Vissza a főoldalra
 
ONLINE MÛVÉSZETI, KULTURÁLIS FOLYÓIRAT
(világhálón: 2001. március 1-jétõl, nyomtatásban: 2002-2010 között)
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
ELSÕ KÖZLÉS ÍRÁSOK
(szerkeszti: Bandi Katalin - vers, Szénási Sándor István - próza)
 
Novák Imre
(1953 - )
Amerikai utak
(Bizarr krónikából)
Ülök az idõ XXI. emeletén, a századokkal mért idõszámítás szerint a huszonkettediken, lejjebb korok rétege foszladozva, szilánkokban. Történeteink akárhány elbeszélésben megfogalmazhatók, leírhatók párhuzamosan futó mesékben, vagy egymást metszõ élethelyzetekben, vagy ahogy éppen kedvünk tartja, hiszen több életrajzunk is lehetne, és még családfánk is változtatható. Mindig arról szól a történet, hogy milyen a másik, és ki az az Én, aztán mindegyiknek csapdát, kelepcét, akadályokat állítunk. Hadd látszódjék! Ki a legény, ki a leány? Milyen a szép, a rút és a gonosz?
 
Az egymásra torlódó események láncából írok eseteket, kiemelek történeteket, keresem, miért dünnyögi maga elé egy hároméves kislány azt, hogy Kossuth Lajos, miért akar almafát ültetni egy gyerek a nagypapájával, és miért irtózik egy harmincéves nõ a bogaraktól, miközben örömmel hallgatja, hogy hangos csipogással fogadják a fiókák a pacsirtamamát, amikor az a szájában a vacsorával megérkezik az erkélyén lévõ fészekbe.
 
Amikor leírom, megtörténik. Az idõt nemcsak képzeletünk szabályozza, a mögöttünk lévõ történelem is. Õrizzük a róla alkotott legendákat, a köré szõtt mesék rabjai vagyunk. Aztán kiderül, életünk rögtönzések sora. A lényeg átláthatatlanul bonyolult. Talán ezért is élt bennem a vágy, hogy egyszer írok egy könyvet, amiben minden benne van, amit a világról tudni kell, amiben benne a múlt minden bölcsessége, a mindentudáshoz vezetõ út térképe. De errõl már tudom, hogy nem lehet megírni. Az biztos, hogy én nem tudom megírni.
 
Az elsõ mesében már rég elmentem Amerikába. Elõször háromévesen, a Margitszigetrõl, amikor Puskás Öcsi bácsitól cukrot kaptam, meg egy-két tanácsot, hogy ballábas legyek, meg lõjek gólokat, mert azért sokat fizetnek. Aztán elmentem Amerikába húszévesen is, mert nem voltam kíváncsi, hogyan leszek mindenoldalúan fejlett ember, miközben unalmas életet kínáltak. Untam, hogy megnézték, mit olvasok, milyen zenét hallgatok.
 
Elkeveredtem Amerikába a nagyanyámhoz. Egy éjjel indultam katonakoromban, amikor egy zalai bázison õrségben álltam. Mentem a határ felé. Szerencsém volt, éppen riadóztatták a hadtestünket, mert az olasz határvadászok ránk támadtak, mi pedig ellenállásba kezdtünk. Egy hétig volt a közeli erdõben a szakasz, aztán uzsgyi... A jugoszláv-olasz határon át mentem, aztán innen kerültem Montrealba. Óceánnyi idõ múlt el azóta.
 
Nagyanyám a vendéglátóiparban látta boldogulása lehetõségét, de a magyar konyha a hetvenes években még nem aratott sikert odakinn. Hiába vett vendéglõt, nem ment, veszteséges volt, aztán gondolt egy ravaszat, a csínyek mestere volt. Most jön a hallatlan történés - ahogy Goethe hívja a fordulatot. Meghívatta semmittevõ, léha férje haverjait ebédre. Amikor azok ott kajáltak, zsugáztak, megjött a potenciális vevõ, látta, hogy tele van a hely. A bolt jó áron elkelt. Ha a világban csak a tények számítanának, akkor a kéményseprõk soha nem esnének le a tetõrõl.
 
Nagyanyám, aki sokat olvasott az állatokról, biztos volt benne, hogy képes lenne szabad kézzel elkapni egy anakondát. Ismerte táplálkozásukat, bizonytalan jövõjüket. Olvasott a DNS-ükrõl. Eligazodott az irokéz és a dakota indiánok világában, ismerte szokásaikat. Tudta, hogyan vadásztak medvére, erdei pulykára. Tudta, ki az arató nép, a vízirizst betakarító csipeva törzs. Mélyen elítélte a fehér ember egyeduralmát, a természet és más népek elleni harcát saját civilizációja jólétéért. Elvbõl nem evett borjút, malacot, mert gyerekállatot nem illik enni. Amikor pénzhez jutott, elindult a Tûzföldre. Úgy eltûnt, mint ahogy eltûnik a világ, ha az Atlanti óceán ködöt nyom a partra, és fehér habbal vonja be a házakat és az embereket, hogy ne is lehessen tudni, hogy léteznek. Nagyapám egy taxivállalat vicepresidentje lett, nagy bulit csapott, amikor a családtagjai megtették górénak. Aztán fõbe lõtte magát, mert megtudta, a címmel ötvenezer dolláros adósság is tartozik.
 
Néha úgy tûnik, mintha elõzetesen lenne szó valamilyen eseményrõl. Nem az elõrelátható dolgokról beszélek. Mintha már lett volna az, ami jön.
 
Vonzódunk a kezdeti lényekhez. Múzeumokba gyûjtjük az emberi és állati csontokat, a kancsódarabokat és a házak köveit. Tevékenységünk, munkánk nagy része gyomápolás, hogy ne legyen mégse szikkadt a föld körülöttünk, ha már értékes virágmagra, növényre nem futja. Kár, hogy a történetek és lehetséges variációi kötnek le minket. Inkább az a fontos, arra vagyunk kíváncsiak, miképp hatnak szellemünkre a lelki okok. Nem hímes szó kell, hanem erõs valóság. Születésünk és halálunk is csak egy változás az anyagszerûségben. A föld anyagi készlete zárt. Az ember megtette magát a legfõbb tulajdonosnak, a természet urának, a világ lényegének, és ez ellen nincs is számottevõ tiltakozó.
 
Egy másik történetben látom magam, sandán figyelek. Hetvenéves vagyok, lehet, hogy már nem is élek földi életet, csak úgy szemlélõdöm, vagy újjászülettem egy új alakban vagy más élõlényben, de látom, hogy szegények rákaptak az emberhúsra. Az anyák már azért szülnek, hogy legyen ennivaló.
 
Hiába gondoljuk, hogy a múlt már változatlan. A történés szempontjából igaz, de a megítélés szerint sûrûn változhat egy-egy történés, emlék. Utólag derül ki, hogy sokszínû, mint egy színes szõttesbõl készült kendõ, és más és más a jellege, jelentése, ha különbözõ ruhákhoz, öltözethez használjuk. A gulyáskommunizmus disznóságairól beszélgetve gyakran hallhattuk, hogy "ha az Öreg - azaz Kádár - ezt tudná, nem engedné". Akkoriban a kommunizmus vége olyan hosszúnak tetszett, mint a felhõbe veszõ Mont Everest csúcsa.
 
Mindig csak az idõ jön elõ. Elmúlt ennyi meg annyi, megint elmúltam valamennyi, meg valamennyivel több most, mint egy ideje, bár a jövõ csak nyelvileg megfogalmazott történet. Akkor így, most úgy gondolkodunk, mint például a Marx térrõl, Nyugati térrõl, ami sok nevezetes ünnepség helyszíne volt. Érkezett ide Kádár Moszkvából, jól megerõsített barátság hírével, jöttek focisták jó hírrel és kevésbé jó hírrel. Tartottak itt rögtönzött népgyûlést, elmondva a népnek, merre hány méter, illetve mi legyen a helyzet.
 
Minden politikus és pénzember arcán látszik, hogy nem a valóság érdekli, hanem a lehetõség. Azt keresi, amit a pénz jelent - rejt magában - vagy amire csábít vagy feljogosít. Arcukon mosoly, amely arról gyõz meg, hogy jól jár az ügyfele, és õk olyan jól állnak, hogy nem számít az éppen folyamatban lévõ üzlet.
 
Egyszer az utcán elsétált elõttem egy nõ. Nem tudtam, de sejtettem, hogy Liszt utolsó tanítványának a fogadott gyermeke. Neki is, mint mindenkinek, megvolt a maga zenéje. Meg lehetett ismerni, ahogy jött, ahogy lépett, szuszogott. Ugyanazt a muzsikát adta maga körül, mint mindannyian.
 
Azok közé a nõk közé tartozott, akik nem viselnek ékszert, nem festik a körmüket, az arcukat is csak diszkréten kenik egy kis alapozóval, púderral, krémmel, színezõvel, és csak egy kis szemfestéket tett csak fel. A várban ott lakott, ahol az Anjou-házban dugdosta Károly Róbert a szeretõit. Apja zongoratanárt fogadott melléje, arról ábrándozott, hogy világhírû mûvész lesz a lánya és vele járja a világ hangversenytermeit. A zeneiskola tanára ábrándította ki az apját, mert úgy üvöltött a gyerekkel, hogy az félni kezdett és még a billentyûket sem találta. Éjjel sírt, ha az utcán meglátta a kövér zenetanárt, átszaladt a túloldalra. A zene és a szerelem mellett a hit is vonzotta. Olyan õszinte érzésekkel, tiszta tekintettel nézett az emberekre, ahogy anyám, amikor a templomban tanúskodott az evangélium mellett.
 
Mélyen hitt abban, hogy a zene az emberiségben rejlõ jó szimbóluma és az emberi kultúra gerince, jelleme és a zene a jellem virágzása. Megtanulta, hogy a zene olyan eszköz, amellyel uralkodni lehet az emberek szívén. Alkalmas a bohém bizalmaskodásra vagy a züllött szabadságra. Úgy vélte, a zene a gondolkodás folyamatának a tükre, nem csak a természet megnyilvánulása, bár az élet a vizek és a szél hangján szólalt meg.
 
Külön véleménye volt a zeneszerzõkrõl. Õ is úgy érzete, hogy Wagner zenéje ugrás az ûrbe. Vannak jó percei a rossz negyedórák között - ahogy Rossini mondta. Wagner amúgy egy dalnokból és germán rablólovagból összegyúrt alak, a botfülûeknek írt, nem sétált a szavak erdejében, barlangjában. Csak formákat ismert, témákat nem, zenéje csupa szexualitás, és rögeszméje a halál. Más, mint Schubert, aki egy kocsmai muzsikus volt, nem kinyilatkoztat, hanem szemlélõdik és komponál. Bár mindenkivel baj van, de pont' ezért szerette olvasgatni az életüket. Paganini a kártyaszenvedélyének volt a rabja. Mahler a gyarmattársadalom öntelt korának lármás visszhangja, és zenéjének olyan az íze, mint a jégbornak, jellegzetes osztrák életöröm jellemzi. Schumann olajnyomatokat készített. Beethoven legmegkapóbb varázsa, ahogy a csenddel bánik. Bach a legnemesebb érzések kifejezõje, politikusnak kellett volna lennie. Haydn és Mozart zenéjében is van török hatás, bár Mozart írta a legjobb olasz operákat.
 
Ilyen gondolatok jártak a fejében; amikor megálltam mellette, felém fordult:
 
- Tudja, hogy a szonátaforma olyan, mint az anyaméh, az opera társadalmi látványosság is, amit a jólét szült? A zene kapcsolat a múlt és a jövõ között, és az értelem és az ösztönös megérzés vegyülése. 
 
Olyan szomorúan nézett, mint egy elhagyott kisasszony, akinek egyiptomi temetõben nyugszik a kedvese ismeretlen katonaként.
 
Kísérteteket kergetett a szél a Dunán, mint Jósika Miklós Abafijában, ahogy Krúdy idézi az Aranykéz utcai szép napok címû novellafüzérében.
 
- Akkor is a legerõteljesebb zene a templomi orgona - mondtam.
 
Látom, hogy az õ élete is kajtatás a Szent Grál után. New York-i dumája volt, elfelejtette velem, hogy ki vagyok. Elmondta, hogy körbe és körbe járunk a semmi peremén. Amúgy olyan nõ volt, aki elõre soha nem tudta, hogy kitõl mit akar, erre csak utólag jött rá. A hatalom megrontó erejét vizsgálta és elemezte és az öncenzúra eszközével fogócskázott, bújócskázott.
 
Mifelénk beleült a fülünkbe az operett dallama, vonz minket bódító zenéje, lágyító zsongása, hogy jaj, cica... Mellé kapjuk a díszes ruhákat, palotákat, bálokat, hercegestül, grófostul.
 
A szomszédból öt tuba hangja szûrõdik át, egy tubaversenyt hallunk. Ez zene volt, nem csak zajkeltés.
 
Amikor negyedszer mentem Amerikába, anya is jött velem, kérdeztem is az unokatestvérem, aki velem tartott, hogy anya hol van, jelenleg kit majmol.
 
- Vett magának egy gitárt. Naphosszat az ágyán ül és pengeti. A Parkett együttes a kedvence, mert szereti a csókolózást és a matematikát, és ez a zenekar olyan szépen énekli, hogy csók szor csók... a négyzeten...
  
- Már nem néz ki úgy, mint egy terebélyes bárisnya?
 
Jött velünk egy ismerõsöm is, aki egy körúti gyógyszertárban dolgozott. Nálunk patikát mûködtetni biztosan jövedelmezõ vállalkozás. Nálunk keletje van a gyógyszernek. Elkél az áfium, mert bizonytalanok vagyunk önmagunkban; hogyha valamilyen szert ajánlanak a jobb létünkre, akkor megvesszük, kerüljön az bármennyibe is. Sõt ebbõl még szívesen tartalékolunk is, mert az él bennünk, hogy "jó lesz ez még egyszer". Ám a patikus megunta a nyugalmat, kalandra vágyott, de hamar elhagyott minket, elcsábította egy festõlány. Úgy tudom, évek óta napfelkeltéket festenek Atlantic Cityben.
 
A szöveg képzõdik. A mindennapi életbõl indul, köröket tesz a fogalmak körül. Organikus növekedésével hol szkepszisünk, hol életerõnk nõ. A tapasztalat és a képzelet egyeztetése zajlik. Mindenben ott lappang az igazságtalanság. Csak a közöny marad, meg a szkepszis.
 
Az élet pillanatok sora. Van-e ismétlõdés? Talán az írás szolgálhat erre a tépelõdésre írral. Leírom, és újra megtörténik egy-egy korábbi esemény. Így lesz kicsit múlt és jövõ egyszerre.
 
Az itt olvasható alakok az elégedetlenség érzésébõl születtek. Nemcsak az én elégedetlenségembõl, hanem az érzõ emberek rosszérzéseibõl. Olyanokról szól, akik a körülöttünk lévõ ketrecbõl ki akartak törni.
 
Amikor sokadszor Amerikába indultam, házunk lépcsõfordulójában szõke lánnyal találkoztam. Egy elfekvõben volt nõvér, a barátja egy büntetés-végrehajtási intézetben, egy börtönben volt õr. Az egész napos stressz után esténként berúgtak és egymást verték. Hangos volt tõlük a hátsó udvar. A nõ gyakran mondogatta, hogy egy apró sérülés miatt bármelyik pillanatban örökre lebénulhat, elvesztheti józan ítélõképességét, örökre matracsírba kerül vagy lélegeztetõgépre kényszerül, és nem ismeri fel családtagjait, nem lesz ura testének, cselekedeteinek. Borús gondolatai miatt kerülte is az ilyenekrõl szóló írásokat, beszélgetéseket, híradásokat. Úgy vélte, ha elszalad elõlük, késõbb érik utol ezek a bajok.
 
Sírni is csak ritkán sírt, pedig tudta, hogy a bajok legjobb gyógyszere a könny. Vigasztal, megtisztítja, felszabadítja a lelket, mint egy meggyónt vétek ül el az emberben, tiszta és nyílt tekintetet varázsol, lesimítja az arc barázdáit, kiüríti a könnyzacskóból a méreganyagokat. Elfelejteti velünk, hogy az élet mindnyájunkat robotba fog. Csak részleteket mesélt az életébõl.
 
Egy ilyen töredékben bukkant fel egyszer a Röntgen becenévre hallgató egykori sikeres öttusázó, aki nõgyógyász volt, de olyan kevesen keresték a praxisát, hogy már azt gondolta, hogy a gólya hozza a kisbabát. Azóta orvoslátogató lett és ornitológiai könyveket lapozgat. Röntgen egy rábaközi faluba költözött. Hamarosan esküvõre készül. A mennyasszonyt Fifinek hívják, apja hadnagy a katonaságnál. A nagy sürgés forgás közepette dunántúli benyomásait, kalandjait készült megírni. Scarlatti Macskafúgáját hallgatta, ami olyan hangokat is rejt, amelyek benne maradtak a mûben, amikor a zeneszerzõ macskája átszaladt a zongorán. A neve is innen származik. Azokat az igazán fontos pontokat kereste a vidéki életben, ahol az igazság délkörei a valóság északi köreivel találkoznak.
 
Valahol egy zongora szól, gyakran megakad a játszó kéz, talán valami gyermeklány gyakorol. A hangokból kikövetkeztetve, házunk magasföldszintjérõl jön a zene, Nádleréktól. A mama lányával él. Állítólag az apja hajóskapitány, valamelyik hajón lakik, de lehet, hogy egy regényben, mert a kislány nem találkozik vele.
 
Szelídlelkû anekdotagyûjtõ hajlamunkat kielégítve írjuk az életrajzokat, mesélünk családfákról, hol igaziakról, hol elképzeltekrõl.
 
Szomszédjukban egy tanárnõ lakik, a nõ olaszt tanít. Gyakran ad magánórákat. Volt egy tanítványa, aki képes volt számtalanszor meghalni, pedig nem volt színésznõ. Gyakran írt magáról ismerõseinek halálhírt. Szerette a sajnálkozó leveleket, mint a csokoládét. Élvezte ízüket. Elvágyódó alkat volt. Szívesen olvasott idegen tájakról. A tanárnõ csak késõbb tudta meg, hogy a lánynak is viszonya volt az öccsével, gyakran utazgattak együtt, hol fel a Dunán, hol le a Tiszán vagy vitorlát bontva az Adrián.
 
Nekem jó ideig hiányzott a halál az életembõl, de még nem jutottunk a dolgok végére.
 
A tanárnõt a világ dolgai mellett az emberi sorsok eltitkolnivaló részletei érdekelték leginkább. Szerette a lélekbe markoló történeteket és a vérlázító disznóságokat. Mindnyájunk bûnösségét emlegette megértõ módon, ha hûtlenség, árulás vagy a gyávaság került szóba, és õ volt az elsõ, aki feloldozta a vétkest, de igazi megbocsátást senki nem kapott tõle.
 
Vele rakosgattam össze ezeket a történeteket, gondolatokat, mint ahogy a fényképeket szokás. 
Rapszodikus szöveg lett. Már tudtam, amikor írni kezdtem. Töredékeink vannak.
Novák Imre
Ez az írás 2014. május 16-án került a NapSziget honlapjára.
 
Novák Imre további írásai az Elsõ Közlés Írások rovatban
 
visszatérés az 
Elsõ Közlés Írások 
rovathoz
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
  Az írásokkal kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt alkotásakat
e-mail címünkre valamint az 1172 Budapest, Podmaniczky Zs. u. 3. postai címre várjuk!
Szerkesztõségi forródrót és SMS-küldési lehetõség: 06-30/520-1428
 
...ami a NapSzigetbõl kimaradt...
 
Vissza a főoldalra
 
 
 
Mûvészek és mûvészetek a világhálón