Vissza a főoldalra
 
ONLINE MÛVÉSZETI, KULTURÁLIS FOLYÓIRAT
(világhálón: 2001. március 1-jétõl, nyomtatásban: 2002-2010 között)
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
ELSÕ KÖZLÉS ÍRÁSOK
(szerkeszti: Bandi Katalin - vers, Szénási Sándor István - próza)
 
Novák Imre
(1953 - )
Cecília Editnél
(Lány spanyolcsizmában - 2. rész)
Amikor Cecília megtudta, hogy nem költözhet vissza az anyjához, úgy döntött, barátnõjéhez, Edithez megy, de nem találta otthon a lányt. Sétálgatott a lakása elõtt, újságot olvasott. A címoldalon egy versre lett figyelmes, többször is elolvasta. A múlt század nyolcvanas éveinek akkor szokásos stílusában íródott, a sorok között kellett keresni a lényeget. A hajnali suttogásról, a céltalan vándorútról szólt, és arról, hogy mindig távozunk a világ változó díszletei közül. 
  
Edit Budapest egyik legizgalmasabb részén lakott, Józsefvárosban, ami harcokról, a mûvészetrõl és a szerelemrõl is híres volt. Edit lakása alatt egy kávézónak álcázott bordély állt. Gyorsan suhanó alakok tûntek fel idõnként a ház elõtt, aztán ugyanolyan gyorsan el is nyelte õket a város. Vannak olyan kávézók, kocsmák, amelyek magukba temetik egykori vendégeik múltját, õk pedig élnek tovább az új kuncsaftokkal. Pedig hány vágy, panasz, terv, élmény fûzõdik hozzájuk. Ha visszakeresnénk õket, csak a múló idõ pillanatairól beszélhetnénk. 
  
Ahogy várakozott, látta hazasétálni Edit szomszédját, akivel néhány évvel azelõtt néhányszor találkozgatott. Fõleg a férfi mûtermében töltötték az idõt. Festõ és grafikus volt. Nem jellemezte a szabadgondolkodók mûveltsége, inkább a hagyományok tisztelete vezette, de nem õsi motívumokkal dolgozott a képein. Nonfiguratív alkotásokat készített. Hatalmas nagy vásznakat festett, amelyeken hosszan elnyúló színek feküdtek egymás mellett. A szabadgondolkodást inkább a szerelemben élte ki. 
  
Ahogy nézte a galambokat etetõket, azon gondolkodott, hogy vannak olyan szokásaink, amelyek gyakran rejtenek bajt magukban. Ilyen az állattartás is, és ide kapcsolódik még a galambok etetése a városokban. Tudjuk, hogy van hátulütõje, de sokak szívének kedves, ezért is láthatunk galambok között kenyérmorzsát szóró bácsikákat, nénikéket, no meg gyerekeket, akik körül a madarak egymásra repülve vívnak meg egy-egy falatért. 
  
Ezt nézte, amikor ácsorgott a nagykörút Baross utca felõli kis terén, amit az ott lakók - hivatalos elnevezés híján - Csibész térnek hívtak. Hevesebben vert a szíve, kicsit zsibbadt a karja, és a zajok élesen hangzottak benne. Ezt az izgalmat akkor érezte, ha a festõhöz jött. 
  
Ismerte a környéket, gyakran járt erre. A sarki telefonfülkébõl szokta felhívni Istvánt. Sokszor ácsorgott elõtte, amikor a fiú elmaradt a foci után a barátaival. A telefon akkor még tantusszal mûködött, a trafikos nénitõl vette, akivel jó viszonyba került, hosszan beszélgettek a háborúról, az elvesztett võlegényérõl, akihez örökre hûséges maradt. A trafik nyitva volt, de most nem nézett be, óvta magát az emlékezéstõl. 
  
Sokáig várt, míg végre megjött Edit. Amikor felértek a lakásba, Cecília az elõszobában rengeteg nõi holmit látott. A fogason lógó rókabunda mellett pulóverek, bugyik, szoknyák, blúzok hevertek lehajigálva. A szobákban is szerteszét dobált ruhák fogadták. Az egész lakáson érzõdött a nõi birodalom szokásrendje. Cecíliának volt ideje körülnézni, mert Edit rögtön a fürdõszobába ment. Háziköpenyt vett és papucsba bújt, majd egy ideig szöszmötölt a másik szobában, elrakott néhány holmit, aztán Cecília meglepetését látva csak annyit mondott: "Beáta gyakran idejön." Aztán választ sem várva folytatta: 
  
- Tudod, a melegség tanulható, nem biológiai fátum. Persze, fiúkkal is szoktam, mint régen, de ezt jobban szeretem. A homoszexualitás nem pszichés betegség. 
  
Cecília nem mondott semmit. Meglepte Edit bizalmas közlése, de nem volt benne elõítélet soha. Akaratlanul is beleélte magát Edit helyzetébe, és kereste, van-e benne is hajlam vagy hajlandóság a páros nõi kapcsolatra. 
  
Rágyújtott, és találgatta, mit tenne, ha õt is átölelné egy lány. Hirtelen Edit megszólalt: 
  
- Persze ezt nem kell terjeszteni. 
  
Cecília bambán nézett, arca megrándult, aztán bólintott, jelezve, most is számíthat a titoktartására. Érthetõ volt számára Edit kérése, de megérezte benne a kettõsséget. A csendet Edit nevetése oldotta fel, újra elõhozakodott régi, középiskolás emlékeikkel, jelezve, hogy ideje másról beszélni, mert még véletlenül sem akart többet mondani Beáta és az õ kapcsolatáról. Cecília ismerte Beátát, egy tanárnak készülõ fiú találkozott vele Skóciában, néhány hétig együtt éltek, így jött Magyarországra a lány. Németországban bevándorlók gyerekeire vigyázott délutánonként, itt nem csinált semmit, az apja küldött pénzt neki, míg úgy gondolja, hogy rátalál valamilyen polgári foglalkozásra. 
  
Cecíliának ismét azokat a történeteket kellett végighallgatnia, amelyeket átélt, és már sokszor felidézte Edittel, aki nehezen szabadult az általa mániákusan imádott történetektõl. Ismét felidézték doktor Feledi Béla földrajztanár komikus alakját, aki olyannyira tisztában volt tudományával, hogy az osztályban büszkén sétálgatva magyarázta hosszú botjával, melyik ország miért ott helyezkedik el a földgolyón, ahol találják. 
  
Edit teljes átéléssel utánozta a tanárt, még a könnyei is kicsordultak. A jól ismert kalaptörténet volt a csúcs számára. Szemét törölgetve emlékezett arra, hogy az öreg egyszer elfelejtkezett arról, hogy kalapját a tanári asztalra tette reggel beérkezésekor, és az óra elején felháborodva üvöltötte: "Osztály, mit keres itt ez a kalap?" - miközben pálcájával bökdöste. A megszólított osztály döbbent csendben ült, hisz' ilyen kalap még tévedésbõl sem volt egyikük fején sem. És ekkor dr. Feledi Béla dühösen - asztala és tekintélye védelmében - kidobatta a kalapot az ablakon a hetessel. 
  
Cecília mosolygott, õ is emlékezett az utána következõ felelõsségre vonásra, hisz' az öreg mindent elfelejtett, és az osztály nyakába akarta varrni az egész ügyet, súlyos és példás büntetések kiosztását szorgalmazta. A zûrös viszonyokat teremtõ tanárok számára nem kapcsolódtak korhoz, gondolkodásmódhoz. Úgy vélte, az élet hozza ezeket. 
  
Elfogadta azonban, hogy Editet mélyen felháborította Béla bácsi viselkedése, és hadjáratot indított ellene. Leveleket küldözgetett neki, különféle kérdõíveket töltetett ki az öreggel, meg meghívók sorát postáztatta, és telefonon a legkülönfélébb üzeneteket kapta a tanár úr, amelyek után mindig õ járt pórul. Az osztálytársak közül, akik ismerték Edit akcióit, elismeréssel adóztak bátorságáért. Cecília is élvezte az öreggel való játékot, bár õ tevékenyen nem vett részt benne soha. 
  
A történetek emlegetése közben Cecília olyan csendben ült, hogy Edit rászólt bizalmatlanul, és megkérdezte, hogy figyel-e egyáltalán. Miután nem kapott választ, elkomorodott, odalépett hozzá, leguggolt elé, és kedvesen kérdezte: 
  
- Na, mi van? 
  
Olyan lágyan kérdezte, hogy Cecília egybõl válaszolt: 
  
- Megint nincs hol laknom. 
  
Edit sóhajtott, oldalról hátrasimította a haját, és egy kis szünet után annyit mondott: 
  
- Maradj itt! 
  
Edithez este vendégek jöttek, de Cecíliának nem volt kedve a vendégekhez, inkább lement vásárolni, hogy elkerülje a találkozásokat. Így elérte, hogy nem futott össze rögtön a vendégekkel. Lassan válogatott az üzletben, aztán még egy könyvesboltban is hosszasan nézelõdött, és jó idõbe telt, amíg felért a kenyerekkel, felvágottakkal meg a borokkal. A sörrõl azt gondolta, hogy majd hoznak magukkal azok, akik erre vágynak. Nem is ment be rögtön a szobába, a konyhában maradt, kenyérszeleteket vágott, megkente õket. Kényelmesen csinálta, szándékosan lassan, húzta az idõt. Bentrõl zene és hangos beszélgetés hallatszott, de õ várt. Tudta, hogy elkerülhetetlen találkozások elõtt áll, de még várt. Teát is fõzött, élvezte, hogy még senki sem látta õt. Idõnként éles csengetés jelezte, hogy egyre többen jönnek. Edit nagy házat vitt. 
  
Edit soha nem érezte magát háziasszonynak, nem szokott kiszolgálni senkit, nála mindenki magának készített kaját, ha megéhezett. Most is csak ült, beszélgetett, a konyha felé sem nézett. 
  
Cecíliánál elõször egy szemüveges fiú jelent meg. Szórakozottan dúdolgatva állt meg az ajtóban, és a lányra nézve énekelte: 
  
- Rámás csizmát visel a babám... 
  
Köszönés nélkül teát töltött magának, egy szelet kenyeret vett mellé, nem is figyelt Cecíliára. 
  
- Bemutatkozom, Szabó Zoltán vagyok. 
  
- Szia - mondta röviden Cecília. 
  
- Még nem láttalak itt. 
  
Erre nem tudott mit mondani Cecília, csak hallgatott, mert a fiú elmondta, hogy a Mûszakira jár, gépészmérnök lesz, a mesterséges intelligencia érdekli, amirõl itt még nagyon keveset tudnak. Amikor már mindent tudott a fiúról, kedvesen rámosolygott: 
  
- Bevinnéd? - kérdezte Cecília és a tálcára tett zsíros kenyerekre mutatott. 
  
- Rámás csizmát visel... - énekelgette tovább a fickó, de közben bólintott, megkezdett kenyerét a szájába véve, teáját jobb kezébe fogva, bevitte a tálcát. 
  
Cecília, amikor újra egyedül maradt, cigarettára gyújtott, aztán lassú, kimért mozdulatokkal kinyitott egy üveg bort. Az elsõ korty végigszaladt a testén, jobb kedve lett. 
  
Bent felerõsödött a zene. Egyre kevesebben beszélgettek, megkezdõdött a tánc. Lacos, az örök táncos már két lánnyal táncolt Mick Jagger ritmusaira. "Start me up!" - szólt bentrõl. Az elfojtott szexualitás utat törhetett magának. A Rollig Stones zenéje töltötte be az egész lakást. 
  
Cecília még mindig várt, bár most már biztos volt abban, hogy nem vegyülhet el észrevétlenül. A falat bámulta, de már nem érezte magát idegennek. És ekkor ismerõs hangot hallott: 
  
- Szia! 
  
A hang megzavarta, feloldódott varázsában, elvesztette korábbi énjét. Távolinak tûnt, de õ mégis közel volt hozzá. István állt mellette. 
  
- Szia! - ismételte meg ugyanolyan kedvesen, mint ahogy régen is mondta. - Edit mondta, hogy itt vagy - folytatta.  
  
Cecília elsõ pillanatra neheztelt Editre, hogy nagydobra verte ittlétét, de aztán nem haragudott, hiszen belátta, ezt nem lehet titkolni. 
  
István leült szembe vele. Cecília úgy érezte, hogy mindketten az utolsó beszélgetésükre gondolnak. A Normafánál Cecília azt bizonygatta, hogy kétségei vannak, nem akar többet vele lenni, pedig még szerette. Maga sem tudta, miért taszítja el Istvánt. Sötét éjszakában röpködõ madaraknak nevezte magukat, akik soha nem találhatnak egymásra. A hasonlatot kicsit sántának érezte akkor is, de István sem esztétikailag figyelte. Megértette. Még este elvitte tõle a könyveit, és azóta sem találkoztak. 
  
Akkor éjjel mégis Cecília érezte magát csalódottabbnak, de büszkeségbõl nem hívta fel Istvánt. Vajon emlékszik-e még István arra, hogy megfogadták találkozásuk elején, bármi is lesz, öregkorukra - úgy hatvan körül - újra együtt lesznek? Közben még az is ott járt a fejében, hogy megkérdezze, tudta-e István ott a hegyi sétán, hogy õ nagyon szerette akkor. De egy szó sem jött ki a száján, csak nézte Istvánt. 
  
- Gyere be, táncoljunk! - törte meg a hallgatást a fiú. 
  
Cecília nem ellenkezett. A szobában sötét volt, néhol könnyed diskurzus folyt, csak az ágy melletti lámpa égett, a zene betöltötte a teret: "You can’t always get, what you want" - énekelte Jagger, és István átölelte Cecíliát. 
  
Már nem kell! - hasított át a lányon a felismerés, de a táncot nem hagyta abba. 
  
Tánc közben István mozdulatait nézte, és eszébe jutott, hogyan tanította õt úszni a Margitszigeten. Ölelése biztonságot adott neki. Akkor örült, hogy megszorította, és ezt István gyakran meg is tette, mert Cecília nagyon félt a víztõl. Néhány karcsapás után sikított, és csak akkor nyugodott meg, ha a fiú a medence széléhez vitte. Legszívesebben ott töltötte volna az egész idõt, belekapaszkodva a perembe, úszkálás helyett csak lubickolni kívánt, de István a fejébe vette, hogy megtanítja õt úszni, és így sokszor mentek az uszodába. Igazán soha nem tiltakozott a tanítás ellen. Erõsebb volt benne az ellenkezésnél az az érzés, hogy a fiú olyanná akarja õt formálni, amilyennek elképzelte magának, és tetszett neki, hogy tanulhat is tõle. 
  
És most újra itt van István. Nem értette, miféle borzongató játék csalja õt ismét felé. Miért nem szól rá valaki, hogy ne örvendezzen, ne nézzen biztatóan rá, mert már minden elsüllyedt az idõben, nincs lehetõség az újrakezdésre. 
  
Abbamaradt a zene. Befejezték a táncot, és ekkor tûnt fel Cecíliának, hogy filmvetítéshez készülnek. Mindig akadt valaki a társaságban, aki filmet készített, ezeket közösen megnézték és megbeszélték. Elsõsorban az önkifejezés volt a fontos, az alkotás öröme. Készült dokumentumfilm és játékfilm is. 
  
A társaság elhallgatott. Fáradtan ültek a vendégek, izzadtságcseppek csurogtak az arcokon. Minden nesz, minden parkettareccsenés, szõnyegsurranás, pohárcsörrenés, nadrágsimogatás hallatszott. A készülõdés unalmát megtörte a film készítõje és figyelmet kért. 
  
- Szeretnénk levetíteni nektek az új filmünket. A múltkor két filmet láthattatok. A Piacot és az Éljen május elsejét, amelyek a valóságot mutatták a Lehel téri piacon és a szokásos felvonuláson. Most Hallgassunk Heinét! címmel egy elképzelt történetet mutatunk. 
  
Kattant a vetítõ, és a nyitóképen két férfi ült egymás mellett egy díványon. Egyikük alacsony, göndör hajú, a másik középmagas, erõs, kisportolt alkatú, dús szakállú, hosszú hajú, amit hátrafésülve viselt. A göndör hajú rúzst vett elõ és kifestette a száját. Haja vörös árnyalatához képest rendkívül szembeötlõ volt az égõ vörös csík az arcán. Halk nevetés hallatszott az ágyról Edit mellõl, és egy fiú, a nevetés gazdája nekidõlt a falnak. A többiek csendben figyeltek. 
  
A göndör hajú megszólalt: 
  
- Egy csodálatos májusban felpattantak a rügyek és epedõ szívemben felébredt a szerelem.   
  
Miközben beszélt, a szakállasra sandított, kacér pillantásokat vetve. Folytatta: 
  
- Egy csodálatos májusban minden madár énekelt, akkor szólalt meg bennem vágyódásom szelleme. 
  
Gyors mozdulattal megfogta társa kezét, és vágyakozóan nézte újra. A szakállas tétován ült, el is akart húzódni, de csak a meglepetés érzõdött rajta. Nem húzta el a kezét, és lassú, fojtott hangon mondta: 
  
- Miért énekel oly szomorú dalt a szálló pacsirta? Miért hozza a halál illatát felém a langyos szél? 
  
Kivártak a mozgással, megmerevedtek. Lehajtotta a fejét, összehúzta szemöldökét, s búsan figyelte ölelkezõ kezüket.  
  
Cecília furcsán nézett, nem értette, miért volt fontos ez a film a szerzõknek. Egyszerûnek vélte. Ezen gondolkozott, amikor István megszólalt: 
  
- Mind a ketten szeretik Heinét. Onnan lehet ismerõs a szöveg. A csúfondáros szerelmi mozdulatokat pedig már mindenki érti. István elmosolyodott. Cecília nem fordult felé, mégis látta õt, mert szemben ültek egy tükörrel. Abban látta Istvánt, de nem akart ránézni, igyekezett közömbösen viselkedni. 
  
A filmben a vörös hajú szólt újra: 
  
- Képzeljetek el egy négyzet alakú, hatalmas épületet a februári nap gyenge fényében. A falak mentén üvegdarabok fekszenek, megcsillan rajtuk a fény, az épület tetején faragott figurák állnak, szinte a megszólalásig emlékeztetnek az élõ emberekre. Most belépek ebbe az épületbe, végigmegyek a falak mentén, néha rajtam is megcsillan a fény, megyek elõre, keresem társam. 
  
Behunyta a szemét, mintha a fény gyötörné. 
  
- Az Ördög kegyelmébõl nyertem az idõmet, megelõzhetem a világ végét. Megyek az Ördög álarcosbáljára. 
  
Egy asztalról almát vett fel, maga elé tartotta: 
  
- A testiséget mutatom. Figyeljétek, mélyedjetek el a hasadékban! 
  
A szobában tompa morajlás futott végig. Cecília Edithez fordult és megkérdezte, kik a szereplõk. 
  
- Egy urológus és egy régész. A vörös a régész - mondta Edit. 
  
A film véget ért, a rendezõ felkapcsolta a villanyt. 
  
- Játszottunk, de mi volt ez, ha nem a valóság - mondta. Eljátszhattuk volna egy csirke utolsó táncát is, amint átvágja a gazdaasszony a nyakát egy konyhakéssel. Talán azt is, de ez nem érdekel. Értitek, nem érdekel. A rohadt életbe, nem érdekel semmi - suttogta, és felemelt egy üveg vodkát, amit félig kiivott. 
  
A magába döntött ital után hátradõlt és lehunyta a szemét, aztán lecsúszott a székrõl, és az asztal mellett elaludt. Nem nyúlt hozzá senki, ez tûnt a legbiztonságosabb megoldásnak számára. 
  
- Furcsa fickó - mondta a szakállas fiú, akinek a lengyel szolidaritás jelvénye volt a mellén. Hagyjátok, mindig történik vele valami. A múltkor a híres prágai sörözõben összeakaszkodott a pincérrel, és a lökdösõdésnek a kihívott cseh rendõrök vetettek véget. Kis híján az õrszobára vitték, de mégsem, mert sikerült kimagyarázni, hogy csak véletlenül lökte be a pincért a nagy tolongásban a tányérokat és a poharakat tároló szekrénybe. 
  
Valaki újra bekapcsolta a magnót, folytatódott a tánc is. A beszélgetések felerõsödtek. Egy nõi hang szûrõdött be az elõszobából: 
  
- Elmegyek, hagyjatok békén! – kiabálta. 
  
Egyszerre többen is marasztalni próbálták, nem lehetett pontosan tudni, mi történt. Késõbb több ajtócsukódás is hallatszott.  
  
A szobában majdnem sötét volt. A sarokban fehéringes fiú ült endékás bõrszandálban, farmerban, hosszú hajjal. Messzirõl látszott, hogy költõ. A múlékonyság üzenetei címmel készült kötetet megjelentetni, amelyben a csõlátás pegazusairól, a képmutatás felkent süveges papjairól, és arról írt, hogy flamingóból nem lesz varázslattal féreg. Egy mély nõi hang szólalt meg Cecília mellett: 
  
- Olyan alanyi költõ, aki még nem tudta eldönteni, hogy a természetben vannak-e a létre vonatkozó értékrendek, sorrendek. Még nem jutott el a képzavarokig, csak a fogalmak keverésénél tart. Egyszer felhívta a barátait telefonon, és elpanaszolta, hogy mennyire szomorú, aztán kinyitotta gázcsapot és a konyhaablakot, aztán várt. 
  
Amikor idáig ért a történetben, hirtelen megfogta Cecília kezét, mintha eddig is neki mesélte volna, és folytatta: 
  
- Persze sokan felszaladtak hozzá, és õ pedig ült a konyhában. Kintrõl füst jött be, mert tavasz volt, égették a faleveleket, és ez keveredett a gázszaggal. 
  
A nõ a társasági ember könnyedségével továbbnevetett: 
  
- Ilyen nagy költõ, látod! Kérlek, te is terjeszd ezt a történetet - mondta, erre halk férfikuncogás volt a válasz, aztán mozogni kezdett az ágy, egy láb megrúgta Cecília oldalát. Arrébb húzódott. Lihegést, sóhajtást lehetett hallani, aztán nem mozgott tovább az ágy. 
  
Az elõszobából újra perlekedõ hangok hallatszottak, aztán egy csörrenés, valaki poharat tört. 
  
Egy férfi ült Cecília mellé, és rögtön beszélni kezdett: 
  
- Tiszta hülye ez a csaj az elõszobában! Zitának hívják, egy egzaltált liba. Folyton a szamárságok és a disznótörténetek izgatják. Ismered? 
  
- Láttam már itt. 
  
- Érthetetlen, amit mûvel. Ha egy kicsit iszik, elõször el akar rohanni, mert nem foglalkoznak vele, aztán megsértõdik, azt üvöltözi, hogy õ nem kurva, hagyják békén, ne simogassa senki, a végén ledobja magáról a ruháját, és mindenkit állatnak nevez. 
  
Mosolyogtak, a férfi közben figyelte, milyen hatást váltott ki beszélgetõtársából a történet. Úgy érezte, felkeltette Cecília érdeklõdését, és tovább beszélt: 
  
- Persze én is szarul érzem magam, meg tudom érteni Zitát, hogy kifakad. Néha én is üvöltenék. Úgy érzem magam, mint aki felemelt egy gáztûzhelyet, és még mindig úgy áll, kezében a nehéz súllyal. 
  
Kicsit elvörösödött a hirtelen támadt õszinteségétõl, de Cecília nem fordult el, nem fintorgott, nem tett vicces megjegyzést, ezért nekibátorodott, és magától kezdett beszélni, azt akarta, hogy életüknek legyenek kapcsolódásai pontjai: 
  
- Nyomasztóan egyhangú az életem. Hétközben tanítok, reggel elrohanok az iskolába. A délelõttök kifárasztanak, alig várom, hogy megihassak néhány korsó sört. Nincs se erõm, se idõm, pedig képeket akarok festeni. Vonzanak a színek, órákig tudom simogatni a festékeimet, és érzem, megváltoznak az érintésemtõl. Hol sötétebbek, hol világosabbak lesznek, élnek. 
  
Miközben beszélt, gyakran húzta hátra a haját a füle mögé. Kopaszodott, a feje búbján hiányzott jó néhány hajszál, de hosszú hajat hordott, elõre fésülve, kócosan. 
  
Cecília rátalált a férfi gondolataira, engedte, hogy szétáradjanak benne a szavai. Már tudta, mi következik, érezte, nincs menekvés, de nem is akart tenni ellene, ha át fogja ölelni, hiába nem volt szerelem elsõ látásra. A férfi beszélt elromlott házasságáról, kétéves fiáról, akit ritkán lát, mert albérletben lakik, amióta elköltözött tõlük, pedig még nem váltak el, de a nyugalom miatt ment el, mert alkotni akar, de az állandó viták miatt az ott nem volt meg. Aztán a színekrõl beszélt, az árnyalatok varázsáról. Olyan képrõl, amin csak egyféle szín van, és annak különbözõ árnyalatai adják a formát. Ilyenekkel kísérletezik. Aztán hirtelen táncolni hívta a fiú. A sötét szobából lassan mentek át a világosabba. Tánc közben összebújtak, élvezték egymás testének közelségét, a rejtett szexualitást a mozdulataikban. Két-három dal után a férfi egy üveg bort vett magához, és visszahívta Cecíliát abba a szobába, ahol korábban beszélgettek. Leültek, és rögtön fölé hajolt, ahogy beértek. Cecília behunyta a szemét, és újra képek jelentek meg elõtte. 
  
Elõször egy tó partján állt, egy hattyú tûnt fel, közeledett, vércsepp volt a nyakán. A vércsepp dagadni kezdett, óriási vörös gömb lett, majd szétrobbant. Lágy melegséget érzett, mintha rá is ömlött volna a vérbõl. A kavargó formákból hintó lett, fehér lovak szaladtak mellette, a hintót nem húzta semmi, mégis robogott, rázkódva száguldott dombról dombra, a lovak követték. Sörényük lobogott, aztán kitágult a kép, a kocsi egy völgybe ért. A zöld fûben szinte elvesztett, a lovak is apró pontok lettek csak. Aztán közeljött hozzá a kocsi, belátott az ablakán, egy nõ ült benne, úgy érezte, hogy õ az. Fekete ruhában ült. Arcvonásai riadtak voltak. Borzongás futott végig rajta. Folytatódott a látomása, újra feltûntek a lovak, egyikük elõre szaladt, aztán visszafordult, ekkor hullámmá változtak az állatok, a domb pedig sziklává, és víz ütõdött neki a köveknek. Néha ellepték a sziklákat, szerelmesen elborítva, majd visszahúzódva, hogy újra öleljék õket. Ekkor újra feltûnt a hattyú. Fehér tolla csatakos volt, hirtelen lendületet vett és elrepült, angyalnak látszott.
Ez az írás 2014. július 6-án került a NapSziget honlapjára.
 
Novák Imre további írásai az Elsõ Közlés Írások rovatban
 
visszatérés az 
Elsõ Közlés Írások 
rovathoz
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
  Az írásokkal kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt alkotásakat
e-mail címünkre valamint az 1172 Budapest, Podmaniczky Zs. u. 3. postai címre várjuk!
Szerkesztõségi forródrót és SMS-küldési lehetõség: 06-30/520-1428
 
...ami a NapSzigetbõl kimaradt...
 
Vissza a főoldalra
 
 
 
Mûvészek és mûvészetek a világhálón