Vissza a főoldalra
 
ONLINE MÛVÉSZETI, KULTURÁLIS FOLYÓIRAT
(világhálón: 2001. március 1-jétõl, nyomtatásban: 2002-2010 között)
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
ELSÕ KÖZLÉS ÍRÁSOK
(szerkeszti: Bandi Katalin - vers, Szénási Sándor István - próza)
 
Burka Petra
(1997 - )
Túl a vizeken
A nap lágyan emelkedett a horizont fölé, miközben a hullámok vadul ostromolták a kifutni készülõ hajó oldalát. A fedélzeten álldogáló ifjú érdeklõdve mustrálta a tájat látcsövén keresztül, arcán hatalmas mosoly terült szét. Nemesi származása ellenére hidegen hagyta a pénz és a hírnév, mindössze a kalandok éltették, amióta az eszét tudta. Izgatottan vakarta meg a tarkóját, majd összébb húzva magán barna felsõjét az egyik barátja keresésére indult. A csípõs szél hajába tépett, miközben megpróbált átjutni a feladataikkal foglalatoskodó matrózok között. A kapitány kabinja elõtt megtorpant, kezét kopogásra emelte, ám a következõ pillanatban az ajtó hangos csattanással kivágódott, fejbe találva ezzel a megdöbbent látogatót.
 
- Bartolómeó? - mérte végig bosszúsan a folyosóra kilépõ parancsnok a földön ülõ fiatal férfit, aki fájó homlokát dörzsölgetve viszonozta az idõsebbik pillantását. - Még el sem hagytuk a kikötõt és te már most lazsálsz?
 
- Nem, uram! Melitont keresem.
 
- A földön? - vonta össze szemöldökét a kapitány, majd legyintve egyet felkötötte õsz haját. - Nemrég a mentõcsónaknál láttam.
 
- Köszönöm! - kiáltott a távolodó alak után Bartolómeó. Feltápászkodott, leporolta a nadrágját, és végül visszatért a fedélzetre.
 
Meliton nevetését már azelõtt meghallotta, mielõtt észrevette volna az alacsony férfit, aki, kezében pálinkástömlõt lóbálva, vigyorogva beszélgetett a többiekkel.
 
- Hé, kölyök! Kapd el! - hajított oda Bartolómeónak is egy üveget, amikor meglátta a távolabb álldogáló, megszeppent alakot. Igen ám, de a dobás túl nagyra sikerült, s amikor a fiú utánakapott, átfordult a korláton és egyenesen a vízbe csapódott. Ruhája egybõl átázott, fogai összekoccantak a hidegtõl, a só könnyeket csalt a szemébe. Társai hiába próbálták elérni, egyre távolabb sodródott a hajótól. Vacogva kalimpált a lábaival, próbált a felszínen maradni, ami az idõ múlásával egyre nehezebbé vált. Felhõ úszott a nap elé, óriási dörgés rázta meg a vidéket. Zuhogni kezdett az esõ, villámok hasították végig az eget. A feltámadó tenger tombolása egy megvadult tigrisre emlékeztette a hullámok között hánykolódó Bartolómeót, akibõl elszállt az erõ és egyre többször merült el. Szemei elõtt csillagok táncoltak az oxigénhiány miatt, köhögött és prüszkölt, viszont ezzel csak azt érte el, hogy még több vizet nyelt. Már felkészült a nyomorúságos halálra, amikor egy kéz kirántotta a vízbõl.
 
-  Nocsak, egy szõrös hal - vihogott Tardos, a kalózok vezére, továbbra is a nyöszörgõ fiú ruháját markolva. Oldalán kard lógott, fekete haja az éjszaka sötétjét idézte. Kacagva megpödörte bajuszát, a vihar ellenére is biztosan állt a lábán.
 
- Vigyétek a kabinomba és adjatok neki egy kis levest! -  kiáltotta oda a többi martalócnak, akik azonnal teljesítették a parancsot.
 
Folyosókon rángatták végig és keskeny réseken tuszkolták át szegény Bartolómeót, aki végül, amikor megérkeztek, ernyedten borult rá a kissé bor szagú ágyra. Mindene sajgott, de ez nem akadályozta meg abban, hogy befalja az elé tett ételt. Evés közben körbekémlelt. A falakon képek lógtak, a sarokban egy poros lándzsa feküdt. A tér közepén törött lábú faasztalka állt, rajta kifeszített térképpel és egy iránytûvel. Már az utolsó falatokat nyelte le, amikor kivágódott az ajtó és belépett rajta Tardos.
 
- Ne gyere a közelembe, tûnj el! - kapott fel Bartolómeó rémülten egy kést. Hangja megremegett a visszafojtott félelemtõl, szemei ide-oda cikáztak, egérutat keresve.
 
- Bármennyire is szeretném teljesíteni a kérésedet, ez mégiscsak az én hajóm és most nincs kedvem kiugrani az ablakon - dobta le magát az egyik székre Tardos vidáman. - Ha annyira tartasz tõlünk, egyáltalán miért etted meg, amit kaptál? - fürkészte az üres tányért, majd a fiatalt, aki nem tudott mit felelni erre a kérdésre, csak ujjait tördelve viszonozta megmentõje pillantásait. Csend telepedett a szobára, ami kezdett idegesítõvé válni, ezért ismét a haramia kezdett el beszélni. - A ruhádból ítélve nem egy szegény paraszt fattya vagy - mérte végig az aranyozott gombokat és a Bartolómeó nyakában függõ ezüstmedált. - Ne aggódj, ha akartam volna, már rég elvehettem volna - nevette el magát, amikor a másik odakapott és markába szorította a féltve õrzött tárgyat. - A szüleidtõl kaptad? - A válasz csak egy apró bólintás volt.
 
- Mit akarsz tõlem? - suttogta végül egy-két perc eltelte után a fiú. A tény, hogy a másik kedves volt vele, megijesztette. Nem erre számított egy bûnözõtõl.
 
- A segítségedre lenne szükségem - villantott fel egy mosolyt Tardos. - A bátyámat megyek meglátogatni, és nem tudom, hogy az unokaöcsém minek örülne. Nemsokára kikötünk, és szeretném, ha választanál neki majd valamit.
 
Ismét egy apró biccentés volt a felelet, mire a férfi elégedetten kisétált, így már nem látva Bartolómeó lassan felderülõ arcát, ahogy fejében kirajzolódott egy terv körvonala. Most, hogy rájött, van kiút, türelmesen ült és hallgatózott, hogy meghallja, ha Tardos szól. Nem is kellett sokáig várnia, a kalóz ismét felbukkant az ajtóban, immár vörös hajjal és álszakállal.
 
- Mehetünk? - tudakolta a fiútól, aki döbbenten meredt rá, köpni-nyelni nem bírt a látványtól. - Tudom, hogy remekül nézek ki, de sajnálattal közlöm, hogy én a hölgyeket részesítem elõnyben. Amikor Bartolómeó nem mozdult, Tardos karon ragadta és maga után vonszolta a fedélzetre. Idõközben újra elõbukkant a nap, felmelegedett a levegõ.
 
- Nekem van egy kis elintéznivalóm, te addig válaszd ki az ajándékot - kérte, ellenben amikor a másik indult volna, hogy kiélvezze szabadságát, Tardos utánakapott. - Állj, állj, ki mondta, hogy egyedül mész? Kirill! - füttyentett egyet, mire a semmibõl hirtelen mellette termett egy erõs fizikumú, korát meghazudtolóan gyorsan mozgó, hatvanas éveiben járó öregember. - Kísérd el a barátunkat, nehogy valami baja essen.
 
- Tudok vigyázni magamra! - próbált meg védekezni Bartolómeó, de Tardos dühtõl lángoló szemeibe nézve inkább csendben maradt a továbbiakban.
 
- Gyere, minél elõbb végzünk, annál elõbb hagyhatjuk itt ezt a porfészket - húzta el Kirill a száját a piszoktól ragacsos gyerekeket mustrálva, és lökött egy kicsit Bartolómeón. A fiú csendben haladt a portékáikat áruló, egymással üvöltözõ emberek között, néha-néha megállt és úgy tett, mintha megragadta volna valami a figyelmét, gondolatai ugyanakkor csak a szökés körül forogtak. Az egyik boltba belépve észrevett egy különös markolatú és díszítésû kardot, aminek a pengéjén megcsillant a fény. Egybõl rámutatott és Kirill morogva ugyan, de kifizette. Az öreg már indult volna vissza, amikor rájött, hogy a rá bízott kölyök az út közepén áll és nem hajlandó megmozdulni.
 
- Mégis mi a fészkes fenét csinálsz? - tudakolta Kirill keresztbe font karral. - Moccanj már meg!
 
- Pisilnem kell - jelentette ki Bartolómeó olyan természetesen, mintha épp az idõjárásról beszélt volna. - Most. Azonnal.
 
Kirill fájdalmasan felnyögött, és visszatért az épületbe Bartolómeóval, aki megkereste az illemhelyet és magára csapta az ajtót. Amint kattant a zár, egybõl az ablakhoz ugrott és megpróbálta átpasszírozni magát a szûk résen. Kijutva a mellékutcába azonnal futásnak eredt. Sûrûn váltogatta az irányokat, hol jobbra, hol balra fordult, remélve, hogy senki sem követi. Amikor már jártányi ereje sem maradt, kisöpört pár kósza tincset a homlokából és ledobta magát a földre. Hátán izzadságcseppek csorogtak végig, tüdeje égett. Puskadörgés és fémek egymásnak ütõdõ hangjára lett figyelmes. A messzeségben két lovag párbajozott egy rózsaszín ruhát viselõ hölgy kegyeiért.
  
- Honnan szerezted azt a kardot? Megveszem tõled - bukkant fel mellette egy pocakos férfi.
 
- Sajnálom, uram, de nem eladó - csóválta meg a fejét a legény, csakhogy az idegen dühösen toppantott egyet a lábával és egyre hangosabban kiabált.
 
- Akkor párbajra hívlak! - csettintett végül a nyelvével, lándzsáját Bartolómeónak szegezve. Ekkor azonban valaki kiütötte támadója kezébõl a fegyvert.
 
- Megküzdök veled én! - harsogta felbõszülten Tardos elõrántva pallosát. Az öregember megijedve a fölé tornyosuló, haragtól remegõ alaktól, meghátrált. A zsivány fejcsóválva tessékelte vissza az ifjút a hajóra. Felvonták a vitorlákat és ismét útnak indultak.
 
- Egész ügyes voltál. Kevesen tudnak megszökni Kirilltõl - vágódott le az egyik ládán üldögélõ Bartolómeó mellé Tardos egy borostömlõvel kis idõ múlva.
 
A fiú meglepetten nézett fel, korholásra, esetleg büntetésre számított a dicsérõ szavak helyett.
 
- Köszönöm - felelte bizonytalanul, majd átnyújtotta a kardot Tardosnak. - Itt van az ajándék.
 
- Jó választás - húzta végig az ujját a martalóc a penge élén, hangjában elismerés bujkált.
 
- Miért döntöttél a kalózélet mellett? - tette fel a kérdést a fiatal, amihez minden bátorságára szüksége volt és már jó ideje foglalkoztatta. Tardos arca egy pillanatra elsötétült, különös láng gyúlt a szemében. Mintha rég elfeledett emlékek rémlettek volna fel elõtte, amiket próbált elûzni az elméje legsötétebb zugába.
 
- Tudod, kölyök, néha nem mi döntünk a sorsunk felõl - borzolta össze Bartolómeó haját, majd magára hagyta és a nap folyamán többször nem is kereste a társaságát, csak amikor újra elérték a kikötõt. Azt a kikötõt, ahol Bartolómeó kalandjai elkezdõdtek. A fiú boldogan nézte az egyre közeledõ várost, alig várta, hogy újra a biztonságos szárazföldet érezze a talpa alatt. A mólóra lépve nagyot szippantott az ismerõs levegõbõl, Tardossal együtt, aki most lovagi páncélba bújt.
 
- Fiam! - vált ki vidáman a sokadalomból egy magas, barna hajú vitéz. Ujjain aranygyûrûk csillogtak, szakálla a mellkasát verdeste. Csizmája ragyogott, homlokán mély barázdák húzódtak végig.
 
- Apám! - ölelte meg erõsen Bartolómeó, szíve hangosan dobogott a viszontlátás örömétõl.
 
- Rég láttalak, Saul - lépett közelebb Tardos is a férfihoz, majd hátba veregette.
 
- Bizony, tizenhét év hosszú idõ. Azt hittem, fel sem fogod ismerni az unokaöcséd, hiszen egyévesen láttad utoljára. Ám, mint látom, tévedtem - nevette el magát Saul.
 
Bartolómeó elõször értetlenül vakarta meg a tarkóját, majd tudatosultak benne az elhangzott szavak. Egyszer csak hatalmas zûrzavar támadt, katonák özönlöttek a térre és Tardosra vetették magukat. A kalóz eleinte vissza tudta verni a támadásokat, késõbb viszont gyõzött a túlerõ. Térdre kényszerítették és megkötözték a kezeit.
 
- Már el is felejtettem, milyen meleg fogadtatásban részesítenek itt - vigyorgott gúnyosan, mintha észre sem vette volna a nyakához szegezett kardokat. - Igazán leköteleztek, fiúk, de egyedül is tudok menni - jelentette ki, amikor felrángatták és maguk elõtt taszigálva a királyi palota felé terelték. - Ne fogdoss! - Lassan az õ hangja is elveszett a zajban.
 
- Menjünk haza - indult el Saul. Hátra sem fordulva tett meg néhány métert, azonban amikor nem hallotta Bartolómeó lépteit maga mögött, visszanézett. A fiú a távolodó harcosok után kémlelt, keze ökölbe szorult.
 
- Hogy tehetted ezt? - kiáltotta dühösen. - Feladtad a tulajdon testvéredet!
 
- Tardos ezt az utat választotta - felelte Saul szomorúan. - Mire készülsz? - fürkészte ijedten fia arcát, amikor belenézett az elszántságtól lángoló szemekbe. - Gyere vissza! - üvöltötte, de Bartolómeó nem foglalkozott vele, csak rohant tovább. Két õr a trónterembe vezette, majd magára hagyták. Az óriási ablakokon beömlõ fény miatt hunyorognia kellett.
 
- Felség - hajolt meg tisztelettudóan a király elõtt. - Arra kérem, engedje el a nagybátyámat.
 
- Nem tehetem - csóválta a fejét bánatosan az uralkodó. - Tardosnak vállalnia kell a tettei következményeit. A büntetése pedig halál.
 
- Kérem, uram, kell hogy legyen megoldás!
 
- No, nem bánom. Ha olyan történetet tudsz mondani, amit nem hiszek el, megkegyelmezek a haramiának.
 
Bartolómeó egy ideig csendben, gondolataiba merülve pásztázta a padlót, aztán belekezdett a mesébe: két nappal ezelõtt sétálni mentem az erdõbe. Halk énekszó ütötte meg a fülemet. A selymes, kellemes hang felébresztette szunnyadó kíváncsiságomat, így felkerekedtem, hogy megtaláljam a forrását. A távolban megpillantottam egy tündéri leányt. Azúrkék szemei álmodozóan révedtek a messzeségbe, törékeny testét bársonyruha fedte. Közelebb osonva a szöveget is értettem "Taddeus, Taddeus nyisd ki a szemed, mindenki tudja, hogy kevés az eszed. Debóra királyné máshoz jár hálni, de te túl ostoba vagy ahhoz, hogy észrevegyél bármit. Orrod, mint egy hegy, takarja a napot, méreteidrõl pedig inkább semmit sem mondok."
 
- Elég, bitang! - üvöltötte vöröslõ orcával az uralkodó, mérgében a trón karfájára csapva, ami megrepedt az irdatlan erejû ütéstõl. - Tömlöcbe is vethetnélek az arcátlanságodért! - Amikor megnyugodott, magához intette szolgáit. - Ám rendben van, tartom a szavamat. Engedjétek el a zsiványt! - parancsolta, mire nyílt az ajtó és bekukkantott rajta Tardos. Vigyorogva integetett Bartolómeónak, és amilyen gyorsan jött, úgy is tûnt el. Társaival együtt vitorlát bontott, s napnyugta elõtt elhagyták a várost. Nevetésüktõl még évekig zengett a tenger. Bartolómeó egyetlen emléke a Tardostól kapott kard maradt.
 
Két héttel késõbb ismeretlen csomag érkezett a házhoz. A fiú érdeklõdve nyitotta ki a dobozt, majd értetlenkedve forgatta a kezében tartott vörös parókát. Miközben nézegette, kis cetli hullott a földre. 
 
„Fel a fejjel, kölyök, ha kalandor nem is, udvari bolond még lehetsz.”
 
*
 
A székesfehérvári Szent István Mûvelõdési Ház 2014. évi Nagyotmondok, elhiszed? címû prózaíró versenyének különdíjas alkotása (http://www.szentistvanmuvelodesihaz.hu/kepes-beszamolok.html)
Ez az írás 2014. május 1-jén került a NapSziget honlapjára.
 
Burka Petra további írásai az Elsõ Közlés Írások rovatban
 
visszatérés az 
Elsõ Közlés Írások 
rovathoz
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
  Az írásokkal kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt alkotásakat
e-mail címünkre valamint az 1172 Budapest, Podmaniczky Zs. u. 3. postai címre várjuk!
Szerkesztõségi forródrót és SMS-küldési lehetõség: 06-30/520-1428
 
...ami a NapSzigetbõl kimaradt...
 
Vissza a főoldalra
 
 
 
Mûvészek és mûvészetek a világhálón