|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
Fiatalok, hallgassátok igaz történetem arról,
hogy álmaink is lehetnek igazak még attól, hogy egy kissé vadnak tûnnek . Egyszer jaj lesz minden bûnnek! Volt egyszer egy szerény fiú, és egy menõ lány. Egyik sem volt szép, jó, okos, túl kemény vagy lágy. Ég és föld õk, mondták rájuk, két külön világ: csendes, rendes volt a fiú, nagyhangú a lány. Találkoztak, barátkoztak,egymást megismerték, egy ideig együtt jártak, keresve egymás szerelmét. A lány eljárt mindenhova, élte, ami Élet, a fiú nem ment sehova, s ismerte a Szépet. Este, mikor lement a Nap, s a Holdról folyt sápadt fénye, egymásba olvadt a testük, egész testük egész lénye. Ám a csókos éjszakákat gonosz vád zavarta meg: mondták, hogy a lányt ez ezzel, az meg azzal látta meg. – Ki volt? Mikor, s mondd, miért tetted? –kérdezé a lányt a fiú, de az csak nevet: Bolond bizony, s igen hiú az, ki folyton azt reméli: más szerelmét szétrombolja, s a szívét így majd elnyeri. Más megint a fiú gondja: vajh, miért mondják? S egyre, egyre, mikor jön a hétfõ, minden barát rajt’ nevet: te nem láttad, este hét fõ találkozott õvele! Mit csináltak õk ott akkor? Na persze, képzelheted! S nevetnek, és mondják bátran, kivel volt hét perc egy perc. Sok rossz hírnek egy a vége: veszekedés, rút vita, a lány nem mondja, de bent tudja: más szemében perdita. A fiú magában sír és csendesen eloldalog: ezért mutattam a szívem, énekeltem szép dalom? Jövendõkrõl miért meséltem, ha így megcsalt mindenben? Most még mondja, hogy szeret, de mit csináljak: higgyem, ne? S szétmaradtak. Volt, ami volt, nem érdekli: ha szép is volt, elmúlt rég: a lány nem akar emlékezni. A fiúnak fáj a szíve: verset ír és dalt szerez, de a lányról, szerelmérõl dalol minden hangszere. Találkoznak, beszélgetnek, cseng a hangjuk hidegen: Ki nem tudja, mind azt mondja, hogy õk csak két idegen. Ám egy este, éjféltájban jött a parancs: menni kell, a hazáért, ha azt kéri, más idõkben esni el. Õskor lesz, ókori csoda, vagy létezõ rút jelen? Mi a mának jelenidõ, az holnap már múlt lehet… A fiú megy, felöltözik, és máris menetre kész: ejtõernyõ, idõgép és túlélõfelszerelés. Idõugrás elõtt egyszer kedvesére gondol, ajka ég még az utolsó, az egy hazug csóktól. Megy a lányhoz, futva rohan, kapu elõtt térdre es’, csenget, zörög, imádkozik: végre egy szem csak kiles. Jön már a lány, kiskabátban, hideg szívvel kérdi: – Mit akarsz ez éji órán, s testedet mi védi? Mondja fiúnk, búcsúzni jött, megy át más idõkbe, S egy utolsó igaz csókot kér már csak emlékbe. – Megyek, kedves, énrólam már nem lesz többé semmi hír, fájó szívre, égõ sebre kell csak egy csók, a gyógyír. A lány nevet: részeg vagy tán, vagy ez tréfa, vad jelmez? És megfordul. Megy is be már, de utánna szól emez: Megtagadtál! Mindíg csaltál! Nézd, testem hogy múlik el, lásd szemeddel: nem hazudtam! S villanásként tûnik el. A lány csak néz: értelmébe most jut el, a fiú mindig szerette, s végsõ csókját dobta el. Eszébe jut végsõ szava: „rólam nem lesz semmi hír”… Lassan bemegy, térdre borul, és talán még most is sír. 1994. május 19. |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
 |
 |
