Vissza a főoldalra
 
ONLINE MÛVÉSZETI, KULTURÁLIS FOLYÓIRAT
(világhálón: 2001. március 1-jétõl, nyomtatásban: 2002-2010 között)
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
ELSÕ KÖZLÉS ÍRÁSOK
(szerkeszti: Bandi Katalin - vers, Szénási Sándor István - próza)
 
Kõ-Szabó Imre
(1936 - )
A boríték
A Budai úti kiskocsmában volt a törzshelyük, mind a négyüknek. Így négyen alkottak egy kis csapatot a Török Feri által vezetett "Részvét BT" nevet viselõ temetkezési vállalkozásnál. Tulajdonképpen õk sírásók voltak, a temetkezésnél olyan gyászhuszárok. Zahar Misi is közéjük tartozott. Jól megértették egymást, a szõke, szeplõs arcú, kissé dagadt Jani volt a vezetõjük. Neki volt egyedül jogosítványa kisbusz vezetésére, melyet a temetkezések során használtak. A többiek, Péter és Kázmér, meg Zahar Misi, iskoláik hiányossága miatt, csak olyan ásó és lapát fogó munkára voltak alkalmasak. Ebben aztán nem zavartatták magukat, csak az volt a fontos, hogy napjában, rendben elföldeljék azt a három-négy halottat, melyet Török Feri kijelölt számukra. Akkor volt jó napjuk, ha ezek a temetések egy temetõre korlátozódtak, mert így jól meg tudták szervezni a sírásást, meg a temetéseket. Akkor voltak bajba, ha ez több temetõt, temetkezési helyet érintett. Tehát nagyon fontos volt, hogy megkapják a "hantolási" járandóságot a hozzátartozóktól. A pénz átvételére kimunkált módszerük volt. A legfontosabbnak azt tartották, hogy a szertartást követõen, amikor megkezdõdik a tényleges temetés, akkor nagy összhangban dolgozzanak. Lássák a hozzátartozók, õk tudják a dolgukat, a gyorsasággal, a pontossággal együttérzésüket fejezik ki. A halott, ha már befejezte földi pályafutását, ne késlekedjen a "porból lettünk, porrá leszünk" visszatérés állapotába. A gyorsaság megrövidíti az itt maradók úgy is súlyos megrázkódtatását. Ez a szervezettség teljes szótlanságban zajlott részükrõl. Munkájukat, csak a koporsóra hulló föld dübögése, a lapátok csattogása kísérte. Szervezett összhangban alakították ki a sírhantot. Mindig a sofõr Jani dugta le a fejfát, aztán közösen hordták a virágokat, koszorúkat, gondosan ügyelve, hogy a szalagok olvasható felükkel felülre kerüljenek. Amikor elkészültek, egy sorban megálltak a sír mellett, fejbiccentéssel vettek búcsút a számukra ismeretlen halottól. A sofõr Jani egy pillanatig még ott maradt, a többiek összeszedték a szerszámokat, pallót, kötelet és a kocsihoz vitték. Így adták tudtára a gyászoló családnak, hogy az összehangolt munkát a sofõr Jani irányította, aki aztán szép lassan elindult a távolabb parkoló autóhoz, ahol a többiek várakoztak. Ezen a kis útszakaszon érték utol, rendszerint a gyászoló család férfi tagjai közül valaki, aki Jani zsebébe csúsztatta a már elõre elkészített borítékot, köszönetet mondva. 
  
A csapat többi tagja csak azt nyugtázta, hogy megvan a boríték, ezzel ez a munka, rendben is van. Persze munka és munka között itt is volt különbség, még a temetõben is, hiszen nem volt mindegy kit temetnek. Zahar Misi szerint a nagyon öregek temetése volt a sima ügy. Az embernek, ha megöregszik, elgyengül, tehetetlenné válik, itt a helye, sehol máshol, csak itt. Ne legyen terhére senkinek. Ilyenkor az utolsó útjára kísérõk többsége is öreg. Õk is arra gondolnak, holnap hátha õk következnek. Békések, megértõk, belenyugvók. A középkorúaknál - úgy harminc-ötven között - már hangulatilag is feszültebb a temetés. A hátramaradók siratják elvesztett hozzátartozójukat, az apát, az anyát, vagy a testvért. Még rosszabb a helyzet, a gyászolók részérõl, ha olyan valakit kell temetni, aki fiatalon, balesetben éri a halál. De legrosszabb a gyerekek temetése. A vétlen, ártatlan teremtés, aki még az élet nagy létráján, csak az elsõ fokokat mászta meg, még a kellõ magasságban, körül sem tudott nézni, õt kell a koporsóban a mélybe ereszteni, ez valami borzalmas. Sírás és könnyek nélkül még õk sem tudják túltenni magukat az eseményen. Sõt napokig ott motoszkál a gondolat, kimondva, kimondatlanul is, miért kellett ennek így történnie? Sajnos legtöbbször, nincs rá felelet. 
  
Amikor a napi munkát befejezték a sofõr Jani, elõvette a borítékokat, megszámlálták a pénzt, egy részét levonták a Török Ferinek, a többit általában egyenlõ részben elosztották. A kocsit bevitték a telephelyre, aztán irány a Budai úti kiskocsma. 
  
Rendszerint úgy este hat és hét óra között értek ide. Az elsõ kört a sofõr Jani kérte ki, egy-egy feles, elkísérve egy sörrel. Aztán jöttek sorban a többiek, a maguk rendelésével. Nagy beszélgetések követték az italokat, ugyanis ez megoldotta a nyelvüket. 
  
- Misikém, még nem láttam a Piroskát? - kérdezte Péter, aki szõke, fürtös hajával olyan volt, mint egy kócos kislány. Zahar Misi körülnézett és csak annyit mondott: 
  
- Jönni fog, biztosan. 
  
Azzal nyaggatták, nõsüljön már meg, ezzel a közel ötven éves fejével nem élhet egyedül. Õ várakozott, nem akart másik házasságot. Abból elég volt egy is, az sem tartott csak tíz évig. Nem maradt más számára, csak a két gyerek, egy fiú meg egy lány. Azok is nagyok, élik a maguk életét. A fiának már van egy gyereke, tulajdonképpen így már nagypapának is szólíthatnák. Most albérletben lakik, a Piroska is hasonló képen. Lakásra semmi kilátás, még a távolabbi idõben sem. Kedveli ezt az asszonyt. Õ is elvált, rokkant nyugdíjas. Ahol lakik, egy öreg házaspár adta ki a különálló szobát. Nem sokat kértek, de azaz összeg, legalább pótlást ad a költségvetésükbe, a téli fûtés idejére. Házasságról ugyan nem esett szó közöttük, de a távlatot már firtatta Piroska. Kedvelte ez a vörös hajú asszonyt, õ is hasonlóan vélekedett, ha még nem is mondta ki. Szerelmi dolgaikat esténként a lakótelepi kispadon bonyolították le, hiszen az albérletbe nem mehettek fel egymáshoz. 
  
Zahar Misi, amikor így munkavégeztével lekanyarította a négy felesét, melyet elkísért négy sörrel, aztán még a Piroskával is megittak néhány pohárral, már semmi sem számított. Ilyenkor, legtöbbször a festett haját látta, széles ajkait, a fogható, megmarkolható testet. Ez az állapot, már, mint a felesekkel, sörökkel megtöltött: - Nagyon kevésre emlékszem a tegnap estébõl! - majdnem mindennapos volt nála. Sokszor megfogadta, hogy holnaptól minden másképpen lesz, de az elhatározást tett, nem követte. 
  
Már kora õsz volt, amikor Zahar Misi úgy döntött, hogy szombaton meglátogatja lányát, aki Nagykanizsán lakik. Telefonált is neki, hogy megy, a délutáni gyorssal, ott tölti az estét, meg az éjszakát, másnap visszautazik, hétfõn megy a srácokkal temetni. Reggel, amikor felkelt, szépen megborotválkozott, fehér inget vett magára. Egyetlen, sötét öltönyében, amikor bement a kiskocsmába, úgy nézett ki, mint egy ügyvéd. Szépen megfésülködött, sima volt az arca, a fehér ing jól állt neki. Meg is dicsérte Rozika, a csapos: 
  
- Igazi úriember lettél! Jó rád nézni! 
  
- Még kezdhetünk is együtt valamit! - volt rá a válasz. 
  
Rozika elhessegette ezt a beszédet. - Majd adna nekem a Piroska! - összegzéssel fejezte be. 
  
Zahar Misi örült az ilyetén fogadtatásnak, kért is egy felest, meg egy sört, hogy ezt a hangulati állapotot meghatározza. A vonat úgy egy óra körül indult a nagyállomásról. Volt még bõven vagy négy óra. 
  
Közben többen bejöttek a kiskocsmába. Mindenki csodálkozott Zahar Misi jólöltözöttségén. Dicsérték, élcelõdtek vele, mondták neki: - Nem is nézel te ki sírásónak! Ebben volt egy kis irónia, gúny is. Vegyes érzelmekkel álldogált ott öltönyében, fehér ingjében. Néhányan meghívták az "úriembert" egy-egy felesre, egy-egy sörre. A trécselés, iszogatás közben hirtelen eszébe ötlött, menni kell az állomásra, mert indul a vonat. Összeszedte magát, hogy induljon, de valahogy a lába nem akart engedelmeskedni, meg szédült is egy kicsit, fájt a feje. Kibotorkált a wc-re és elindult a Zár utcán át, az állomásra. Az úton többször meg kellett állnia, mintha nem kapna elég levegõt. Arra gondolt: - majd a vonaton pihen egy kicsit. 
  
Megvette a jegyet és kiment a peronra. A vonat a második vágányra érkezett, a váltókon keresztül eléggé tekervényesen futott be az állomásra. A hosszú kocsik nagy rángatózásokkal szedték a kanyarokat. Sivító fékezéssel állt meg Zahar Misi elõtt a szerelvény. Megvárta még leszálltak az ide utazók, aztán az egyik kocsi peronjára felszállt. Nem akart mindjárt bemenni a fülkék valamelyikébe, inkább itt a nyitott ajtóban elszív egy cigarettát. Még mindig szédült. Rá is gyújtott, közben a vonat elindult és csattogva, rángatva futott át a váltókon. Az egyik ilyen sínen való igazodásnál Zahar Misi csak annyit érzett, hirtelen megfordult vele minden, arra koncentrált, hogy valamibe megkapaszkodjon, de hirtelen nem talált semmit. Lépett kettõt, hogy talán így az egyensúlyát visszanyerheti, de csak arra emlékezett, hogy a csapódó ajtó, oldalba vágja, hideg szél hasít az arcába, és amint körülnéz, rohanó kavicsokat, talpfákat és futó sínt lát maga elõtt. Nem tud semmibe sem kapaszkodni, szinte súlytalanná válik, aztán egy nagy csattanás a kavicsok között, hasító fájdalmat érez, és innentõl elsötétül minden. Úgy szokták mondani: se kép, se hang! 
  
Elõször a kép jött vissza számára. Nem látott mást, csak egy nagy fehérséget. Benne semmi színes, szemnek kapaszkodó. A fejét szerette volna fordítani, de nem ment, semerre sem. Csak a szemét tudta forgatni. Azt megállapította, hogy fekszik, balról erõsebb a fény, mint jobbról, aztán amint a szemét eléggé lefelé fordította, ott látott egy villanykörtét, amely egy szál dróton lógott, mozdulatlanul. Tehát egy szobában van. A karját, a lábát nem érezte. Eztán jött a hang: 
  
- Felébredt! - mondta valaki. 
  
Egy rövidebb szünet következett, egy fehér köpenyes férfi jelent meg az ágyánál. 
  
- Na végre, hogy felébredt! - ennyit mondott bevezetõül. - Maradjon nyugodtan, a nehezén túl van! - tette még hozzá. 
  
Zahar Misinek ekkor kezdett derengeni valami. Beugrott a vonat, a zuhanás, a semmibe való lebegés. - Tehát kiestem a vonatból. Most valószínû kórházban vagyok! - ennyi jött össze, aztán megint nem emlékezett semmire. 
  
Amikor ismét magához tért, a baloldali fény napsütés volt. A szobában beszélgettek, kint ajtó csapódott. Így feküdt egy jó darabig, amikor újból megjelent a fehér köpenyes férfi. Nem szólt semmit. Zahar Misi azt észlelte, hogy megnézi a szemét és annyit mondott: - Jól van! - aztán elment. 
  
Így, most már ébren feküdt. Tehát több órán át is, legalább neki úgy tûnt, amikor egy nõvér jött az ágyához. 
  
- Hogy van? - kérdezte, de meg sem várta a választ, folytatta: - Alaposan ránk ijesztett. Amikor behozta a mentõ, eléggé rotty állapotban volt, de Kovács doktor összerakta magát. Karja, lába több helyen eltört, megmûtötték, gipszbe tették, most már csak gyógyulnia kell és aztán minden rendben lesz. 
  
Ahogy azt a nõvér elképzelte. 
  
Nyolc héten át, nyomta a kórházi ágyat. Ugyanis a zuhanás és esés következtében eltört a jobb felsõ karja, szilánkosan. A jobb lába alul és felül is több helyen. Ezeket a töréseket csak mûtétekkel tudták megfelelõ állapotba hozni. Az már csak olyan ráadás volt, hogy öt bordája is eltört, bal karja kificamodott. 
  
Járni eleinte csak mankóval tudott, késõbb bot segítségével. Munkáját elvesztette. Kapott valamennyi táppénzt, még az elején, aztán semmi. Török Feri - az ügyvezetõ igazgató - egyszer meglátogatta, mondta, tovább nem tudja foglalkoztatni, a temetéshez négy ember kell. A helyébe már beállt más, az "üzem" mûködik tovább. Annyit még megtett, hogy papírjait elvitte a munkaügyi központba, hogy legalább addig segélyt kapjon, amíg talpra nem áll. Zahar Misi szerint: - Rendes volt tõle! Távozóban még dugott egy tízezrest a zsebébe. 
  
Lassan gyógyult. Teltek a napok, a hetek. Mégis legyen valami történés ebben az egyhangúságban, Zahar Misi reggel lement a kiskocsmába, aztán este hazament. Többet ivott, mint evett. Esténként Jani és a többiek, még az új fiú is, fizettek neki egy-egy kört. Ebben a mámorban a napok összefolytak. A gipsz is lekerült a lábáról, karjáról. Az orvos gyógytornát írt ki számára, de két feles után inkább a harmadikat választotta, mint a tornát. 
  
Egyre soványabb lett, elhanyagolt, ápolatlan. Piroska is elkerülte, ha látta milyen állapotban van. Így ment ez vagy tíz hónapon keresztül. Ez az idõszak alkalmas volt arra, hogy Zahar Misi neve elé egy jelzõt tegyenek. A "részeges" Zahar Misi. Szinte nem is volt az utóbbi idõszakban józan pillanata. Mindig töltött állapotban volt. Egy ilyen forgalmas helyen sokszor adódott, hogy egy-egy felest fizettek: - Szegény fiúnak! 
  
Aztán november közepe következett. Ez is olyan volt, mint bármelyik nap a kiskocsmában. Csupán annyiban különbözött, hogy reggel Zahar Misi nem jött. Másnap sem. Harmadnap sem. Negyedik nap mondta valaki: - Meghalt! 
  
Jani, Péter, Kázmér, az új fiú, meg Török Feri már csak a halottas házban találkoztak vele. Ott feküdt a koporsóban, arca fehér volt, kezei összekulcsolva. Nem szólt egyikõjük sem, egyetlen szót sem. 
  
Négy nap múlva õk temették el. A temetésre csak a fia jött el, piros szegfûs koszorút hozott. Amint készen voltak a hantolással, Jani beszúrta a fejfát és mind a négyen raktár a szerszámokat. Jani is ment a többiekkel, nem várt egy pillanatig sem a borítékra, tették a dolgukat szótlanul.
Ez az írás 2014. május 17-én került a NapSziget honlapjára.
 
Kõ-Szabó Imre további írásai az Elsõ Közlés Írások rovatban
 
visszatérés az 
Elsõ Közlés Írások 
rovathoz
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
  Az írásokkal kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt alkotásakat
e-mail címünkre valamint az 1172 Budapest, Podmaniczky Zs. u. 3. postai címre várjuk!
Szerkesztõségi forródrót és SMS-küldési lehetõség: 06-30/520-1428
 
...ami a NapSzigetbõl kimaradt...
 
Vissza a főoldalra
 
 
 
Mûvészek és mûvészetek a világhálón