A súlytalanság fogja megölni. Erre készült. Aztán néha azt képzelte, hogy Ploriatán kitartásának köszönhetõen, még vagy kétszáz évet bolyong a végtelenben, és vitorlák, vagy valami hártya nõ a végtagjai közé, hogy repülhessen. Arra gondolt, hogy sokkal rosszabbul fog járni, mint az a lány a regényben. 
    A látása azért még kiválóan mûködött, s gyakran gondolta mókásan, hogy ha az állandó sötétség után E.T váratlanul villanyt gyújtana, biztosan megfájdulna a feje. Ez is történt, de nem csak a feje fájdult meg, hanem a szemeibe mintha tõrt döftek volna. Beletelt jó néhány percbe, mire hunyorogva ugyan, de oda tudott fordulni a villanás irányába. A valami fénye még mindig ott ragyogott a mentõkabin külsõ borításán, amelyet, mint egy karácsonyfadíszt, kék, sárga és zöld fénypöttyök színeztek. 
    A kezeit nem tudta ellenzõnek a homlokához emelni, hogy árnyékolja valamennyire a színes villogást, ahhoz túlontúl gyenge volt, ezért mélyen leszegte a fejét, és a szemit résnyire szûkítette. Azonban így sem bírta. Le kellett csuknia a szemeit.  
    Valaminek nekikoppant az arca. Valami sima, hûvös és kemény felületnek. Elõbb azt hitte, hogy a kabin orrába ütközött, de amikor kinyitotta a szemeit, sima padlón feküdt arccal elõre. Friss ragasztószag ütötte meg az orrát. Mögötte recsegett a padló, mintha léptek közelítettek volna. Gyorsan. 
    A Túlélõ oldalra gurult, s annyira elcsodálkozott azon, hogy engedelmeskedtek a végtagjai, hogy egy pillanatra teljesen megfeledkezett a környezetérõl. 
    - Miért ragasztottad fel a bélyeget? Úgy már nem ér semmit! 
    Fellelkesülve az újratöltõdött erejétõl, a túlélõ talpra ugrott, s csak ekkor jutott el a tudatáig, hogy a talpa a szilárd padlón van. Megszûnt a súlytalanság. Gyorsan körbenézett. Ploriatánt kereste, azt hitte felébredt, s õ generálta a gravitációt. De nem. Nem volt se Ploriatán, se a kabin. És sötétség sem volt. 
    Sõt, a fénytõl hunyorognia kellett, s ahogy várta, a fény, éles fájdalmat sugárzott a halántékába. Az eleven fájdalom minden gyanúját eloszlatta afelõl, hogy meghalt, vagy annyira beverte a fejét, hogy eszméletét veszítette. Már ha ugyan egy pillanatra is megfordult a fejében, hogy ez itt a túlvilág, hiszen az egész valóságos volt. Ott volt a fejfájás, a fény, a szoba, ami inkább terem volt a maga négyméteres belmagasságával. A falak matt egyszínûek, s olyan tükörsimák, mintha azt akarta volna elérni a készítõjük, hogy a lehetõ legkisebb pontban se törjön meg a fény, hogy árnyékot vessen annak felületén. Nem voltak ablakok, és semmilyen világítótestet sem látott, mégis vakító hófehér fény borított mindent.  
    Közepén egy nagy ormótlan faasztal volt. Valami drótháló szelte ketté. Ekkor megint meghallotta a lépteket. Megint közeledtek, de immár a másik irányból, és két pár láb dobogott a padlón. 
    A fiú arca komor volt, s ahogy elhaladtak elõtte, a fejét hátrafordította, hogy tekintetét végig a túlélõre szegezhesse.  
    - Miért ragasztottad fel a bélyeget? 
    - Peter? 
    A férfi, aki a fiút kézen fogva vezette, rá se hederített egészen addig, amíg a rácsos asztal túlsó végénél le nem ültette a tízéves forma fiút. Aztán visszafordult, és intett felé, hogy menjen csak oda hozzá. A férfi hosszúkás fehér arcát mellkasát verdesõ vörös göndör hajfürtök keretezték. Beesett szemei alatt kétujjnyi sötét foltok. Látszott rajta a kialvatlanság, de a gyors, már-már kapkodó mozdulatai nem betegségre utaltak, hanem a férfi habitusára. Valószínûleg sajnálta az alvást magától.  
    A túlélõ úgy nézett rájuk, mint aki kísértetet lát. Hirtelen elbizonytalanodott. Biztosan beleõrült az örök sötétségbe meg a magányba. Eddig bírta, és most vége. Ilyen hát egy tébolyodott. Az agya végleg feladta, s most látomása támadt a fiúról meg a festõrõl. Könnyen elõfordulhatott volna, hiszen sokszor elõvette a bélyegeket, s olvasgatta a fiú jegyzeteit. Aztán eszébe jutott Ploriatán utolsó üzenete, a kusza vonalak, amik tátongtak. Aztán az a titokzatos ragyogás. Még sem õrült meg. 
    A mûvész közben helyet foglalt a rácshálós asztal másik végében. Kézbe vett egy grafitot, s izgatottban dolgozni kezdett. Egyenes derékkal bámulta a rácson keresztül, a székben ülõ fiút. Úgy tûnt, hogy szerkezet segítségével rajzol. Mint egy szálkereszt, funkcionálhatott, a pontosabb arányok elérése érdekében. A fiú bámulta a túlélõt, a mûvész a fiút, a túlélõ pedig hol egyiküket, hol másikjukat. 
    Végül összeszedte magát, és keresztülsietett a termen a fiúhoz. Elé térdelt, hogy egyforma magasak legyenek, és azt kérdezte: 
    - Te vagy Peter, igaz? 
    A fiú nem válaszolt. Csak merõn nézett a szemeibe. A túlélõ kinyúlt a fiú kezei felé. A markába fogta, a törékeny hideg kezeket. 
    - Peter, mi történt? Hol vannak a szüleid... 
    A fiú egyre csak bámulta. A túlélõ a mûvészre pillantott, aki semmivel se törõdve tõlük jobbra, a rácshálón túl, továbbra is lázasan dolgozott. 
    - Emili is itt van? 
    A fiú tétován megrázta a fejét. 
    - Õk nincsenek itt. 
    - Hol vannak? 
    - Õk máshol vannak. Mi itt vagyunk! 
    A túlélõ elgondolkozva összevonta szemöldökét. 
    - És mi hol vagyunk? - kérdezte. 
    A fiú lassan oldalra fordította a fejét, és eközben a szemgolyói egészen a szeme sarkába fordulva, az elõtte térdelõ férfi tekintetén maradtak. Mintha nem bízna benne. Végül a rajzolóra nézett, aki a hálón keresztül méregette õket. A magasba emelte a ceruzát, mintha méréseket végezne, aztán gyorsan kanyarintott egy vonalat az elõtte fekvõ lapra, majd megismételte az iménti mozdulatot. 
    - Nála vagyunk... 
    - De ki õ? És mit akar tõlünk? 
    - Le akar rajzolni. Azt mondja, ne mozogjunk. 
    A túlélõ megrázta a fejét. 
    - Miért akar lerajzolni minket? 
    A fiú visszafordult, és kihúzta a kezeit a másik markából. 
    - Nem lett volna szabad felragasztanod a bélyeget. Azt mondja, itt ragadt miattunk. 
    - Tessék? 
    - Le fog rajzolni minket, hogy elmehessen... 
    - Beszél hozzád? 
    A fiú bólintott. 
    - Azt mondja, rossz itt neki. Semmi sincs, amit lefesthetne. A boríték matt... mert az olyan sima, semmit se látni... 
    - A boríték... 
    Ploriatán most biztosan elcsodálkozna, vélte, minthogy már a túlélõ maga se nagyon emlékezett az emberi test természetes reakciójára, ami most valószerûen sugározta vissza az érzéseit. Érezte a zsigereiben felszabaduló adrenalint, amitõl forróság öntötte el. A bõre szinte lángolt. Ez a terem a boríték, motyogta. Kénytelen volt többször is hangosan kimondani, hogy tudatosuljon benne. A terem, a boríték. Azért nincs itt semmi rajtuk kívül. Csak a festõ, akinek az önarcképét ráragasztotta a borítékra. Õ az, aki benne volt a borítékban. A levél, amit írt. A saját gondolatai révén teremtõdött újra. S a fiú, akit magával hozott, mert az övé volt a bélyeg, a boríték, s a jegyzetek. A doboz, mint egy széf, magába zárta õket, amikor a medúza, az anomália, elnyelte a kabint.  
    Fekete lyukak bárhol, bármikor elõbukkanhatnak a végtelen világûrben. Már a kétezres évek elején voltak elméletek, amelyek azt bizonygatták, hogy az idõ véges, és bizony nem szolgálhat többé az élet mértékegységeként. Ott, ahol megszûnik az információ, ott nem létezik tömeg, sûrûség, és így idõ sincs. A doboz valahogyan megvédte õket a totális felszívódástól, de benne rekedtek mind a hárman. Egy újabb elmélet veszítette értelmét. Mert õk mégiscsak vannak valahol, valahogyan... benne vannak a borítékban... 
    - Azt mondja, õ elmehet, ha mi maradunk. Azért rajzol le, hogy ne tudjunk kimozdulni innen. Ott leszünk a rajzon... 
    A túlélõ felnézett Peterre, aztán felemelte a fejét a mennyezet felé. Jobbra, balra fordult. A hatalmas fénylõ téglalap alakú hely lehetett akár a boríték is. 
    A mûvész rajzolt, a fiú szomorúnak tûnt, a Túlélõ így szólt: 
    - Azt hiszi, elmehet, ha mi itt maradunk? 
    - Igen. 
    A férfi lelki szemeivel látta a dobozt, a borítékot, s a bélyegeket. Mintha csak Ploriatán vetítené a hologramjukat a levegõbe. Látta az önarcképet, a csendéletet, a vázával, a virágokkal, és azt, amelyik egy fiatal fiú elõtt térdelõ férfit ábrázol.
Ez az írás 2014. szeptember 28-án került a NapSziget honlapjára.
 
Lencsés Károly további írásai az Elsõ Közlés Írások rovatban
 
visszatérés az 
Elsõ Közlés Írások 
rovathoz
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
  Az írásokkal kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt alkotásakat
e-mail címünkre valamint az 1172 Budapest, Podmaniczky Zs. u. 3. postai címre várjuk!
Szerkesztõségi forródrót és SMS-küldési lehetõség: 06-30/520-1428
 
...ami a NapSzigetbõl kimaradt...
 
Vissza a főoldalra
 
 
 
Mûvészek és mûvészetek a világhálón