Vissza a főoldalra
 
ONLINE MÛVÉSZETI, KULTURÁLIS FOLYÓIRAT
(világhálón: 2001. március 1-jétõl, nyomtatásban: 2002-2010 között)
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
ELSÕ KÖZLÉS ÍRÁSOK
(szerkeszti: Bandi Katalin - vers, Szénási Sándor István - próza)
 
Boér Mária
(1941 - )
Feltámadás fényképekrõl
Az 1900-as év egy új évezred elejét, egy fiatal házaspár harmadik gyermekének, Péternek pedig élete kezdetét jelentette. De voltak olyanok is, akik számára ez év nemcsak a tizenkilencedik századnak, hanem saját életüknek is a végét jelentette. 
  
Daguerothipiát forgatok a kezemben, amely Julius Gertinger "Hoffotograf" mûhelyében készült, Bécsben. Két hölgy közül az idõsebik bársonyszéken ül a képen, lábai zsámolyon pihennek, melyet azonban félig eltakar a derékban szûk, de a bokájáig fokozatosan bõvülõ, fodros szélû, barna taft ruhája. Óriási virágszirmokhoz hasonló részekbõl álló, de valamivel rövidebb, és szintén fodros szélû kötény gazdagítja az úri hölgy öltözetét, amely felpuffadva szétterül a széken, nyakában derékig érõ lánc, fején fehérszalagos kis kalap. Mellette fiatalabb férfi áll bajuszosan, körszakállal, balkarját a szék karfáján tartja, és nagy tisztelettel néz le jövendõbeli anyósára, miközben egy fiatal lány kétrészes hosszú, sötét taftruhában a jobb karjába kapaszkodik. Ruhája aljának egyenes szabása miatt a lány nem tûnik oly túlöltözöttnek, mint az idõsebbik hölgy, aki az édesanyja. Öltözetének egyedüli dísze: a ruha kivágása alól kilátszó fehér blúzának gazdag csipkegallérja. Habár fokozatosan elszélesedõ ujjainak széle alól is kikandikál egy széles csipkesáv, öltözete mégis szerény marad, s ezért idõsebbnek tûnik a valóságnál. 
  
- A jogi vizsgákat magyar nyelven tettem le, de magyarul ezt megelõzõen is perfektül beszéltem, hisz római katolikus iskolába jártam, ahol nem én voltam az egyetlen román származású tanuló - szólal meg hátam megett törvényszéki tárgyalásokhoz szokott teátrális hangon egy férfi. 
  
Hátranézek és mit látnak szemeim: a daguerothipián látható fiatalembert, teljes életnagyságban! 
  
- Akkor ez egyáltalán nem volt ritka jelenség, Petru Maior és Gheorghe Sincai is magyar tannyelvû iskolába jártak. Példaképem a nálam fiatalabb doktor Monasterianu Dániel egyetemi tanár és magiszter volt, valamint doktor báró Apor Károly kamarás, az Erdélyi Magyar Királyi Ítélõtábla elnöke. 
  
A férfi elõveszi a nagy formátumú, díszes ügyvédi oklevelét és olvasni kezdi a szöveget: 
  
"ÕFELSÉGE, A KIRÁLY NEVÉBEN".
"A marosvásárhelyi királyi Ítélõ Tábla által ezennel hitelesen bizonyíttatik, hogy Comanescu Sándor úr ezen királyi Tábla elõtt a fönnálló törvényes szabályok értelmében az ügyvédi vizsgát kiállotta, s a szabályszerû ügyvédi esküt letette. Minél fogva e királyi Ítélõ Tábla által ügyvédi jogosultsággal ruháztatott fel. Kelt a marosvásárhelyi királyi Ítélõ Táblának 1874. évi Mártius hó 17. napján tartott üléséb?l." 
  
- A spanyolviasszal lepecsételt oklevelet doktor Apor Károly is aláírta, a Marosvásárhelyi Ítélõ Tábla elnökeként. Az elnök cirádás kezdõbetûs, kacifántos aláírást penderített a spanyolviasszal lepecsételt okirat aljára, amelynek utolsó betûjét egy lefele induló, majd az egész aláírást átölelõ keretbe foglalta. 
  
- Ha megengedik, egy apró megjegyzést tennék Comanescu úr ügyvédi diplomájával összefüggésben - szólal meg egy másik férfi, akire szerény hangja ellenére mindkét hölgy és Comanescu is nagy tisztelettel néz. A hang irányába nézek - de nem látok senkit. Megróbálom elképzelni a hang tulajdonosát, és a fényképek között kutatok - hátha akad valamelyiken még egy férfi alak! 
  
Egy családi képen házaspárt látok: két lány- és egy fiúgyermekkel. Az elsõ sorban orgonasípszerûen következnek egymás után a család nõi tagjai: a nagyobbik kislány lábon áll, az anya középen ül, a kisebbik lány pedig áll a tágas karosszéken, és így azt a látszatot keltik, mintha a nagyobbik kislány lenne a kisebbik és fordítva. A család "férfi" tagjai mögöttük állnak, a kisfiú valószínûleg széken áll, mert csak egy fél fejjel alacsonyabb az apjánál, aki kopaszsága miatt idõsebbnek tûnik a valóságnál. A daguerothipia a kolozsvári Joanovics testvérek Mátyás király tér harmincckét szám alatti mûhelyében készült, hátoldalán német nyelvû szöveg olvasható, melyben csak egyetlen magyar szó található: "Keresztmamának", 1906-os dátummal, "familia Blasius" aláírással és egy helységnévvél: Pianu de Sus. Nem, itt hiába keresem a hang tulajdonosát, mert hat évvel késõbb készült, és mi egyelõre csak az ezerkilencszázas évnél tartunk, Péter születésének évében. 
  
Hûha! - jut eszembe hirtelen, de hiszen Comanescu 1900-ban halt meg, özvegyen hagyva a daguerothipián látható fiatal hölgyet, aki ott még csak a menyasszonya! - Honnan tudom ezt? Hát onnan, hogy az elmagyarosodott ügyvéd az 1970-ben született lányom apjának volt távoli õse. Kéne szólni Comanescunak, hogy nemsokára meghal - hátha megakadályozhatjuk a halálát, de aztán úgy döntök, hogy legyen mindenki annyi idõs, amennyinek óhajtja hinni magát és egyelõre senki sem hal meg. Mivel más férfit ábrázoló képet nem találok a régi családi albumban, ezért arra gondolok, hogy a halk hangú férfi talán mégis Blasius úr lenne, de rögtön el is vetem a gondolatot, mert szavaiból nem erre lehet következtetni. 
  
- Kempelen Béla genealogiai sorozatának elsõ kötetébõl az Apor családról szóló cikkel bizonyítani tudom, hogy nemcsak a marosvásárhelyi, hanem az egész Erdélyi Királyi Ítélõ Tábla elnöke is voltam - folytatja megjegyzését az elõkelõ hangú férfi, én pedig végül ráeszmélek, hogy ez nem más, mint doktor Apor Károly báró. Róla nincs képem, hanem csak aláírása látható Comanescu ügyvédi diplomáján, 1874-bõl. Mivel 1815-ben született, ezért most karrierje csúcspontjén képzelem el, mint táblabírót. 
  
- Elnézést kérek, báró úr, de a jogi diplomámon még ez a cím olvasható - magyarázkodik Comanescu, miközben én rohanok a másik szobába Kempelen sorozatának elsõ kötete után, amelyben az Apor családról ír a szerzõ és onnan hallom az ügyvéd hangját: - Persze, ez nem jelenti azt, hogy nem tudok az Ön késõbbi szakmai elõmenetelérõl. Ha ön szóvá tette a teljes címét, akkor engedje meg, hogy én is megjegyezzem, hogy nem csak ügyvéd, hanem táblabíró is voltam! 
  
- Ezer bocsánat, táblabíró úr. Mivel jóval ön elõtt: ezernyolcszáz nyolcvanötben hunytam el, ezért nem ismerhetem a további szakmai fejlõdését. Ezek szerint: ön velem egyenrangú bíróvá vált késõbb. 
  
- Nem éppen egyenrangú, mert én nem voltam az egész Erdélyi Királyi Ítélõtábla táblabírája. 
  
- Kempelen Béla Magyar nemes családok címû tizenegy kötetes sorozatának P betûvel kezdõdõ részében kétszázötvenkilenc Pap családot ismertet, akik 1569 és 1698 között nyertek magyar nemességet Magyarországon - szólal meg egy újabb férfihang, de hiába nézek hátra, mert most sem látok senkit. 
  
Persze, hogy nem látok senkit, ugyanis ennek az úrnak a fényképét sem ismerem. Átszaladok újból a másik szobába, hogy megkeressem Kempelen sorozatának P-betûs neveket tartalmazó nyolcadik könyvét! 
  
- Összesen háromszáznégy Pap nevû nemest ismertet röviden Kempelen - mondja a férfi a túlöltözködött Pap nevezetû hölgynek. - Sajnálattal kell közölnöm önnel, tisztelt asszonyom, hogy egyetlen egy Pap von Maczedonffyt sem találtam - mondja a férfi nyelvtanilag helyes magyarsággal, de mintha érzõdne a hangján egy kis idegen kiejtés. - Azt is el kell mondanom, hogy a Pap illetve Pop nevûek egy része román származású volt. Tehát, summa summarum, egyáltalán nem biztos, hogy a tekintetes asszony családja színtiszta magyar származású lenne. 
  
- A Papp család - két p betûvel a végén! - magyar eredetû, de második nevem, a Maczedonffy macedon kereskedõtõl való származásra vall - magyarázza özvegy Papp von Maczedonffyné, Comanescu jövendõ anyósa. - Ezt soha egy percig sem tagadtam, sõt mindkét nevet büszkén viselem, így: Pap-p! von Maczedonffy.  
  
- Én megtaláltam a Pap-Maczedonffy nevet! - kiáltok fel.  
  
Az özvegy türelmetlenül nyúl a könyv után, ahol az ujjammal mutatom, hogy az egyik Pap név mellett zárójelben a "maczedonffi" áll. 
  
- Ezernyolcszáz negyvennégy február harmadikán kapott nemességet a család. 
  
- Elég késõn! - mondja az elõbbi férfihang tulajdonosa, aki felületességét most jólértesültégével igyekszik kárpótolni. - A leghamarabb nemesi rangot nyert sóvárosi Pap ezerötszáz hatvankilencben nyert nemességet. 
  
- Itt még szerepel egy Popp nevezetõ is, aki ezernyolcszáz huszonkettõben kapott nemességét. 
  
- Elnézét kérek a tudatlanságom miatt, de a kötet ezerkilencszáz tizennégyben jelent meg, amikor én már nem éltem - mentegetõzik az özvegy, miközben a könyv címlapjára lapoz.. - Nem értem, hogy ez a Popp nevû család hogyan került ide? Én nem ismerek Popp nevûeket a családomban! 
  
- Kempelen a név elé azt írja rövidítve, hogy: "Vö." - vagyis, hogy vesd össze. 
  
- Hát akkor vessük össze! 
  
Kikeresem a Popp nevûeket, és felolvasom a szöveget: 
  
- Popp - A czímeres levelet ezernyolcszáz huszonkettõ május harmadikán Popp Macedon nyerte: Liber Regius tizennegyedik kötet száznyolcvan hetedik oldal. 
  
- Mit jelent a Liber Régius? - kérdi tõlem türelmetlen kiványcsisággal az özvegy. 
  
- Királyi Könyvet jelent! - siet segítségemre a báró. 
  
- Sajnos, ki kell ábrándítanem, kedves asszonyom, mert a Popp név nem magyar eredet?! Román nyelven a papot "popa"- nak nevezik. Az ön ereiben tehát nemcsak maczedon, hanem román vér is kering. Mivel jómagam is román vagyok, ezért remélem, hogy nem tekinti sértésnek a kijelentésemet. 
  
- Egyáltalán nem tekintem sértésnek az állítását, tisztelt Monasterianu professzor úr! Popp Macedon nevezetû õsöm bizonyára rászolgált a nemességre, amit a magyaroktól kapott! A tizenkilencedik század elejétõl kezdve a mi családunk magyarnak vallja magát! Mielõtt vejem folytatná elõadását, megkérdezném, hogy nekem most feltétlenül a halála elõtt álló vénasszony szerepét kell megjelenítenem, vagy megjátszhatom a fiatal Pap-p! von Maczedonffyné szerepét is? 
  
- Egyelõre olyan korúnak képzelheti magát, mint amilyen az eljegyzésünk idején volt, de késõbb változtathat a szerepen. Jómagam is igyekszem egyelõre csak negyven évesnek látszani - válaszolja Comanescu -, aki ekkor még csak võlegény és ügyvéd. - Karrierem elején irigyeltem azokat az elmagyarosodott román társaimat, akiknek a neve alapján nem lehet eldönteni a származásukat. Én ugyanis tökéletesen azonosultam azzal a kisnemesi osztállyal, amelybe már a szüleim is tartóztak, és amelyhez jogi karrierem érdekében is ragaszkodtam. 
  
- A tökéletes alkalmazkodás meg is látszik magán, kedves Comanescu úr, mert nemcsak külsõ megjelenésével, körszakállával, bajuszával, hanem magatartásával is inkább hasonlít magyar nemesre, mint románra - jegyzi meg ironikusan Monasterianu. 
  
- Egy kis gúnyt érzek ki a szavaiból, kedves professzor úr - ezért én is megengedek magamnak egy epés megjegyzést. Amikor megismertem, Önt Monaszterián Dánielnek hívták, a magyar nyelv helyesírása szerint. 
  
Comanescu egy fekete keretes papírt emel fel az asztalról és onnan olvassa: 
  
- Az 1926-ban megjelent gyászjelentésébõl kiderül, hogy Ön DANIEL ILARIU MONASTERIANU néven halt meg, ékezetek nélkül és román sz betûvel írva a családnevet. Magyarázatot kellett keresnem a névváltoztatásra: ezért utánanéztem, hogy mi történt a világban a halálom után. Megtudtam, hogy a huszadik század elején volt egy világháború, s az utána következõ béketárgyalásokon Erdélyt Romániához csatolták - s ezután ön már románosabban írta a nevét.  
  
- Világháború volt a huszadik században? - kérdi özvegy Papp von Maczedonffyné. - Még jó, hogy már ezelõtt meghaltam! 
  
- Jómagam, valamint a késõbb megözvegyült kedves lánya, Helén nagyságos asszony még megéltük az elsõ világháború borzalmait - jegyzi meg Monaszterianu. 
  
- A kezemben lévõ gyászjelentésbõl kiderül, tisztelt professzor úr, hogy Önt a máramarosi Margittán a Rómával egyesült görög-katolikus egyház szertartása szerint temették el. A gyászjelentés végén ezt írták Önrõl - magyarra fordítva idézem: "Nagy román lélek volt és nemes karakter." 
  
- Megnézném a gyászjelentésemet, ha megengedi Comanescu úr. 
  
- Parancsoljon, professzor úr, ön a legilletékesebb e sorok olvasására. 
  
- Valóban nagy román voltam, azonban azokhoz a román társaimhoz képest, akik magyar iskolába jártak, de akik utána a magyarok ellen fordultak, én soha sem voltam magyargyûlölõ, sõt tiszteltem és becsültem õket. Minden további nélkül beismerem és õszintén mondva most már szégyenkezem is amiatt, hogy 1920 elõtt magyarosabban írtam a nevem. Mentségemül szolgáljon az a tény, hogy például Gheorghe Sincai, Petru Maior és még sok más román kisnemes is magyarosan írták a nevüket. 
  
- Miután a bécsi udvar az ortodox vallásról a Rómával egyesült görög katolikus vallásra való áttéréssel a románoknak is helyet adott a közéletben, az elmagyarosodás többé már nem volt érdek. Késõbb Samuil Klein unitus szerzetes már az összes románok egyesülését szorgalmazza a magyar koronának a vajdaságokra is kiterjedõ õsi jogán - hangsúlyozza emelt hangon Comanescu. 
  
- Vagyis a Rómával való vallási egyesülés jegyében, Habsburg jogar alatt - egészíti ki Monasterianu. - Persze, a románoknak ekkor már érdekük volt a Habsburgokhoz való pártolás! Tehát Samuil Klein nem akart elszakadni a magyar koronától, de ezt Habsburg fennhatóság alatt képzelte el és érvényesíteni akarta nemcsak Erdély, hanem még a román vajdaságok területén is. 
  
- Most már hadd szóljak én is közbe - jegyzi meg szerényen az eddig hallgatag Apor báró. - A magyar korona elismerése látszólag elfogadhatónak tûnt a magyarok számára, csakhogy a bécsi kormány akkor már annyira pártfogolta a görög katolikus vallásra áttért erdélyi románokat, és annyira háttérbe szorította a reformátusokat és unitáriusokat, hogy ebben az értelemben a Habsburg jogar kiterjesztése a magyarok érdekei ellen irányult. 
  
Miközben a férfiak vallási problémákról tárgyalnak, én daguerothipiákat és egyéb tizenkilencedik századi iratokat forgatok a kezemben, és igyekszem az unatkozó hölgyek elé tolni õket, hogy más témára tereljem a szót. 
  
- Nézd csak, Sándor! - vesz észre Helén egy menüártyát az asztalon. - Itt van a debreceni vendéglõ ezernyolcszáz kilencvenkettõ november huszadiki menüje is! Emlékszel, Sándorom az eljegyzési ebédünkre a debreceni vendéglõben? Milyen finom volt a fehér csigamártás!  
  
- Csigamártás? - szólal meg egy gyerekhang, amelyrõl feltételezem, hogy Helén egyik keresztlányának a hangja. - Miféle csigából készült ez a mártás? 
  
- Közönséges csigából. Magyarország déli vidékein nagyon sok ehetõ csigát lehetett találni abban az idõben. De a magyarok még az osztrigát sem igen szokták meg. 
  
- Hû, de rossz lehetett! - szólal meg újból a kislány, miközben én gyorsan kikeresem az 1990-ben megjelent határokon túli magyar helységnévszótárból a Pianu de Sus községet, melynek magyar megfelelõje Felsõ-Pián. Megtudom a könyvbõl, hogy Szeben közelében található a helység, most Alba (Fehér) megyéhez tartozik, tehát semmi kétség sem fér ahhoz, hogy szász származású a Blasius család. 
  
- Eljegzésünket ünnepeltük Debrecenben - magyarázza Helén Monasterianunak, majd anyjához fordul. - Nem tarthatnánk egy eljegyzési évfordulót valamelyik kolozsvári vendéglõben? Meghívhatnánk a báró urat is és a Blasius családot. 
  
- Nagyszerû ötlet! - örvendezik Comanescu. – Hát akkor induljunk el!  
  
- Én vállalom költségeket - mondja a nagyvonalú báró, miközben én aggódni kezdek, mert itt rajtam kívül senkinek sincs román leje, illetve RON-ja – és így a báró fizetés képtelenné válik. 
  
- Inkább menjünk el hozzám a Búza utcai házamba, ahol otthonos környezetben mulathatnánk - ajánlja Monasterianu. 
  
A fényképek között találtam egy késõbbi dátumú elismervényt, amelybõl megtudtam, hogy jóval özvegy Papp von Maczedonffyné, Apor báró és Comanescu halála után Monasterianu bérbe adta a Búza utcai házának egy részét a lányom apjának, Kakasy Pál családjának és ebbõl következtetni tudtam, hogy a professzor Búza utcai házában most a Bulgakov vendéglõ mûködik. 
  
Az olvasó bizonyára túlságosan abszurdnak találja a rég elhunyt emberek feltámasztásának játékát, de higgyjék el nekem, hogy ez nem ez én fantáziám szüleménye. A  Discovery egyik adásában hallottam a televízióban, hogy a technika fejlõdésével nemsokára talán fel lehet majd idézni fényképekrõl az emlékeket, régi élményeket, érzéseket. Paranormális képességekkel rendelkezõ médiumok már ma is képesek kitalálni, hogy mi történik ismeretlen emberekkel a távolban. Az ilyen megérzéseket ma már felhasználják bûncselekmények részleteinek felderítésében. Nem tartom kizártnak azt, hogy a technika fejlõdésével nemsokára képesek leszünk tudományos szintû megállapításokra jutni, fényképek segítségével. A médiumok is gyakran alkalmaznak fényképeket eltûnt emberek felkutatásánál. Lehetséges, hogy idõvel akárki képes lesz ilyen jellegû megérzésekre, hisz az agyat nagyon sok rendkívüli képességre lehet ránevelni, asszociációk segítségével. Természetesen kellemes társításokat is ki lehetne találni, de egyelõre csak detektív tevékenységnél lehet ezzel pénzt keresni. Pokol lehet az életük az ilyen képességekkel rendelkezõ embereknek! Lehetséges, hogy feltalálnak majd nemsokára egy olyan módszert, amellyel fényképekrõl megfejthetik az emberek érzéseit, hisz a megörökített pillanatok érzelmeket, gondolatokat sugároznak. 
  
Kétségbeesetten kotorászok a daguerothipiák között nagyanyám fiatalkori képe után, mert ha még a Blasius gyerekeket is magunkkal visszük a vendéglõbe, akkor nagyanyámnak is ott a helye. Fénykép nélkül azonban nem tudom életre kelteni, hogy õ is velünk jöhessen a Bulgakov vendéglõbe. Ha a három Blasius gyereket is magunkkal visszük, akkor az 1900-ban öt évet betöltött Margit nagynénémnek is ott a helye, de még az 1897-ben született István bátyámnak és az 1900-ban még csak újszülött Péternek is el kell jönnie. 
  
- Ki ez a kisfiú? – veszi észre Comanescu Mártonkát, ugyanis Helén férje - illetve egyelõre jegyese - csak a két Blasius kislányt ismeri. 
  
- Te nem imerheted, mert már meghaltál, amikor Mártonka született - mondja leendõ férjének Helén - õt is keresztfiammá fogadtam. 
  
Végre megtalálom nagyanyám képét, melynek hátára valaki ráírta: "Édesanyánk 18 éves korában". Hát ez nem éppen a legmegfelelõbb kép, mert nagyanyám ekkor még nem volt férjnél, és ez látszik is a képen, mert nincs kendõ a fején. Megpróbálom õt is elfogadtatni a társaság legidõsebb s így legkonzervatívabb tagjával, Maczedonffynéval. Eléje tolom a képet, és õ azonnal meg is kérdi: 
  
- Ki ez a kalotaszegi asszony? 
  
- Az én nagyanyám - mondom -, akinek van egy három éves gyermeke, akit Istvánnak hívnak és egy újszülöttje is, aki 1900-ban jött a világra. 
  
- Én késõbb Szalkay Zoltánné leszek, de egyelõre nem akarok férjes asszony lenni - mondja a nagyobbik Blasius lány. 
  
- Elhunytaknak nincs életkoruk. A legtermészetesebb az lenne, ha annyi idõsnek képzeljük a feltámadtakat, ahány évesen meghaltak. De jogosan képzelhetik magukat fiatalabbaknak is, hisz ezt az életkort is megélték. Izabella, te hány éves szeretnél lenni? - kérdi az anyja. 
  
- Tizennyolc. 
  
- Rendben - mondja nagyanyám -, akkor Istvánka is tizennyolc lesz, hogy ne unatkozzon a vendéglõben, Margitka pedig legyen húsz éves. 
  
- Engem Elvirának hívnak és tizenhat éves akarok lenni - szólal meg a másik kislány is. 
  
- Sajnos, Péter nem lehet tizenhat éves, mert õ már tizennégy éves korában meghalt spanyol náthában. 
  
- Hosszabbítsuk meg Péter életét és legyen õ is tizenhat éves! - ajánlom nagyvonalúan. 
  
- Lehetséges ilyesmi? - kérdi Péter, aki szemmel láthatólag növekedni és idõsödni kezd. - Akkor talán meghosszabbíthatnánk az életemet addig, míg családot nem alapítok. 
  
- Sajnos ez nem lehetséges. Feltámasztani csak olyan embereket lehet, akik valóban éltek, ezért neked nem lehet gyermeked, mert a valóságban sem volt. Még a szereplõk egyéniségét sem változtathatjuk meg kedvünk szerint, mert ez ellen õk maguk tiltakoznának a leginkább. Az eseményeket sem lehet megváltoztatni, fõleg az olyanokat, amelyeknek következményeik maradtak az utókorban. Csak az életkorukat határozhatják el kedvük szerint a szereplõk és itt csalhatunk egy keveset Péter javára. 
  
- Adjunk Péternek alkalmat arra, hogy élményeket gyûjtsön, hisz oly korán ragadta magával a halál! - kérlel bennünket nagyanyám és ebbe szerencsére mindenki beleegyezik. 
  
Végül elindul a társaság: elöl a báró, Maczedonffynét karonfogva, utána a Comanescu házaspár (illetve egyelõre jegyespár), majd nagyanyám Monasterianu karjába kapaszkodva, végül a fiatalság: Margit után István és Izabella, majd Elvira és Péter következnek. 
  
Meggyorsítom lépteimet, hogy elõbb érkezzek a vendéglõbe, mint a társaság többi tagja, és lefoglaljak egy asztalt. Mire megérkeznek, addigra már az ebédet is megrendelem. Félrehívom Monasterianut és a fülébe súgom: 
  
- Professzor úr! El kell árulnom, hogy Önök most tulajdonképpen feltámadtak, az Ön halála óta nyolcvannyolc év telt el és a Búza utcai házában most a Bulgakov vendéglõ mûködik. 
  
- Ilyen könnyen történik a feltámadás? 
  
- Igen. Tulajdonképpen mindenki többször is feltámad, valahányszor az utókor megemlékezik róla. 
  
- Apor báró úr miatt aggódom, hisz Ön bizonyára sokkal különb ebédekhez szokott, mint amit itt majd felszolgálnak - mondja Helén. 
  
- Mindannyian különb ebédeket ettünk annak idején, de ugyanakkor be kell ismernünk, hogy ezek a lakomák meglehetõsen egészségtelenek voltak. Igaz, hogy órák hosszat ültünk az asztalnál, és csak egy-két falatot fogyasztottunk mindegyik fogásból, de egész biztos, hogy tovább éltem volna, ha nem terhelem meg a gyomromat tizenkilenc fogásos ebédekkel. Sokféle banketten is részt vettem annak idején, amely Angliában, a tizenkilencedik század vége fele már politikai intézménnyé nõtte ki magát, fõleg a lord mayor bankett. Az ilyen lakomákat Londonban fõleg a Hotel Cecilben rendezték, a Themze gát mellett. Ekkor már szokás volt az angol fõvárosban a föld alá építkezni - meséli a báró, miután elhelyezkedtek az asztalnál. 
  
- Nem volt zavaró a földalatti színházakban az, hogy hiányzott a kilátás és a természetes fény? - kérdi Helén. 
  
- Színházakban a természetes fény nem feltétlenül szükséges, a Hotel Cecilnek pedig oly pompás volt már a lefele vezetõ, kivilágított márvány lépcsõje, hogy feledtette a napfény hiányát. Az étkezési rend mereven angolos volt, és a tálalás, felszolgálás is annyira elõkelõen csendesen bonyolódott le, amilyenre csak az angolok képesek. Ezt idegen nem képes elsajátítani, ehhez angolnak kell születni! Az urak frakkban jelentek meg, összes rendjeleikkel a mellükön, a hölgyek pedig erõsen kivágott estélyi ruhákban, ékszerekkel felcicomázva.  Az elõcsarnokban a falak mentén futó plüss ülõhelyeken és foteleken várakoztak a korán érkezõk, de a legelõkelõbb meghívottak sohasem érkeztek túl hamar. A túlbuzgóság nem vallott jólneveltségre, de a késés sem. Már itt mindenki a kezébe kapta a nyomtatott asztali térképet, melynek segítségével könnyen megtalálta helyét az asztalnál. Miután mindenki összegyûlt, bejelentették az ebédet. 
  
A báró ekkor a vendégló ajtajához megy és kiszól a terasz felé:  
  
- Lord mayor uram, Excellenciátok, hölgyeim és uraim: tálalva van. Csak ekkor nyílott ki a virágokkal díszített ebédlõterem ajtaja, melynek közelében tartózkodott a lakoma elnöke, aki mindenkivel kezet fogott s a belépõk neveit kikiáltották a belépés elõtt: "Doktor Comanescu Sándor táblabíró és neje Comanescu Sándorné Papp von Maczedonffy, doktor professzor Monasterianu magiszter úr" - és így tovább. London belvárosának polgármestere láncon hordta nyakában a lord mayori medaliont! Az õ széke mögött tarkaruhás, rizsporos parókás szolga állt, a többi cselédség azonban egyszerû fekete ruhában szolgált fel. A magasabb rangú pincérek: a szuperintendensek ezüstláncot viseltek, dugóhúzóval a végén. A frakkos menedzserek végig a termet mustrálták és általában nesztelenül, fennakadás nélkül, a magától értetõdés ügyességével bonyolódott le az ebéd, melynek közepe táján megjelent a jeges puncs. Ebéd végén az elölülõ jelentette, hogy szabad a dohányzás és ekkor kezdõdött a toasztozás, nyomtatott programrend szerint. 
  
- Bölcs szokás! Nem úgy, mint nálunk, ahol akárki felszólalhat, és akármilyen badarságot összehordhat! 
  
- Az elnök háta mögött egy menedzser egypárat koppantott a fakalapáccsal, s kikiáltotta: - Lord mayor uram, excellenciátok, hölgyeim és uraim, hallgassák meg elnökük pohárköszöntõjét!  
  
A tízennégy évessé fejlõdött újszülött Péter az azonos korú Elvira mellé kerül az asztalnál, akinek udvarolni kezd. 
  
- Nézzétek, mit szedtem! - dicsekedik Mártonka egy leszakított orgonavirággal. 
  
- Nem kellett volna leszakítanod! Így nagyon hamar elhervad, szegény! Szerzek egy pohár vizet, hogy beletehessük! 
  
- A virágok illata az emberi örökítõ anyaghoz hasonlít. A viragok minden évben elharvadnak, de az illatuk kémiai összetétele generációkon keresztül átöröklõdik - vélekedik Izabella. 
  
- A növények illatának csak annyi szerepe van az átörökítésben, hogy a virágok ezzel vonzzák magukhoz a méheket, lepkéket és egyéb rovarokat - állítja nagyanyám nagyobbik fia, István. 
  
- Igen, pontosan! Tehát az átörökítés, vagyis a folytonosság biztosítása céljából illatoznak a virágok - tart ki Izabella továbbra is a véleménye mellett. 
  
- Igen, de nem az illatot viszik át a másnemû virágra a méhek és lepkék.  
  
- És a lányvirág sohasem találkozik a fiúvirággal? - kiváncsiskodik Elvira. 
  
- Nem. Sajnos, soha, de soha nem találkoznak! - adja meg a kiábrándító választ Péter, akinek ugyan aránylag kevés tapasztalata van az életrõl, de annyit õ is tud, hogy a virágok nem ismerik egymást személyesen. - Ennek ellenére még bennünket, embereket is megszédít és szerelmet gerjeszt bennünk az illatuk. 
  
Blasiusné rosszallóan figyeli a fiatalok között kialakuló idillt! 
  
- Elvira, drága! Ne felejtsd, hogy te Balajthy Kálmánnak leszel a felesége. 
  
- Addig még sok van! - nyugtatja édesanyját a lány, akinek nem sok élettapasztalata volt férjhezmenetele elõtt s most kihasználja a kínálkozó lehetõséget. 
  
- Nézd, csak! - mondja a pincér Mártonkának. - Kölcsön adok neked egy fényképezõgépet.  
Mindenki a kis gépet csodálja, mivel ilyet eddig még nem láttak! 
  
- Ilyen egyszer? a használata? – hitetlenkedik Maczedonffyné. – A mi id?nkben sokkal bonyolultabb eljárással fényképeztek. Ma pedig egy gyerek is képes pár perc alatt elsajátítani a használatát. 
  
- Érdekes, hogy a lányvirág nem a fiúvirágot akarja meghódítani, hanem a bogarakat, pedig õk csak közvetítõk. Eddig irigyeltem a virágokat a szépségükért és illatukért - de most, hogy megértettem furcsa szerelmüket, már nem találom annyira vonzónak õket - mondja Elvira és durcásan elfordul Pétert?l. - Ebben így nincs semmi romantika. 
  
Péter aggódva figyeli, hogy Elvira nemcsak lélekben, hanem valóságosan is eltávolodik tõle. Ilyen hamar véget ért az idill? 
  
- De kedves Elvira! Miért haragudtál meg rám?  Én nem tehetek arról, hogy a virágoknak ez így nagyon is megfelel. Az õ esetükben ez így van rendjén. 
  
- Eddig sokszor elképzeltem magam virágnak, például egy gyönyörû nõsziromnak, akiért versengenek a darazsak, poszméhek, legyek, lepkék és bogarak. De még az embereket is gyönyörûséggel tölti el a látványuk és illatuk. Csak most értettem meg, hogy a lányvirágok nem a fiúvirágokat akarják meghódítani, hanem azokat, akik csak közvetítenek közöttük. A lányvirág nem ismeri a fiúvirágot, akitõl gyereke lesz - illetve gyümölcse. 
  
- Lehet, hogy ismerik egymást. Lehet, hogy egymáshoz közel illatoznak ugyanazon a faágon! 
  
- Igen, de a lányvirágok nem tudhatják, hogy a bogarak honnan hozták a pollenszemeket. Ha én virág lennék, akkor tudni szeretném, hogyan néz ki a fiúvirág: hogy kifejlõdött-e teljesen, vagy még túl fiatal. Esetleg épp ellenkezûleg: túl öreg vagy beteg. Talán rozsdászínûvé vált a szirmának széle - vagy esetleg már teljesen elfonnyadt! Nem, én ezzel semmi esetre sem értek egyet! 
  
- De, kedves Elvira! Te annyira beleélted magad emberként a virágok életébe, hogy most az õ nevükben fellázadsz. Hidd el, hogy nekik ez így nagyon jó és szép! És nekünk is hasznos, mert a virágokból fejl?dött gyümölcsöket mi fogyasztjuk el. Hidd el, Elvira, hogy a természet mindent jól elrendez. A túlságosan fiatal fiúvirág pollenje talán nem képes gyümölcsöt fakasztani, és ugyanígy megtörténhet, hogy az öreg hímvirág pollenje sem képes már új életet kelteni. Nem kell aggódni, hogy esetleg rosszul sikerült gyümölcs születik! Ilyesmi is elõfordulhat nagy ritkán, de inkább környezeti tényezõk hatására. 
  
- Engem az zavar, hogy a lányvirág nem a fiúvirágba szerelmes, hanem egy bogárba, mert azt akarja meghódítani az illatával. 
  
- Te olyan érzelmeket tulajdonítsz a virágoknak, amilyet õk nem ismernek. 
  
- Habár nem értek egyet ezzel a társalgási témával, de ha már szóba került, akkor bevallanom, hogy én is amondó vagyok, hogy a virágoknak érzelmeik is vannak. A jó isten azért teremtette õket ilyen csodálatosan szépeknek, hogy meghódítsák egymást, és egyesülésükból gyümölcs szülessen! 
  
- Én is feltételezem, hogy a virágoknak vannak érzéseik - de a szerelmet túlzásnak találom virágok esetében - véli a tárgyilagosabb nagyanyám. 
  
- Én pedig fenntartom a véleményemet, miszerint a virágoknak nemcsak érzéseik, hanem éppenséggel lelkük is van - tartja fenn állhatatosan állítását Maczedonffyné. 
  
- A lélek tulajdonképpen nem más, mint tudat. Lelke annak van, aki tud magáról - vagyis akinek öntudata van. A majom nem ismeri fel saját magát a tükörben, az ember azonban igen - állítja István. 
  
- Eddig nagyon tetszettél nekem, kedves Péter, de amióta megtudtam, hogy egyet értesz a virágok furcsa szerelmével, azóta lélekben eltávolodtam tõled. 
  
- Elvira, drága, félreértés történt közöttünk. Én csak azt bizonygatom, hogy a virágok megtermékenyülése egy természetes folyamat. De mi emberek vagyunk, nem virágok! Nyugodj meg, kedves Elvira! 
  
- Elismered hogy a virágoknak lelkük van? 
  
- Inkább elismerem, csak ne haragudj rám.  
  
- Képzeld el, kedves Elvira, hogy milyen csodálatos érzés lehet a nõvirág számára, amikor a méhecske elhozza neki a hímvirág pollenjét és ráhelyezi az õ ragacsos bibéjére, és ebbõl pollentömlõ keletkezik, amely pár óra alatt elér a bibeszálon keresztül a magházhoz. Ott egyesül a nõvirág sejtmagjával, elkezd?dik az osztódás és kialakul a gyümölcskezdemény - ismerteti tudományosan a folyamatot István. 
  
- Te honnan tudod mindezt? 
  
- A pedagiai fõiskolán természettan volt a fõtantárgyam. 
  
- És mindez a lányvirág testében zajlik le? 
  
- Igen, az egész folyamat tulajdonképpen a nõvirágban megy végbe, a fiúvirágnak nincs része ehhez hasonló élményben. 
  
- Ez a folyamat engem a magzat fejlõdésére és a szülésre emlékeztet - jegyzi meg nagyanyám. – Én nyolc alkalommal szültem, de elsõ gyermekem még csecsemõ korában meghalt. Mivel most még csak az ezerkilencszázas évben vagyunk, ezért egyelõre csak három gyermekem van jelen e találkozáson. 
  
- Ezek szerint sokkal jobb nõvirágnak lenni, mint fiúnak. De nem fáj a virágnak az, amikor a pollentömlõ lemegy a bibeszálon? 
  
- Úgy gondolom, hogy lányvirágnak megelégedettséget okoz mindaz, ami a saját testében lezajlik! - nyugtatja a lányt Péter is. 
  
- Ha így van, akkor, most már csak a fiúvirágokért aggódom. 
  
- Azokért sem kell aggódni! Nekik ez így nagyon kényelmes! Nem kell tenniük semmit - folytatja Péter a meggyõzõ munkát. 
  
- A pollent elképzelhetjük úgy is, mint önálló életet, amelynek talán szintén vannak érzései - ahogyan elképzelted a virágok esetében, kedves Elvira - jut eszébe Péternek az újabb érv. - Bizonyára örömöt okoz neki ráragadni a bibére és lejutni a magházba, ott pedig egyesülni a sejtmaggal. Nagyon nagy teljesítmény ez neki: elvégezni a hivatását, teljesíteni a kötelességét - gyümölcsöt hozni létre! Képzeld el, kedves Elvira, hogy milyen nagy megelégedést okozhat egy ilyen megvalósítás! Nekem fiatalon kell majd meghalnom és nem lesz lehet?ségem megismernem ezt az érzést. 
  
- Olvastam egyszer egy vaskos könyvet, amely 1925-ben jelent meg magyarul és amely a lélegzet, lélegzés szót végig lélkzetnek, lélekzésnek írja, k betûvel a közepén és nem g-vel.  H. G. Wells írta a hétszáz oldalas könyvet az élet kialakulásáról és az emberiség történetérõl - szól közbe most már Margit is, aki a legid?sebb és legkomolyabb a testvérek között és apácaként Clevalandbe küldi majd a katolikus egyház missziós munkára a kivándoroltak közé. 
  
- A múlttal is foglalkozott H. G. Wells, nemcsak a jövõvel? - kérdi Blasiusné. 
  
- Wells tulajdonképpen természettant tanult az egyetemen és csak késõbb állt át az újságírásra, majd a regényírásra. Nem csodálkozom, hogy foglalkoztatta az élet kialakulásának története - szólal meg Monasterianu. 
  
- Bizonyára a lélek szóból ered a lélekzés - véli a báró. - És abban talán igaza van Maczedonffy nagyságos asszonynak, hogy mindennek van lelke, ami lélekzik. 
  
-Azt mondják, hogy amikor meghalunk, akkor tulajdonképpen azt a levegõt leheljük ki, amelyet születésünkkor elõször beleheltünk, és amely a tüdõnk egy csücskében marad addig, míg "ki nem leheljük lelkünket" - érvel továbbra is Maczedonffyné és ez a feltevés láthatólag megnyugtatja a kedélyeket. 
  
- Tisztelt meghívottak! - állok elõ a kiábrándító hírrel. - Bármennyire is szomorú, de a feltámadásuk egyelõre véget ér - ugyanis ha többet fogyasztanak, akkor nem leszek képes kifizetni a számlát. 
  
- Dehát én vállaltam a költségeket! - áll fel sértõdötten a gáláns báró. 
  
- Sajnálom, báró úr, de az ön pénze nem érvényes. Ne búsuljanak, mert még feltámadnak máskor is, valahányszor valakinek eszébe jutnak. Azt ajánlom, hogy búcsúzzanak el egymástól. Eddig nem mertem elárulni, hogy Comanescu úr nemsokára meghal - de most, amikor már mindenkinek búcsúznia kell, a Comanescu házaspárnak is könnyebb lesz örökre elválni. Azt is el kel árulnom önöknek, hogy a húszadik század a világháborúk évszázada lesz - ezt tudva, talán könnyebb lesz megválniuk az élettõl. 
  
- Ne búsulj, Sándor bácsi, mert mégiscsak szerencsésebb vagy, mint én. Csak az idén születtem, de tizennégy év múlva már meghalok - mondja az egyelõre tizenhat éves Péter, de aki közben egyre jobban összezsugorodik, míg végül újszülötté változik. 
  
- Neked sincs mit sajnálnod, kedves Péter, mert tizennégy év múlva kitör az elsõ világháború, amely évekig tart és ha nem visz el már hamarabb a spanyolnátha, akkor talán a fronton kellett volna életedet veszítsd. A bátyád a tanítóképzõ utolsó évét megszakítva kerül a frontra, majd orosz fogságba! A nõvéred pedig apácaként jut missziós nõvérként Clevalandbe, ahol a háború közben és után emigrált katolikusokat segíti a beilleszkedésben. 
  
- Én szerencsére életben maradtam - mondja Margit alias Judit nõvér -, de idegen földön kellett leélnem az életem nagy részét. 
  
- Mi pedig Budapestre kerültünk, miután Erdélyt elcsatolták Magyarországtól - mondja a négy éves Izabella, miközben ölében ringatja a pólyás Pétert. 
  
- Óh, óh! Háború volt és orosz fogság és emigráció, és Erdély elcsatolása, óh, óh! - sopánkodnak a meghívottak - még jó, hogy mindezt nem kell megélnünk!  
  
Egymás nyakába borulnak a feltámadottak, miközben egyre haloványabbakká válnak s végül beleolvadva az esti szürkületbe, végleg eltûnnek a föld színérõl.
Ez az írás 2014. július 3-án került a NapSziget honlapjára.
 
Boér Mária további írásai az Elsõ Közlés Írások rovatban
 
visszatérés az 
Elsõ Közlés Írások 
rovathoz
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
  Az írásokkal kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt alkotásakat
e-mail címünkre valamint az 1172 Budapest, Podmaniczky Zs. u. 3. postai címre várjuk!
Szerkesztõségi forródrót és SMS-küldési lehetõség: 06-30/520-1428
 
...ami a NapSzigetbõl kimaradt...
 
Vissza a főoldalra
 
 
 
Mûvészek és mûvészetek a világhálón