Vissza a főoldalra
 
ONLINE MÛVÉSZETI, KULTURÁLIS FOLYÓIRAT
(világhálón: 2001. március 1-jétõl, nyomtatásban: 2002-2010 között)
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
ELSÕ KÖZLÉS ÍRÁSOK
(szerkeszti: Bandi Katalin - vers, Szénási Sándor István - próza)
 
Dinók Zoltán
(1981 - )
Akinek nincs semmije
Az iskolában épp tanítja a gyerekeket a biológia tanár, ki egyben osztályfõnök is, s az élet dolgairól beszél a tizennégy éves diákoknak. Az osztályfõnöki órát mindig szerették a tanulók. Éppen a tanulásról, az iskolázottságról volt szó, meg a hajléktalanokról. 
 
- Aki nem tanul, az megnézheti majd magát!
 
Néhány gyerek, ki rossz tanuló volt, erre felfigyelt. Leginkább Robi és Zsolt. Zoli meg kíváncsian hallgatta tanárát, kit nem nagyon szeretett. 
 
- Abból lesz a bûnözõ, meg a munkakerülõ! Léha semmittevõ. Õk vannak nehezére a társadalomnak! Közülük kerülnek ki a hajléktalanok is.
 
Zoli közbeszólt:
 
- Vannak diplomázott emberek is, akik mégis hajléktalanok! 
 
- Ez is igaz! De aki munkát akar találni, az fog is!
 
Zoli nem értett ezzel egyet. Ilona tovább folytatta:
 
- Van egy mondás, miszerint, akinek semmije nincs, még ha van is netán valamije, azt is elveszik!
 
Ez minden diáknak furcsán hangzott, de legkülönösebben Zolinak. Nagyon nyomta a begyét ez a kijelentés.
 
Este mikor apja vacsorát készített neki s Zoli ott ült az asztalnál elmondta Lázárnak, az apjának, miket beszélt ma neki a tanárnõ. Az meglepõdött, enyhén szólva.
 
- Micsoda ostoba tanítás! Még azt is elveszik, amije nincs! - ismételte Ilona szavait.
 
- Én Sanyi barátomnak, mindig ha tehetem, adok egy csomag cigarettát, vagy kenyérre valót.
 
Lázárnak ugyanis volt egy hajléktalan barátja. Nagyon bizalmas barátja, akivel annak idején együtt voltak még katonák is. Tudta, hogy Sanyi rendes ember, életében nem lopott egy gyufaszálat sem el, nem harácsolt, hanem dolgozott kitartóan vízvezeték szerelõként s sajnos az élet neki úgy hozta, hogy az utcán találta magát. De nem az ital miatt. Hanem a gondok meg a szegénység miatt. Igen, a nyomor miatt, mert egyszerûen már nem tudta fizetni a lakbért és a számlákat. A felesége meg elhagyta. 
 
- Sajnálatos! - mondta Zoli.
 
- Te magad is láttad már néhányszor! Tudod, az a kék sálas öregember?
 
- Igen, szoktam látni néha!
 
- Rendes ember ?!
 
Zoli el is hitte, apja úgy beszélt, mintha teljesen ép és tiszta egzisztenciájú emberrõl beszélne, nem úgy mint egy hajléktalanról.
 
Másnap a biológia órán Ilona az óra végén tovább folytatta a koldusokról és hajléktalanokról szóló meséket. Zoli nagyon figyelt a tanárnõ szavaira, már nem tudott nem közbe szólni, ha a helyzet úgy kívánta. 
 
- Tegnap épp egy hajléktalan szólított  meg. Kért tõlem száz forintot.
 
- És tetszett adni? - kérdezte az egyik gyerek.
 
- Igen adtam. Ám kifigyeltem hogy nem kenyeret vett rajta, hanem az italboltba ment. Hát ezért van borzasztóan elegem belõlük. A falra másznék tõlük.
 
Zoli közbeszólt:
 
- Ilona néni, maga mit tenne, ha hajléktalan lenne? Természetes hogy az az ember iszik, erre nem tetszett gondolni?
 
Ilona meglepõdött. 
 
- De felvágták a nyelvedet!
 
- Nekem apukámnak van egy hajléktalan barátja és egyáltalán nem rossz ember, ahogy maga hiszi, s nem önhibájából jutott oda, ahol most van. Kérdezze csak meg apámat!
 
- Megkérdezem, nyugodj meg! - mondta unszimpatikus stílusban a tanárnõ.
 
S éppen be is csengettek. Ilona magához hívta Zolit. 
 
- Nem jól gondolkodsz te bizonyos dolgokról!
 
- Miért ne gondolkodnék jól? Amit az elõbb mondtam, az mind úgy igaz!
 
- Én azt elhiszem, de hidd el, hogy nem váltod meg a világot azzal, hogy kiállsz értük. Semmi értelme! - érvelt Ilona.
 
- Apám úgy látszik egy embert mégis megváltott!
 
S Zoli megebédelt aztán ment hazafelé. Amikor a házuk elé ért, látta hogy Sanyinak apja éppen kis szatyorba csomagolt szendvicset és egy csomag cigarettát ad. A hajléktalan megköszönte majd Lázár átkarolta.
 
- Isten veled! - mondta neki.
 
Az meg lassan elbandukolt. Lázár hirtelen meglepõdött fia láttán. 
 
- Te vagy az?
 
- Ki más?
 
- Menj fel a szobádba.
 
Zolinak kavarogtak fejében a gondolatok. Úgy megsajnálta azt a szerencsétlen hajléktalant, ahogy ott állt szinte remegve. Egy biológia tanárnõ meg szidja és ócsárolja õket.
 
- Fura ez a világ!
 
- Így kezdik az életre való felnövést! - gondolta magában.
Ez az írás 2014. április 9-én került a NapSziget honlapjára.
 
Dinók Zoltán további írásai az Elsõ Közlés Írások rovatban
 
visszatérés az 
Elsõ Közlés Írások 
rovathoz
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
  Az írásokkal kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt alkotásakat
e-mail címünkre valamint az 1172 Budapest, Podmaniczky Zs. u. 3. postai címre várjuk!
Szerkesztõségi forródrót és SMS-küldési lehetõség: 06-30/520-1428
 
...ami a NapSzigetbõl kimaradt...
 
Vissza a főoldalra
 
 
 
Mûvészek és mûvészetek a világhálón