Vissza a főoldalra
 
ONLINE MÛVÉSZETI, KULTURÁLIS FOLYÓIRAT
(világhálón: 2001. március 1-jétõl, nyomtatásban: 2002-2010 között)
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
ELSÕ KÖZLÉS ÍRÁSOK
(szerkeszti: Bandi Katalin - vers, Szénási Sándor István - próza)
 
T. Ágoston László
(1942 - )
Megszállottak
Õ A Genezáret-tó partjára ment Jézus a tizenkét kiválasztottal, hogy ott folytassa a tanítást. Az emberek köré gyûltek, és egyre nõtt a tömeg, mely hallani akarta a prédikációt. Végül, hogy mindenki láthassa õt, és hallhassa a hangját, egy hajóra szállt, a sokaság pedig a parton állva figyelte. Amikor befejezte a tanítást, és esteledvén elbocsátotta a sokaságot, így szólt a tanítványokhoz:
 
- Menjünk a túlsó partra. Elfáradtam. Ott csendesebb a környék, jobban tudunk pihenni. - Ezzel a hajó hátsó részébe ment és lefeküdt a vánkosokra. Nyomban el is aludt.
 
A hajó elindult a túlparti Dekapolisz felé, nyomában más hasonló hajókkal, amelyek a Jordánon túli pogány településekrõl hozták át az érdeklõdõket. Alig értek a tó közepére, óriási szélvihar támadt. A hatalmas hullámok becsapkodtak a fedélzetre, s majd hogy föl nem borították a hajót. A tanítványok összedugták a fejüket, mit tehetnének a vihar ellen, hogy ne zavarják Jézus pihenését. Végül úgy döntöttek, hogy kénytelen-kelletlen föl kell ébreszteniük.
 
- Mester - mondták neki - mind elveszünk ebben a viharban...
 
Õ meg fölkelt a vánkosokról, szembenézett a tajtékzó hullámokkal, és csak annyit mondott: "hallgass el, némulj meg!" Mintha valami értelmes emberi lényhez szólna. És erre elcsendesült a szél, kisimultak a víz fodrai. Aztán a tizenkettõhöz fordult. - Miért féltek ennyire? Miért nincs hitetek?
 
E szavakra még nagyobb félelem költözött a szívükbe és egymástól kérdezgették, választ se várva: - Ki ez, hogy még a szél, meg a tenger is engedelmeskedik a szavainak?
 
Amint kikötöttek a gadaraiak földjén, egy jól megtermett robusztus alkatú férfire lettek figyelmesek, aki a hegybe vájt sírboltok felõl közeledett feléjük. A helybeliek, akik már ismerték õt, futva menekültek, vagy visszaszálltak a menedéket adó hajókba. Az arcukra kiült a félelem. 
 
- Ez egy tisztátalan lélektõl megszállott ember - mondták. - Egy õrült, aki ruhátlanul járkál, és a sírboltokban lakik. Többször megpróbálták már vasláncokkal megkötni, bilincsbe verni, hogy ne háborgassa a város lakóit. Hasztalan. Szétszaggatta a legerõsebb láncokat, összetörte a bilincseket. Senki és semmi nem képes meg-fékezni õt. A környék réme. Éjjel-nappal a sírokban kutat, vagy a hegyeket járja élelemért. Üvöltözve jár-kel, mint egy felbõszült állat, és kövekkel vagdossa magát. Ezerszer jaj annak, aki véletlenül szembe találkozik vele.
 
Ekkor is üvöltve rohant elõ egy sírboltból, s félõ volt, hogy az emberekre veti magát. Már mindössze egy kõhajításnyira volt tõlük, amikor hirtelen Jézus felé fordult. A tanítványok ereiben meghûlt a vér. A behemót azonban elcsendesedett. Meghunyászkodva, lehajtott fejjel állt meg elõtte. Aztán a földre borult, és ekképp kiáltott:
 
- Mi közöm hozzád, Jézus, a magasságos Isten Fia? Az Istenre kérlek, ne gyötörj engem!
 
Jézus ránézett, és ezt mondta neki:
 
- Menj ki, tisztátalan lélek ebbõl az emberbõl! - Majd megkérdezte - mi a neved?
 
- Légió a nevem, mert sokan vagyunk - hangzott a válasz. - Kérlek, ne ûzz el bennünket errõl a vidékrõl!
 
Az emberek egymásra néztek, és elképedten mondták; - de hiszen egy római légió hatezer katonából áll, hogyan férne ez el egyetlen emberben, még ha óriás is?
 
A tisztátalan lélek azonban folytatta.
 
- Lásd, ott a hegyoldalban legelészik egy disznócsorda. A görög városlakók kedvencei. Vannak vagy kétezren. Küldj minket azokba, hadd lakjunk bennük!
 
- Rendben van - mondta Jézus - megengedem, hogy a disznókba költözzetek.
 
A tisztátalan lelkek sorban ugráltak ki a behemót testébõl, és rohantak át a hegy lankáin turkáló disznókba. Azok meg röfögve, visítva megindultak a tó felé, és mind a kétezer belefulladt a vízbe. Pásztoraik hiába próbálták visszafordítani õket, még a rájuk uszított kutyákat is megharapdálták, úgy fel voltak bõszülve. Látva ezt a tehetetlen kondások elmentek Gergezába, meg a környezõ falvakba, ahol a disznók gazdái laktak, és elmesélték mi történt.
 
Jöttek is a gazdák, s nagyhangon kiabálva követelték vissza az állataikat. Amikor azonban Jézus közelébe értek, szinte elállt a szavuk a csodálkozástól. Ott ült mellette a megszállott, akiben korábban a légió lakott. Fel volt öltözve, és nyugodt, érthetõ hangon mesélte a vele történteket. Még bocsánatot is kért a gazdáktól, hogy oly sokáig ingerelte õket. Akik ott voltak a hajókon utazók közül, csak bólogattak, és megerõsítették a szavait. Félelem vett erõt ekkor a környék lakóin, és azt mondták Jézusnak:
 
- Hallottuk, mi történt, látjuk a meggyógyult gadarait. Azt is láttuk, hogy a kétezer disznónk a vízbe veszett. Nem tudjuk ki vagy, honnét származik a hatalmad mindahhoz, amit tettél, de látjuk a ruhádról és a barátaidról, hogy a túlparti zsidókhoz tartozol. Szép szóval kérünk, uram, távozz a mi határunkból, és ne is gyere vissza többé!
 
Jézus nem vitatkozott a pogányokkal. Beszállt a hajóba, és követték õt a tanítványai is. Ekkor hozzá lépett a nem rég még megszállott ember, és azt kérte, hogy õ is velük mehessen.
 
- Téged nem vihetlek magammal - mondta neki. - Menj haza a tiéidhez, és vidd hírül nekik, milyen nagy dolgot tett veled az Úr, és hogyan könyörült meg rajtad.
 
A behemót pedig elment mind a tíz városba, ahol fõleg görögök laktak, és fennhangon hirdette milyen nagy jót tett vele Jézus, hogyan mentette meg õt az Úr.  
 
*
 
Nagyon sok barátja lett Bíró Balázsnak, miután megalapította a Városi Rendezvényszervezõ és Kivitelezõ Kft-t. Ez egy olyan cég volt, ami mindennel foglalkozott a keresztelõktõl az esküvõkön át a temetésekig. Az épület, amelyikben a cégvezetés elkezdte áldásos tevékenységét, hajdan a Béke és Barátság Kultúrotthon nevet viselte. Az államosítás elõtt meg Halmi báró kastélya volt. Mindezt csak azért mondtam el, hogy tudják, hogyan lett Balázs a Bíróból báró. Néhányan furcsállták ezt az átváltozást, de azt mondták, így lesz a hernyóból lepke, s mentek tovább a dolguk után. Kezdetben kissé maga is berzenkedett az átkeresztelés ellen, meg csúfolódásnak is vette, ha a riválisai szólították így a hangjukban némi malíciával, de hamarosan megszokta, és kifejezetten élvezte a bárói címet. Kik voltak ezek a riválisok? Hát például a Kék Madár Disco tulajdonosa, a Fekete Marci, aki városszerte elhíresztelte róla, hogy zárjegy nélküli cigarettát árul, és alkalmanként füvet is lehet kapni nála. Nyomban be is idézték bárót a rendõrségre, és egyenesen a szemébe vágták a vádat. Pontosabban: a kihallgató zászlós megmutatta neki a feljelentést, és megkérdezte; "mit szólsz hozzá Balázs?" Ezekkel a szavakkal kérdezte, ugyanis három évig padtársak voltak az iskolában. Õ meg csak úgy hanyag eleganciával elhúzta a száját és visszakérdezett:  
 
- Akarsz egy jó fogást csinálni, Ferikém? Hát akkor holnap éjjel fél kettõ és kettõ között vidd ki az embereidet a diszkó elé. Zárás után szállítják neki a zugfõzdébõl a pálinkát.
 
A rendõrt kitüntették a Harc az Egészséges Életért Érdemrend bronz fokozatával (az ezüstöt a fõnöke kapta), a környék zugpálinkafõzdéibõl pedig azután báróhoz vitték a párlatot. Volt egy nagyon ügyes mixer barátja, aki egész nap az aromákat keverte. Sikerült is összehozniuk egy olyan különleges ízesítésû koktélt, ami nagyon ízlett még a polgármesternek is, pedig õ aztán igazi ínyenc volt. Különben tíz hektár gyümölcsösben gazdálkodott, és volt egy kis pincészete is húsz hektár szõlõvel. A hivatal év végi partiján kóstoltatták meg vele a jutalomosztás után. Akkor már a büfét is õk üzemeltették a városházán. Miért is kellett volna más céggel kísérletezni, amikor ott voltak a báró kipróbált, megbízható emberei? Kiírták ugyan a pályázatot, de olyan követelményeket állítottak a próbálkozók elé, amelyeket senki se tudott volna teljesíteni. Így aztán nem csoda, ha nem volt más jelentkezõ.
 
Egy városi ünnepség után tartott fogadáson - szép, tavaszi nap volt, talán éppen március tizenötödike - ott volt az országgyûlési képviselõ is. A Bodor Bence, akirõl az a pletyka járta, hogy bolondul a nõkért. Borozgattak, koccintgattak, a zenekar eljátszotta a képviselõ úr kedvenc tangóját. Egy feltûnõen csinos, ifjú hölgy meg felkérte. Táncolgattak, jól érezték magukat. De nemcsak õk, táncoltak ott mások is. Zártkörû rendezvény volt... Aztán kiderült, hogy a hölgy a báró másodunokahúga, és az élettársa, aki éppen mással volt elfoglalva, roppant féltékeny természetû. Hamarosan ki is verte a balhét, és félõ volt, hogy amilyen meggondolatlan, még képes valami botrányt kavarni a különben feddhetetlen képviselõ úr körül. Szerencsére jött a báró, és megoldotta a problémát. Eszébe jutott, hogy ha a képviselõ úr segítene megszerezni a panzióüzemeltetési engedélyt, amit ez a bizonyos unokahúg hónapok óta kérelmezett, bizonyosan megenyhülne a Józsi féltékenységi rohama is. A falusi turizmus fellendítése különben is nemzetgazdasági érdek, amirõl akár a Parlamentben is beszámolhatna a képviselõ úr. Akár ott is tölthetne náluk egy hétvégét a családjával tapasztalatszerzés céljából. Van ám ott panzió, lovarda, meg horgásztó is. Este tábortûz, meg szalonnasütés... Akár egy kihelyezett frakcióülést is meg lehetne tartani náluk. A báró zenekart is tud szerezni, meg lányokat a vacsora utáni tánchoz...
 
Nem tudni, ki mit tett, mikor és hogyan, de tény, hogy fellendült a lovarda forgalma, sõt hamarosan leaszfaltozták azt a néhány száz (no mondd már, esetleg egy kilométernyi) utat, ami elválasztotta a tanyát a fõúttól. Mégse a sáros, gödrös földúton küszködjenek a Mercedesek...
 
A báró megvette a város valamennyi kocsmáját, cukrászdáját, diszkóját, és azt suttogták a rossz nyelvek, hogy hozzá járnak elszámolni a lányok. Ez persze nem volt igaz, megvoltak erre a külön kiképzett emberei. És ezek se csupán a lányokkal foglalkoztak...
 
A hétvégi bulik egyre hangosabbak lettek, s hazafelé menet a dugig telt autók egy része az árokban landolt. A rendõrök hitetlenül nézték, hogy fért el bennük hét-nyolc gyerek. A kórházi vérvételnél a magas alkoholszint mellett egyre gyakrabban mutatták ki a drogot. Az orvosok a fejüket csóválták, a rendõrök meg azon tanakodtak, vajon mi válthatja ki a fiatalokban az egyre erõsödõ agressziót? Miért van az, hogy a legtöbb utcai szóváltás késelésbe torkollik?
 
Báró csak mosolygott rajtuk, s pöffeszkedve gyûrte zsebre a húszezreseket. Azon is csak nevetett, s kiült arcára a kéjes káröröm, amikor a dílerei büszkén mesélték sikereiket. Például azt, hogy az egyik kiskorú kuncsaft baltával verte szét az anyja fejét, hogy elve-gye tõle a kosztpénzt heroinra. "Mit tehetett volna szegény gyerek, ha szép szóval nem adta?" Egy másik meg a szomszéd öregasszonyt verte félholtra egy vascsõvel, de ráfaragott, mert mindössze kétezer forintot talált a házban.
 
- Meglásd fõnök, elõbb-utóbb lebukunk - mondta az egyik díler. - A zsaruk már így is túl kíváncsiak. 
 
- Kishitû vagy aranyapám! - nézett rá megvetõ vigyorral. - Nekünk e földön már senki nem árthat!
 
Az emberek féltek, és gyanakvón néztek egymás szemébe. Zárat cseréltek az ajtón, és szereltettek rá még egy nagy lakatot. Sötétedés után kihalt a város, csak a rendõrjárõr lépte kopogott.  
 
Surrant, bújt a díler, s a kuncsaftnak csak úgy adott új adagot, ha megesküdött, hogy nem adja ki a nevét, még ha lenyúzzák is a bõrét legott. Amikor meg nem jött idõben, jött helyette az elvonási tünet, s nem hagyta nyugton a beetetett áldozatot. Üvöltve követelte a megszokott anyagot. A nyomozó meg kapva a szón, két névért adott egy adagot. Kattant a bilincs, csikordult a fogda zárja, lassan összejött az egész csapat. A végén még a báró is rács mögé került.
 
A bíró hangja keményen kopogott a tárgyalóterem falai közt, amint sorolta a vádpontokat. Mielõtt kimondta volna az ítéletet, megkérdezte bárót, megbánta-e a tettét?
 
- Bánjon meg mindent, s kérjen bocsánatot az utolsó szó jogán - súgta az ügyvéd a vigyorgó bárónak - akkor a büntetés kisebb le-het!
 
- Nincs mit megbánnom - vetette föl büszkén a fejét - hiszen én gyõztem! Az én nevemet visszhangozza a fél világ. Nem látta az újságokat? Én lettem a megasztár! Maga legföljebb csak asszisztálhat nekem.
 
- Nem vitás, õrült ez az ember, a hatalom õrjítette meg - mondta a bíró a tárgyalás után. - Neki az ítélet elismerés. Ha kiszabadul egykor, ezt folytatja majd tovább. E gonosz lelken ember nem segíthet... Hacsak az Isten meg nem fogja majd a kezét...
Ez az írás 2014. június 4-én került a NapSziget honlapjára.
 
T. Ágoston László további írásai az Elsõ Közlés Írások rovatban
 
visszatérés az 
Elsõ Közlés Írások 
rovathoz
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
  Az írásokkal kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt alkotásakat
e-mail címünkre valamint az 1172 Budapest, Podmaniczky Zs. u. 3. postai címre várjuk!
Szerkesztõségi forródrót és SMS-küldési lehetõség: 06-30/520-1428
 
...ami a NapSzigetbõl kimaradt...
 
Vissza a főoldalra
 
 
 
Mûvészek és mûvészetek a világhálón