Vissza a főoldalra
 
ONLINE MÛVÉSZETI, KULTURÁLIS FOLYÓIRAT
(világhálón: 2001. március 1-jétõl, nyomtatásban: 2002-2010 között)
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
ELSÕ KÖZLÉS ÍRÁSOK
(szerkeszti: Bandi Katalin - vers, Szénási Sándor István - próza)
 
Kovács-Cohner Róbert
(1986 - )
A sámánná változott és újra
emberré lett fiú regéje*
Lázasan feküdtem.
Szívem az el-elsuhanó autók nyilalló
zajára dobbant -
talán néha-néha ki is hagyott.
Lázasan feküdtem, hisz újra láttalak,
és illatod útközben zsebembõl
az út menti fák ágai közé szökött.
 
Álmodtam.
Álmodtam rólad,
talán éppen akkor,
mikor szívem némasága
versengett egy pillanatig
az ablakomon túlról szûkölõ,
farkasképû éjjel:
Három évig feküdtem öntudatlanul.
 
Egy tenger közepére vittek,
míg alattam sztrádák vénái
keresztezték egymást -
néha egymásba futottak,
és néha síksággá futottak szemem elõtt.
Egy tenger közepére vittek.
A parton egy koldusasszony ült a mólón,
kopott gúnyában,
cserzett arccal
egy lócán -
rádiót hallgatott,
és pikkelyes kezében
cigarettát szorongatott,
míg hálójába a víz közepébõl,
a mélybõl örvényként özönlöttek a cetek, a halak,
és az egyre dagadt, csak dagadt,
és lassan már a víz is csak szák volt,
és benne halak, és sellõk,
és tátogó, fehér arcok -
 
Így szólt hozzám a Vizek asszonya,
Jajük Kán** felesége:
'võmmel, az Alvilág Urával,
Erlik-kánnal találkozol,
menned kell tovább,
a Nap, a Hold és a Fiastyúk alatt,
fel, a Kilencedik Égig,
ha a Csötgör-ördög*** utadat is állja majd.
s Ajamiddal**** találkozol.
Látomásaid borzalmasak lesznek,
de félned nem szabad -'

s a tengerbe taszított, a régrõl ismert,
kiszikkadt, s a víztõl évezredek óta fehér,
vádoló arcok közé, a többi álmodó
itt ragadt, álomba halt szenvedõ arca közé,
s nem tudtam: a hálóból valaha kitalálok-e,
és tudtam - hátrahagyottaim nem jöhetnek utánam -
mindet itthagyom.
 
Három napig úsztam a víz alatt,
és mikor az utolsó, értem nyúló tenyér is elernyedt,
a világosságra láttam.
 
Partot értem, és elõttem kerekded hegy
magasodott - meg kellett másznom.
Magasba ívelõ utam közepén
meztelen asszonnyal találkoztam:
anyám fává kérgesedett alakjával -
hozzáértem, s emlõit szopni kezdtem.
Így szólt hozzám az Õsanya:
'férjemmel, az Alvilág Urával találkozol -
szopj a mellembõl,
hogy legyen erõd,
hisz fáradt leszel,
ha utad végére érsz -
menned kell tovább,
a Nap, a Hold és a Fiastyúk alatt,
ha a Csötgör-ördög,
s csábító Ajamid
utadat is állja majd, fiam.
Indulj tovább. -'
És ahogy felnéztem
rekedtessé váló szavaival fülemben, láttam:
fává vált már teljesen -
az égig tornyosodott.
 
A hegytetõre értem.
Hét jurtát láttam a szférák fényében
rongyosan csúcsosodni.
Füstnyílásaikból dal melege szállt
a Fiastyúk, a Nap, s a Hold felé:
mennem kell tovább.
Az elsõ sátorba lépve
találkoztam a Betegséggel -
kezében világunk makettje
pörög, pörög,
s szavai nyomán fekete sáskajárásként
a dombok, a házak közé zuhannak
õsi igék, majd életre kelnek,
és elhullanak.
 
A második sátorban az Õrület fogadott.
Arca tükör volt - rám nézett önmagam.
Felsikoltott, és sikolyában
anyám gyermekdala,
és a fénylõ extázisok dübörgése nyomán
izzott a csend.
 
Aztán énekelni tanítottak,
hang nélkül énekelni,
míg gigám kivájták,
és a holdba tartották,
fülem kiszúrták,
hogy értsem az állatok
és csodás növények
titkos nyelveit,
fémmel ötvözték fiatal
torkomat, és utamra bocsájtottak.
 
A Kilenc Tenger partjára értem.
A tenger közepén kis sziget,
s a sziget közepén
égig érõ nyírfa állt:
A Föld Urának Fája.
Kilenc fû nõtt mellette -
a föld minden növényének õsei.
A fák körül tengerek,
és mindegyiken úszott
egy madárfajta fiókáival.
Némelyik tenger sós volt,
némelyik oly forró,
hogy partján sem tudtam állni soká.
 
A fa tetején mindenféle emberek:
soványak, kövérek,
szépek, gazdagok,
négerek, zsidók, cigányok és hinduk -
s felettem egy ágon puha fészekben ült anyám,
s mellette egy másik ágon apám,
és távolabb dédanyám,
szépapám,
s a fa ágai szárnyaknak tûntek,
mikor egyszerre szóltak hozzám:
'dobot s dobverõt kapsz e fának ágaiból'
 
és a tengeren úszó madár
csõrébe vett,
és felrepült:
távolodni kezdtünk a parttól.
S a fa még utánam kiáltott:
'Csak egy ágam nem adhatom oda -
abból a többi ember majd
hajlékot épít:
menned kell tovább,
a Nap, a Hold és a Fiastyúk alatt,
ha a Csötgör-ördög utadat is állja majd.'
 
A pusztán letettek, és a madarak
eltávolodtak.
Csak a Sas szavai visszhangoztak fülemben:
'Ha ezt is neked adom,
nem lesz hajlékod többé.'
Hét napig feküdtem mozdulatlan,
míg a nyírfán rakott fészkek tollával zsebemben
a Föld s a Világ Urának szavát,
ki a föld minden népeinek fészkén
a tojásokon kotlott,
s most elkísért, hogy egy ágat nekem adjon,
szavait megértettem.
 
Aztán szüleim láttam lángoló jurtákban,
és a füst kéken fojtó lehelete
az erd? nyírfáira telepedett.
'Menj tovább.'
 
Félmellû, félszemû, aszott asszonyok
hívogattak a pusztákon jurtáik felé:
itt biztonságban lehetek.
Továbbsiettem.
 
Éjjel értem jött izzó csendjén a kovács,
Elrik-kán, az alvilág ura,
és a világok legmélyebbikébe vitt:
szörnyû odújába.
Íjakat szúrt belém,
és feldarabolta testem,
vérem kiöntötte,
állkapcsom letépte,
és darabkáit a betegségeknek adta,
hogy egyenek.
Csontjaim megszámolta,
majd puhára fõzte,
és fémbõl öntötte ki õket újra.
Hat ujjat tett tenyeremre.
Letépett fejemmel végignézette,
ahogy anyagom a semmibe vész,
majd szemeim kitépte üregeibõl,
és új szemeket adott:
csontjaim fémbõl öntötte ki,
és új arcom kovácsolta hét napig -
felébredtem.
 
Hosszú utamon
- új testem csak lassan fáradott -
mikor pihenni tértem,
vállára vett egy borjútestû, emberfejû szellem,
majd egy fehér baglyon repültem tovább -
heten segítettek, míg az erdõbe értünk.
Ott megjelentek elõttem, és mondták:
innen egyedül kell menned.
Ha a Csötgör-ördög eléd is küldi Ajamid,
ne csábulj el -
Erlik kán küldöttsége
továbbvezet majd a kilencedik égig.
Ajamid nõalakban tartóztat majd,
de ha megállsz, s hiszel hazug szavának,
dús csípejének, tejbõ mellének,
a fonál megszakad, s új lelked, új tested
megsemmisül - egyedül maradsz.
Elveszted magad.
 
Három napba telt, míg odaértem -
a fennsíkon sziklanyílást láttam meg magam elõtt.
A barlangban két meztelen nõ állott elõttem:
testük szõr borította.
Vemhes vagyok, szólt az egyik,
s méhébõl rénszarvas született -
õ vezetett, s védett meg
tovább utamon.
A másik ölébõl sólyom szállt az égre,
s éjenként eljövõ utamról dalolt.
S szóltak:
menned kell tovább,
a Nap, a Hold és a Fiastyúk alatt,
ha a Csötgör-ördög utadat is állja majd.
 
Harminchárom hónapig vándoroltam,
mikor az út mellett egy torony tövében
megláttam õt -
maga mellé ültetett,
és rám nézett, mint régen,
a kaszinók füstjét ruháival az ágyra vetve -
'Ülj le velem a kék asztalhoz.
Gyere. Szeretkezzünk az örök idõkig,
ifjú kámom*****.
A torony csak a miénk,
és testem, lelkem is -
minden órában, percben
újra és újra a tiéd lehet.
 
Hisz itt vagyok, álmaidban,
és örökre itt maradhatsz.
Minden este majd vacsora vár,
s vacsora után a kéj,
és aztán majd az ajtó elõtt ülve
a Világ Erdejére látva
mindig hajnalig beszélgetünk.
Maradj velem.
Csak te leszel a férjem.
Mindig veled maradok,
ifjú sámán,
és soha, soha nem kell felébredned.'
 
És talán itt maradok,
ifjú Ajamim.
Csak hogy újra úgy láss,
ahogy a rulettasztal mellett
a pultra támaszkodom.
csak hogy újra lássam,
ahogy egy kicsit féltve nézel engem,
 
csak hogy újra lássam,
mikor sok év után megbocsátok,
és te úgy nézel rám, mint aki tényleg
megbocsátott,
és tényleg azt hiszed,
és talán én is egy kicsit.
 
Csak hogy újra lásd
egy évvel késõbb kezem:
még ugyanolyan.
Szemem: még megvan a tûz,
hangom mélyebb talán,
de még ugyanúgy játszik néha.
 
(S nem tudod,
soha meg nem tudhatod, hogy
már nem az én hangom:
ércbe öntötték garatom,
hogy már soha nem lesz
ugyanolyan kezem:
csontjaim újraírták,
ujjaim helyett mások ujjai,
hogy szemem másoké -
soha nem tudhatod meg -
emlékezz rám úgy,
ahogy utoljára láttál,
és kezemen csak eggyel több
a kósza ránc,
szemem alatt az emberi
madártalpak nyoma)
 
Csak hogy hajad ugyanúgy omoljon a jelenre
az örökkévalóságnak
szelíd tekintettel megtartva azt,
mint mikor fiatal, karcsú mellkasomra
hajtottad fejed,
és elaludtál.
 
Csak hogy valami utolsó álomban
a tûz helyett, a lángoló sámántûz helyett
a béke idézze fel régi tüzünket.
 
Csak hogy vége lehessen,
Hisz utam nem vezethet tovább.
Hogy kék, és béke, és csend, és zöld talán.
Csak egy álom.
Itt maradok.
Csak szemed újra.
Csak hogy...
 
Átkarolsz.
Szemembe nézel.
A régi tûz tükre tükrödön.
Hazudsz? Hallgatsz? Mindegy.
Fává vált anyám emlõjébõl ittam.
Feldaraboltak,
kivájták szemem,
szarvasok vigyáztak rám,
és solymok daloltak rólad -
velük dúdoltam én is -
nem érthettem még meg.
Sasok hoztak idáig délcegen.
S most,
most talán vége kell legyen.
 
Csak hogy a béke, a kék és a zöld,
egy torony,
a lehetett volna, a szelíd hazugság,
a csend, mi minden aktusnál,
legyen az újra, vagy még, vagy már,
százszor inkább vágyott,
csak hogy szemed, csak hogy tekinteted,
csak hogy
újra itt vagy...
 
És kezed még fogom,
mikor szörnyû örvény hangján karok ragadják meg vállamat,
s visznek vissza a hegyrõl,
eltölgyesült anyámtól,
a Világ Urától,
Elrik-kántól,
a véreskezû kovácstól,
a Sastól,
a szomorú, füstölõ jurtáktól,
a vizek õrétõl
az örvényen át,
egy perc, egy pillanat alatt,
'nem kaphattad meg az ágat,
dobolni kezdtél' -
hallom még a szókat,
a Világ urának hangját,
és egy perc alatt,
egy pillanat alatt
felébredek.
 
Ágyamban ébredek.
Lázasan fekszem.
Szívem az el-elsuhanó autók nyilalló
zajára dobbant -
néha-néha ki is hagy talán;
ilyenkor álmodom.
 
Lázasan fekszem, hisz újra láttalak,
és illatod útközben zsebembõl
az út menti fák ágai közé szökött.
Álmomban sámán voltam,
s nem érhettem fel a kilencedik égig,
burját sámán õseim
cserben hagytam,
hisz szükséged volt rám,
neked,
a démon,
a Csötgör-ördög ágyasának,
neked, elvesztett és álmaimban újra megtalált
ifjú, árva Ajamimnak,
(újra itt voltál...)
szép Ajamimnak,
akivel félúton találkoztam,
aki talán még mindig vár rám valahol
egy torony küszöbén,
egy égig érõ nyírfa alatt,
elveszített álmaimban.
 
Nem juthattam fel a kilencedik égig -
de dobom álmom tornya elõtt
lábad elõtt hagytam.
Hogy zenélhess rajta,
hisz feláldoztam magam érted.
Ezt akartad,
én õrizett, s elveszített,
bús Ajamim.
Nem juthattam fel a kilencedik égig.
Kezem felemelem
- régi ráncok régi volnalai -
sztrádák tenyerem mezején.
 
Az ablakból szemem tükrözõdik -
sarkában egy madár lábnyoma.
Szememben szemed tüze lassan kialszik,
és bordáim között szívem
az elhaladó autók nyalábjára dobban.
A tollak kezembõl kihullanak.
A jurták füstje orromból kioson,
s már nem értem az állatok nyelvét,
már nem talállak,
már nem teremtelek,
én elveszített, árva Ajamim:
a várost nézem,
és még emlékszem az ajtóban
guggoló, fákat nézõ,
kislányos alakodra,
míg az éj lassan szempillámra nehezül,
hogy holnap egy új napra keljek,
és az ablakom mögött lassan elcsendesedik
egy másik világban maradt
fázós alakoddal
az ablakom mögött meglapuló,
farkasképû éjjel.

-----------
*A reg, rege szó eredetileg elrejtezést, révületet jelentett - amikor a magyar táltosok eksztatikus táncukba kezdtek, elrévültek, és szavaik regékké áltak össze. Több népdalban találkozhatunk erre való utalásokkal, pl. hej regõ, rejtem, stb. A burjátok bû-nek hívták a sámánokat, ebbõl származnak magyar bûbáj, bájol, bûvész stb. szavaink.
 
**Jajük Kán a vizek ura az õsi nomád mítoszokban.
 
***A csötgör ördög a mongol eredetmítoszokban a világteremtõ isten ellenlábasa, aki az agyagból kiformált emberekbe, amikor a fõisten egy órára egyedül hagyja õket, hogy lángért menjen, amivel életre keltheti õket, saját maga lehel életet, és ezzel teszi gonoszakká az embereket. Ugyanez a démon más mítoszokban felajánlja az embernek a tudást, vagy a hatalmat. Olykor nõ alakjában jelenik meg.
 
****Az Ajami égi feleség - a sámánt segíti, de terhére is van - miközben oltalmazza, megpróbálja megtartani magának a hetedik égben, és ellenzi, hogy folytassa égi utazását. Égi étkezéssel, csábítással csalogatja, s így elszakítja a sámánt egyszersmint a földi és égi világtól.
 
*****A török tatár és a mongol nomádok kam, gam, kami, kám szava gyógyítót, sámánt jelent.

Ez az írás 2014. augusztus 28-án került a NapSziget honlapjára.
 
Kovács-Cohner Róbert további írásai az Elsõ Közlés Írások rovatban
 
visszatérés az 
Elsõ Közlés Írások 
rovathoz
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
  Az írásokkal kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt alkotásakat
e-mail címünkre valamint az 1172 Budapest, Podmaniczky Zs. u. 3. postai címre várjuk!
Szerkesztõségi forródrót és SMS-küldési lehetõség: 06-30/520-1428
 
...ami a NapSzigetbõl kimaradt...
 
Vissza a főoldalra
 
 
 
Mûvészek és mûvészetek a világhálón