Vissza a főoldalra
ONLINE MÛVÉSZETI, KULTURÁLIS FOLYÓIRAT
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
NapSziget Klubok
Támogatóink
 
ELSÕ KÖZLÉS ÍRÁSOK
(szerkeszti: Bandi Katalin – vers, Szénási Sándor István – próza)
 
Freisleder László
(1954– )
Fanyar áfonya
A Beton meg a Zénó az haver. Tudod ez a haverság akkoriban másképp mûködött, mint most... Egy haver az haver, ha üt, ha ver. Anyámnak is mondtam, ha haver jön és én nem vagyok otthon, nyugodtan beengedheti a szobámba is, még az íróasztalomhoz is hozzányúlhat, pedig azon két B42-es magnó volt darabjaira szétszedve, meg egy csöves erõlködõ.  
    Szóval a Beton az haver, azért hívtuk Betonnak mert súlylökõ volt, a Postásban versenyzett, nem fújta el könnyen a szél. 
    Péntek este beállítottam hozzájuk, úgy kilenc felé lehetett, anyja a megszokott riadt tekintetével rámnézett, hátha magamtól mondok valamit, majd szó nélkül megfordult.  
    A Beton vigyorogva rázta a sörényét anyja mögött, mintha csak azt mondta volna: tudtam hogy jössz, haver... 
    – Mehetünk? – kérdeztem, és bár nem volt semmi megbeszélve, õ csak bólintott. 
    – Majd gyövök – szólt félhangosan a szoba félé és mentében lekapta a kovácsoltvas fogasról a tarisznyáját és a bukósisakját.  
    Akkoriban volt egy cetkám, a 175-ös, hatezerér vettem, de már többször átfújtam szprével, most éppen kályhaezüst színe volt rövid szpíd kormánnyal. Már lenn voltunk a mocinál akkor kérdezte csak elõször: hova? 
    – Mit ´tom én, menjünk Egerbe – erre csak rázott megint egyet a sörényén ami nála a beleegyezés jele volt.  
    Egerben már elég késõ volt mire odaértünk. 
    – Kéne valamit burcsázni – mondta, de hát csak a Park Hotel volt a közelben nyitva amit ismertünk. 
    Az asztalnál amikor elõvettem a gyûrött görbe szinfimet, a pincér ugrott tüzet adni, szerencséjére, mert az öngyújtóm akkoriban keverékkel ment, füstölt iszonyúan.  
    Mielött a flamót kihozták volna a pincér kicserélte a tányérokat elõmelegítettre. 
    – Bammeg Öcsi, itt fizetünk, mint egy katonatiszt. 
    – Van pénzed? – biccentett felém a Beton. 
    – Valami van, eladtam a Tati ventillátorját, úgy is csak ott rohadt a sufniban – feletem nem nagyon meggyõzõen. 
    – Nekem is van, vagont raktunk a Matricával. 
    – A Matricával? – vigyorogtam rá. A Matrica az osztály legnyanvadtabb tagja volt, egyszer az idegbeteg magyar tanárunk, a Kulunga azt találta neki mondani: pofonváglak fiam, hogy matrica  leszel a falon. Azóta lett Matrica. 
    A szomszéd asztalnál németek ültek, elég hangosak voltak, már egy pár üveg bikavért beszoptak. 
    – Was machts du Ungar, wills Wein trinken?* – szólt az egyik felénk.  
(*Mit csinálsz magyar, akarsz bort inni?) 
    – Leüssem? – nézett békés kék szemével a Beton rám. 
    – Nix wixen* – feleltem vissza a németnek, amin akkorát röfögtek hogy majd felboritották az asztalt. (*Nem tudom – de úgy is lehet érteni: nem onanizálok) 
    – Leütöm – szögezte le a Beton, és ez nála több szokott lenni, mint egy üres kijelentés. 
    – Hier, trinken Ungar* – tett egy üveg bikavért az  asztalunkra. (*Igyál magyar) 
    – Fritz – nyújtotta a kezét a szõke szemüveges németesen jólöltözött. 
    – Tudom – feletem neki és nyugtatóan néztem a Betonra. 
    – De remélem ki is fizeti – morogta az kissé barátságosabban szinte magának. 
    Na remekül vacsoráztunk, rántott sajtot fanyar áfonyalekvárral, de a borból nem mertem sokat inni mert a zsernyákok nem szórakoznak, errefelé borvidék van. 
    A bort kifizette a Fritz, söt adott még egy majdnem teli üveggel, mi meg még elszívtunk egy spanglit a hotel csillagos teraszán. 
    – Kéne héderelni valahol Öcsi – tolta rám Beton mint mindig a döntést. 
    – Pályaudvar – feleltem gondolkodás nélkül. 
    A váróterem lengõajtaja úgy nyikorgott a csendben mint egy zsarukocsi, több helyrõl fel is ugráltak mindenféle alakok, azt hihették razzia van, de a bikavér hamar barátokká tett. 
    A padokon nem volt már hely úgyhogy összetoltunk négy széket, a tarisznyát a kezemre csavartam és úgytettem a fejem alá.  
    Reggel valami hangos morajra ébredtünk, hát egy csomó gyerek özönlött körülöttünk, valami iskolakirándulás lehetett. 
    Kicsit félve, kicsit tisztelettel bámultak minket, a „menõket”, miközben rövidgatyás dagadt kísérõjük hiába próbálta elzárni a kilátást felénk, idegesen terelgette õket a peron felé, de amint megállt hogy a szemüvegét, ami olyan volt mint a szódásüveg talpa, izzadt ingével megtörölje, azok szétszéledtek megint, mint a hangyák.  
    Összekaptuk a motyót, a réváson megmosdottunk, ötujjas fésû, egyujjas fogkefe. 
    – Na avesz, még tankolni is kell – és már kinnt is álltunk a pályaudvar elõtti reggeli friss napsütésben...
 
Freisleder László további írásai az Elsõ Közlés Írások rovatban
 
visszatérés az
Elsõ Közlés Írások
rovathoz
 
 Az írásokkal kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt alkotásakat
e-mail címünkre valamint az 1399 Budapest, Pf. 701/578. postai címre várjuk!
 
Vissza a főoldalra
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
 
A NapSziget folyóirat
negyedévente
papíron is megjelenik.
 
Megrendelhetõ:
1399 Budapest, Pf. 701/578.
 
 
céljainkat az NKÖM támogatja
 
 
 
Mûvészek és mûvészetek a világhálón