|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
| A
cigányok nyárvégen érkeztek a falu szélire.
Vagy három szekérderék purdé, két szekér
leány, s asszony vegyesen, s ennek arányával meggyezõ
pödört bajszú, nagykalapú siheder s meglett férfi
kászálódott ki a kóberes szekerek alól.
A lovakot s a rajkókat azonmód szabadon csapták, az
asszonyok fát gyûjtöttek s a férfinép pedig
elkezdett bészivárogni a faluba. Azt mondják nem sok
idõ múltán valami erõsen fõtt a nagy
fekete üstbe, s mesélik, hogy nem egy legény talált
tüzes szeretõre a korcsomából jövet.
Másnap a falu friss hírre ébredt. A cigányok érkezése amolyan várt eseménynek számított, ami elõbb utóbb bekövetkezik, s sokan már készítették is a kilikadt lábasokat cinezés céljából. Nem mondom, hogy nagy megbecsülés övezte volt a cigányokat, de alig akadt ember, aki nem szívesen adott valami haszontalanná vált felesleget a sajátjából. Széles nagy faluba csak alig pár ember akadt, ki tiszta szívbõl megvetette eme rongyos népséget. S ebbe a kicsibe Kelemen Náci benne volt. Náci nemhogy megvetette, inkább csak úgy irtózott a cigányoktól, viszolygott eme rongyos népség szagától, mint kényes orrú menyecske a árnyékszéktõl. Ezenkívül nem sokat lehetett tudni róla. Hites társa nem volt neki, s ehelyett két igen erõs szenvedély szegõdött társául: a kártya, s az ital. Ha csak tehette (s mért ne tehette volna) egész nap a Zõdszemû Bikába jácodott, s játék közbe feneketlen torka csak úgy nyelte a pálinkát, s azt a sok rossz bort, mikor mi esett kézre. Nyerni pedig úgyszólván örökké õ nyert. Azon a szellõs délutánon is, amelyrõl szívesen mesélnék a továbbiakban, ott ültek négyen: Bakos Pista, Tót Ádám, Szecsõ Tóni (csúfnevén Pelyvás), s maga Kelemen Náci, egy kupa veresbor mellett s csapkodták az asztalhoz a lapokot. A kártya valamiféle nyirkos szennyel egyetemben ragadt kérges tenyereikhez, s a tök felsõ egyik sarka kegyetlen rongálódással különböztetõdött meg a többitõl. Ezt onnat tudom, ilyen jól, mert ott ültem Tóni hátánál, s velemmel együtt sokan bámészkodtuk a játék menetin. – Azt a rézfaszú bagját, hát nem most engedém el a párját! – Pista tulajdonságából, s nagy szájából kifolyólag örökké valami magyarázattal szolgált leginkább maga magának a játék kedvezõtlen alakulásáról. A többiek csendben, de inkább feszülten rakosgatták a lapokat. Ádám arcán jókedv, Tóni keze járásába elégedettség, s Náci vonásaira szintúgy vigasság volt kiülõben. – Esmént buktam! – csapott az asztalra Pista, s erõst nyersen tette le a kártyát. – Veszíteni tudni kell – kontrázott Tóni, s jókedvibe kurjantott egy nagyot: – Bort az asztalra s fehérnépet az ölembe! Az örökké szótlan Ádám helyeslõleg bólintott, s csendesen így szólt: – Legyen tétje a dolognak. S hogy valami izgalmat is vonjanak a játékba, Tóni kitalálta, hogy amelyikük a legtöbbet nyer hajnal hasadtáig, az háljon együtt egy cigánylánnyal hármójuk szeme láttára, s a végivel jósoltasson magának jövõt. Tetszett a dolog mindenkinek, csak Nácinak nem, de kelletlenül õ is beleegyezett, s feltette magába, hogy õ most veszíteni fog. Fájt a lelke a nyerésért, de, hogy õ egy cigánylánnyal háljon emiatt, az a szemibe irtózat lett volna. A negyedik kör után, amibõl hármat színleg elveszített, Tóni egy liter pálinkát tetetett az asztalra. – Öblícsünk! – adta ki a parancsot recés hangján, s keze fejivel megdörgölte szája szélit. Ittak, s kevertek, osztán megint kevertek s ittak. Náci fejibõl a sok szesz kiverte a józan gondolatokat, s helyibe erõt, s nyerni akarást plántált. Úgy belémelegedett a játékba, hogy egyre másra nyert, s dicsõsségét csak még több pálinkával ünnepelte. A nap, amikor a felkeléshez készülõdött még nem gyanította, hogy a négy ember közül csupán Kelemen Náci nem várja az eljövetelit. S mivel mondom, hogy mindebbõl nem sejtett még egy morzsányit se, így osztán leveté hálóköntösit s a fû szálaira terítgeté harmat gyanánt, Kelemen Nácira pedig nyertesként virradt fel. Náci ettõl egybõl kijózanodott. Lelke mélyit szántani kezdte a méreg, s csak még több bosszúságot vetett el a barázdába. De a fogadás az fogadás volt, s a legnagyobb csorba mégescsak az lenne, ha õ most nem állana sorsának elébe. A nap korongjából egy darabocska fényesség letörött, s beléhullott a szürkületbe. Így kezdõdött az este. A négy férfi, volt kártyások, italozók elindultak a fogadás bétöltésére. Jövetelüket hamar felfedezték a cigányok s követként egy meglett férfiembert küldtek. Mikor az egy szem ember s a négy falusi összeért nem töltötték köszönéssel az idõt, rögtön a dologra tértek. – Fogadtunk – kezdte Ádám, – hogy amelyik négyünkbõl a legtöbbet nyer ma hajnalig, annak egy tüzes fehérnép a jussa a fajtádból. – S métt pont az én fajtámbúl kell a fehérnép, – kérdezte a cigány, s egyenesen a lábuk elé köpött. A fehérnépet inkább férnépnek ejtette s erõst megnyomta a szó végit. – Úgy van ahogy mondjuk, s slussz! – szólt belé Pista, – ez lenne a nyertes, – mutatott Nácira, – s most kérné a jussát. – A jussot – szajkózta a cigány, s nagy lendülettel csavart egyet a kalapján. – Osztán mennyire legyen tüzés? – kacsintott Nácira. – Erõst – sziszegte a kérdezett. Megegyeztek. Náci megfizette az árat, s övé lett egy hosszú rokolyás fejkendõs asszonyféle a csípõsebb fajtából. Egy kicsit távolabb a cigánytábortól osztán a négy kártyás s a fehérnép ágakot kerítettek s az erdõ széjjibe tüzet tettek. Mindannyian a fûbe heveredének s vártak. Egyikük se szólt egy szót se, s a vidék is olyan csendes volt, hogy kezdte megülni a kedvüket. Akkor Tóni egy üveg pálinkát húzott elé a kebelibõl s letette Náci elé: – Igyál, s igyunk mind! Náci jót húzott az italból, s az asszony elé tette az üveget. A fehérnép is meghúzta s ahogy nyelte az ital csípõs kortyait, úgy hozta lázba az erdõ susogása, a tûz szelíd pattogása, s a négy férfi égõ érc szemének tüzes lobogása. Ültébe karjait kezdte himbálni, s tenyerinek ritmusára a derekát vitte táncba. Majd feltérdelt, kibontotta szénfekete haját, s inge korcát hántogatta a vállairól. Kezei nyomán két kerek alma tûnt szembe, s feszesen himbálózott vállai lüktetésére. Nácit, ki delejesen nézte e asszonyi igézést, hamar elfogta a vágy, s megbontotta ruháját. Már nyúlt volna a test után, mikor az asszony ellökte magától. Úgy siklott ki markából, mint a vipera. Ültõ helyzetébõl talpra szökkent, markait dereka köré fonta s le-le tévedt a lába közepire. Delejes tánc vette kezdetit. Kézrõl kézre járt az üveg, az asszony valami édesen szomorú nótát dúdolt, s úgy tekeredett ki ruháiból, mint paszulyszem a hüvelybõl. Csak akkor adta oda magát Nácinak, mikor az már nem bírt férfiúi mivoltával s szûkös napok éhségivel támadott reá az elejtett vadra. Úgy falta a nõ húsát, akár az erdei vad, s szemei is az éhes farkaséhoz voltak hasonlatosak. Éjfél felé járhatott mikor újra megrakták a tüzet. A vágy elült a fák ágaira pihenni, s a lány kezébe vette Náci tenyerit. Szemeit összeszûkítette egy darabig, s mint aki az égiek birodalmát kémleli úgy tekintett a magosba. Tiszta lágy hangja hasogatni kezdte a levegõt: – Huszonhetedik teledet töltöd bé nemsokára s ezután másfajta élet veszen erõt rajtad. Szomorúságot, lélekháborodást mutat az életvonalad, s egész bensõd háborog akár a tenger. De mindamellett károd is lészen, valami szörnyû nagy fényességet látok, mely perzsel, mint a nap, de nem nap ez hanem tûz. Tûzvész. – A lány kiejtette kezébõl a férfi kezét, felpattant ültébõl, s belérohant a setétségbe. Úgy tûnt el, mintha ott se lett volna soha, egyetlen percre sem. Mögötte pedig mélységes mély lyuk támadott a levegõben… Az ember ha bajba kerül szeretné azt hinni, hogy inkább az álom, mintsem a valóság vett erõt rajta. Így járt Kelemen Náci is. Miután a cigányasszonyt elnyelte az éj sötétje, s nem hagyott maga után mást, csak kegyetlen, súlyos szavakat, Náci, kire mindenekelõtt e kegyetlen beszéd vonatkozott, belérúgott a tûzbe, s ilyen szavakat szólt: – Ejsze eregeljünk haza. A többiek is feltápászkodtak a földrõl, s elindultak kifelé az éjszakából. A tûz még pislantott egyet-kettõt, de mikor látta, hogy egészen magára maradt, keservesen felnyögött, s beléölte magát a szélbe… Kelemen Nácit attól az estétõl kezdve valami rettegésféle kerítette hatalmába. Pedig soha világéletibe nem volt félõs ember, még pendelyes korába se félt a sötétbe, mint más gyermek. De mostanába, ahogy gyertyafúváskor lehunyta a szemeit, a sötétbõl élénk szemû kísértetek kezdtek ágya körül járkálni. Mindegyiknek szakasztotta olyan éles volt a szeme, akár a kés, de nem vágott, inkább perzselt. Perzselt, mint a vágy, vagy a mezítelen akarat. Csak éppeg nem vágyott semmire, és nem akart semmit. Csak fájt. Náci sokszor álmodta azt, hogy egész testit ellepik ezek az árnyak, rárakódnak a lelkire, mint valami kéreg, s úgy fojtogatják, hogy vízbe hûlve éri a reggel. Egyik éjszaka azt álmodta, hogy erõsen hullik a hó, már éppeg el akarta seperni, mikor megvillant valami a lába elõtt. Kezibe vette, kebelire rakta, de egyszer csak fényes csóvák csaptak ki inge hasadékán, s fel alá pirították testit. Õ akkor futni kezdett, elindult lefelé a Kovácsok utcáján menekülve, de csak nem tudott szabadulni az égetõ fájdalomtól. Osztán eszibe jutott, hogy beléhemperedhetne a hóba, így nyugtathatná meg lángoló testit, de ahogy beléforogta magát, a hó egyszeribe olvadni kezdett s lángtengerré változtatta a világot. Náci akkor tudta, hogy ez a pokol az, vagy még annál is rosszabb, mert ha igazi tûz lenne, akkor ha azt leöntené vízzel, rögtön kialudna, de ezt a fajta tüzet a világ minden vize se tudja eloltani. S õ akkor azon a reggelen egy cseppet elbizonytalanodott. Örökké csak a tüzet látta maga elõtt, örökké csak azt, ha esett, ha havazott, ha nyár volt vagy eppeg tél. Sokszor úgy összemosta az idõ a valóságot a vélttel, hogy már nem tudta eldönteni, hogy ébren van-e, vagy imette. Egy napon osztán nem bírt magával, s a kályhából a ház közepire szórta a zsarátot, úgy nyár vége felé, pont atájba, hogy a cigányok megérkeztek a faluvégire… Vagy három szekérderék purdé, két szekér leány, s asszony vegyesen, s ennek arányával megegyezõ pödrött bajszú, nagykalapú siheder, s meglett férfi kászálódott ki a kóberes szekerek alól. A lovakot, s a rajkókat azonmód szabadon csapták, az asszonyok fát gyûjtöttek, s a férfinép pedig elkezdett bészivárogni a faluba. Azt mondják nem sok idõ múltán valami erõsen fõtt a nagy fekete üstbe, s mesélik, hogy nem egy legény talált tüzes szeretõre a korcsomából jövet. |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
 |
 |
