Vissza a főoldalra
 
ONLINE MÛVÉSZETI, KULTURÁLIS FOLYÓIRAT
(világhálón: 2001. március 1-jétõl, nyomtatásban: 2002-2010 között)
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
ELSÕ KÖZLÉS ÍRÁSOK
(szerkeszti: Bandi Katalin - vers, Szénási Sándor István - próza)
 
Szilágyi Erzsébet
(1948 - )
A pofon
Az úgy kezdõdött, hogy édesanyám legjobb barátnõje, a gyerekrajongó Piri néni egy asztalitenisz-készlettel ajándékozott meg minket karácsonyra. Az ünnepek elmúltával a "lakásban használhatatlan kacatot" anyu eltüntette a ruhásszekrény aljában.
 
Ám bátyám meg én nem éreztük megoldhatatlannak az asztal-problémát. Volt egy egészen tisztes méretû ebédlõasztalunk, amit középen széthúzva még nagyobbá lehetett varázsolni, a sarkai ugyan lekerekítettek voltak, de kicsire nem adunk. Így egy óvatlan pillanatban elõástuk a kincset, és elsõ lépésként megpróbáltuk felszerelni a hálót. Az viszont csak úgy volt lehetséges, ha a háló két végét többszörösen becsavarva felspulnizzuk. Ekkor vált nyilvánvalóvá ki nem mondott aggodalmunk, hogy ez az asztal mégsem AZ. Kézbevettük a primitív kis parafaüt?ket meg a fehér kaucsuklabdát, és elkezdtünk velük szerencsétlenkedni. Szerva, visszaütés, számolás, szervacsere - egykettõre urai lettünk a helyzetnek, abba se akartuk hagyni.
 
Édesanyánk aggódva figyelte ténykedésünket, majd látva hajhatatlanságunkat, beleegyezett egy napi maximum egyórás játékba "kis kikapcsolódás a tanulásból" címen.
 
Lacival abszolút fair módon játszottunk, minden meccset visszavágó, azt meg újabb visszavágó követett, csak a csusza volt - nem volt csusza meg a necces volt - nem volt necces kérdésben kaptunk olykor hajba, de - a saját érdekünkben - elsimítottuk a problémát azzal, hogy "Na jó, akkor kezdjük elölrõl!" - ezzel is nyerhettünk egy kis plusz játékidõt. Pingpongjátékunk technikája egyenesen ívelt felfelé, aminek csak Laci hegedûtanára meg az én zongoratanárnõm nem tudtak maradéktalanul örülni...
 
Nemsokára hatalmas öröm ért. A szomszéd házban lakó, nálam egy évvel idõsebb iskolatársam révén igazi pingpongasztal közelébe juthattam - az õ apukája munkahelyén. Ahogy szorosan odaálltam a láthatatlan végû asztalhoz, úgy éreztem, mintha egy 120 centis úszómedencébõl a tihanyi kútba dobtak volna.
 
Az elsõ, bátortalan szervám alig érte el a hálót. Kati csak nevetgélt az ügyetlenkedésemen, de mivel ? már egészen ügyes játékos volt (a nyári szünetek egy részét édesapja munkahelyén töltötte), igyekezett engem is "felemelni magához".
 
Én hetedikes voltam, õ nyolcadikos, amikor az iskolában pingpongversenyt hirdettek. "Na, ezt mi megnyerjük!" lelkendezett Kati, és ettõl kezdve minden nap elcipelt egy egyórás edzésre AZ asztalhoz.
Megnyertük. Vagyis én megnyertem, Kati a harmadik helyezett lett, ami egy csöppet bosszantotta, de barátok maradtunk. 
 
A nagyszabású sporteseménynek az ELTE Bölcsészkarának tornaterme adott otthont, ami egyébként a BEAC edzõterme is volt. Mint késõbb megtudtuk, a verseny mögött a BEAC Asztalitenisz Szakosztályának mesterkedése állt, így akartak utánpótlást szerezni az ificsapatba. A jutalom pedig az volt, hogy az elsõ három helyezettet - sportorvosi vizsgálat után - azonnal leigazolták a sportklubba.
Boldogságom határtalan volt. Edzés hetente háromszor, este 6-9-ig, de az egyiket ki lehetett hagyni.
 
Pista bácsi, a lányok edzõje már elsõ alkalommal kiszúrta, hogy én nem fogom teljesen szabályosan az ütõt. Nem igazán értettem mit kekeckedik, amikor én ezzel az autodidakta ütõfogással egy egész iskolát magam mögé utasítottam, de õ ragaszkodott hozzá, hogy a mutatóujjamat fektessem az ütõre, és nem sajnált életébõl és munkaidejébõl két teljes órát arra szánni, hogy ezt begyakoroltassa velem.
 
Néhány hónap múlva már beválasztottak a négy fõs versenycsapatba, elõször csak a párosmeccsbe, ahol csak egyszer játszik az ember (ezt sem értettem, a páros játék sokkal bonyolultabb, mintha egyedül küzd az ember), késõbb teljesértékû tagként, ahol mind a tíz meccset végigjátszhattam. Arra emlékszem, hogy a Vörös Meteor-osokat meg a Spartacus-okat nagyon utáltuk, piszkosul tudtak.
Teltek az évek, a 13 éves alacsony kislányból egyszer csak 17 éves majd' 170 centis nyúlánk nõ lett.
Az érettségi évében, egy pénteki edzés kezdetén, odaálltam Pista bácsi elé, és kimondtam a kimondhatatlant:
 
- Ne tessék haragudni, de nem jövök többet; érettségi, készülés a felvételire... Még ma leadom a szerelésemet.
 
Pista bácsi végigsimított a hajamon, és így szólt:
 
- Menj csak, de ha felvesznek az egyetemre, visszavárunk. Akkor már a felnõtt csapatba!

Ez utóbbira soha nem került sor, de a pingpong örök szerelmem maradt.
 
Késõbb csak egy-egy szakszervezeti beutaló kapcsán jutottam kopott pingpongasztalokhoz, "egérrágta" ütõkhöz, de mindig akadt egy-két jól játszó partner, akivel ringbe szállhattam. Néhány percnyi bemelegítés után újra éreztem a kezemben-agyamban a berögzült tudást, röpködtek a csavart labdák, a milliméterre kiszámított csuszák és az épp a háló mögé ejtett labdák is bejöttek. A tudat alatti számolás közben olykor azt is elhitettem magammal, hogy a régi edzõteremben vagyok, még a versenytermek elmaradhatatlan tornacipõszagát is érezni véltem.
 
Vagy tíz éve is lehet, hogy fõiskolánk alagsorában, a büfé közelében felállítottak egy pingpongasztalt. Szinte soha nem árválkodott, se óraközi szünetben, se tanítási idõ alatt. (Ezt újfent nem értettem.)
Egy alkalommal, amikor lyukasórám lévén lementem a büfébe egy szendvicsért, már a lépcsõfordulóban meghallottam a jól ismert labdapattogást. Az asztalnál két tanítványom mímelte a játékot, Máriusz, az évismétlõként is bukásra álló köjál-ellenõr szakos srác, meg egy Barbara nevû tehetséges gyógytornászlány.
 
Ahogy elhaladtam az asztal mellett, odaszóltam nekik:
 
- A gyõztessel megyek!
 
- Rendben! - mosolyogtak vissza, amibõl kiéreztem, hogy nem értik pontosan, a szokásos mosolytalan viccelõdésemrõl van-e szó, vagy tényleg elszállt az önértékelésem.
 
A szalámis szendvicsemmel meg a cukorpótlós teámmal beültem a "bírói székbe", nem is figyeltem a meccs állását, csak a pingponglabda pattogását hallgattam, ami számomra felért a szférák zenéjével.
Egyszer csak Barbara letette az ütõt az asztalra, és egy "köszi"-vel távozva, elszaladt a lépcsõ irányába.
 
- Akkor tetszik jönni? - kérdezte Máriusz.
 
- Jövök, persze, csak elõbb ütögessünk egy kicsit, évek óta nem játszottam. A bemelegítés percei alatt tisztult fel az agyam, hogy tudniillik nekem ezzel az edzõcipõs, farmernadrágos 20 éves sráccal szemben semmi esélyem nincs, a szûk szoknyámmal, a koromhoz illõ félmagas sarkú utcai cipõmmel, nem is beszélve a kétszer kificamított jobb bokámról, amirõl csak én tudtam, hogy sosem fog teljesen rendbe jönni.
 
- Na, kezdjünk - mondtam -, mert kifutunk az idõbõl.
 
Hiába lett nálam a "kezdõrugás", Máriusz negyed óra alatt két szettben laposra vert, úgy, hogy még 10 pontig sem engedett fel.
 
- Bocsánat, Tanárn?! - zárta le a játékot, picit megszeppenve.
 
- Oké, akkor viszlát latinórán! - próbáltam felülemelkedni a csúfos vereségen.
 
A tanév végén beírtam Máriusz indexébe a megérdemelt közepest.
 
Az ajtóból még kedvesen visszaszólt:
 
- De ugye nem tetszik haragudni rám?
 
Vettem a lapot.
 
- Dehogy is, megérdemeltem...

Ez az írás 2014. június 5-én került a NapSziget honlapjára.
 
Szilágyi Erzsébet további írásai az Elsõ Közlés Írások rovatban
 
visszatérés az 
Elsõ Közlés Írások 
rovathoz
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
  Az írásokkal kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt alkotásakat
e-mail címünkre valamint az 1172 Budapest, Podmaniczky Zs. u. 3. postai címre várjuk!
Szerkesztõségi forródrót és SMS-küldési lehetõség: 06-30/520-1428
 
...ami a NapSzigetbõl kimaradt...
 
Vissza a főoldalra
 
 
 
Mûvészek és mûvészetek a világhálón