Vissza a fυoldalra
ONLINE MÛVÉSZETI, KULTURÁLIS FOLYÓIRAT
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
NapSziget Klubok
Támogatóink
 
ELSÕ KÖZLÉS ÍRÁSOK
(szerkeszti: Bandi Katalin – vers, Szénási Sándor István – próza)
 
Teslár Ákos
(1980– )
Pizzás lány
(Részletek az Ezeket kidobtam c. regény 1.,  24., 26., 28.-as fejezeteibõl,
továbbá az egész 25. és 27. fejezet, meg néhány „új” rész is)

(Ez a speciális novella a Huszonegy folyóirat felkérésére készült,
de végül nem jelent meg ott.)


Mikor ezeket a sorokat írom – és ez is valószínûleg jóval elõbb van, mint ahogy ti olvassátok, közönség –, már több mint három éve, hogy nyáron az Amerikai Egyesült Államokban vakációzhattam, méghozzá igen szerencsés körülmények között (a szállásomat és étkezésemet egy barátom, Rábai Gergõ amerikás magyar nagynénije állta, akit ottani fõiskolai tanárként – legalábbis hozzánk képest – felvetett a pénz), és ott Amerikában is a legjobb helyen, az észak-keleti partvidéken töltöttem el három hetet. Ezalatt tekintélyes számú mûemléket meg teret, magas épületet és híres (bár talán nem olyan magas) épületet láttam. Meg parkokat. Embereket fekete bõrrel. Görögöket, akik üdítõt árultak az utcán. Még több bevásárlóközpontot.  
    Ha meg kellene neveznem, mi volt az utazás legemlékezetesebb része, mikor vagy mibõl tanultam a legtöbbet, én – minden egyéb látnivaló és élmény helyett – mégis a kiváló amerikai pizzát említeném elsõ helyen, bár egy-két (többféle csokoládéból kikevert) csokis fagyi is nagyon emlékezetes volt. Azt hiszem, a rövid három hét alatt legalább hétszer, de talán tízszer is rendeltünk vagy vásároltunk pizzát, javarészt az én sürgetésemre. A pizzák minõsége eléggé különbözõ volt, Joe pizzája kicsit gyengébb volt, mint a bevásárlóközpontban kapható, de még a legrosszabb is jóval ízletesebb volt, mint bármi, amit itthon pizza néven forgalomba hoztak vagy hoznak. Ennek – szakértõk szerint – a kinti különleges sajt és a tészta meg a szósz az oka, hogy a feltéteket ne említsük. 
    Ha egyszer van szerencséjük eljutni Észak-Amerikába, vegyenek és egyenek pizzát. 
    Mindezeket csak azért említem, mert nemrégiben be kellett valljam magamnak, életemnek legkedvesebb pillanatai nagy részben az evéshez köthetõek, vagy olyan helyzetekhez, melyekben az evés gondolatával foglalkozhattam. Ezért próbálok minél több ilyen helyzetet teremteni. Amerikában is jó volt. 
    A másik ok, amiért ilyen hosszas, és a késõbbiekhez nem kötõdõ bevezetõt írok, merthogy ezzel talán magyarázhatóvá lesz, miért pizzás a következõkben szereplõ lány. (Valószínûleg nem – ahogy a legtöbb ilyen adalék felesleges.) Ahogy arra fentebb már utaltam, amerikai utam és élményeim percrõl percre messzebb kerülnek, hátrább az idõben („az idõ kellemetlen szalagján” – ahogy régebben néha neveztem, annak a könyvnek a lapjain, amelybõl a további szövegek valók), de a pizza emléke nem halványul – sõt, már az is emlékszámba (kellemes emlékszámba) megy, ahogy az útról hazatérve itthoni barátainknak Gergõvel – nem egyszer és nem kétszer – hosszasan ecseteltük, mirõl maradtak le, milyen az extra sajtos, ahol a sajt vastagabb, mint a tészta (vagy hogy mi is az a pepperoni…). Stb. 
    Ezek az élménybeszámolók persze ma már nagyobb kínt és vágyakozást keltenek bennem, mint azokban, akiket traktálok velük. Egyébként is, micsoda hülyeség valakit olyan ételek leírásával idegesíteni, amiket nem fogyaszthat, hiszen sokezer kilométerre innét készítik és eszik meg õket. Pizza ugyanis soha nem marad meg, soha nem szárad és szikkad ki, hogy csak a kukának legyen jó – a pizza elfogy, ha ott vagyok, ha nem. 
    Ha néhanapján szórakoztatni akarom magam, azt mondogatom magam elé (vagy: azt morgom a bajuszomba), hogy addig nem halhatok meg, amíg még egyszer nem eszem olyan pizzát. Aztán – valamelyest jobb kedvvel, hiszen ételekre gondolok – eljátszom a gondolattal: ha ez volna az ára, soha többé nem ennék olyan-t. 
  
† † †
  
A kinti pizzák tényszerûleg nagyobbak és laktatóbbak, mint az itthoniak, ha nem is malomkerék méretûek, ahogy manapság már mesélem. (Mekkora is egy malomkerék?) Magyarországon még nem találkoztam olyan pizzával, amit ne tudtam volna megenni együltõhelyben. Olyannal persze találkoztam, amit nem akartam megenni együltõhelyemben; fõképp a vastag tésztájú, szárazka pizzákra utalok. Amúgy sem ritkaság idehaza, hogy a boltos a pizzát egyfajta különleges melegszendvicsnek tekinti, nem egyébnek, és szinte akármit, akárhogyan rápakol valami tésztára. Az sem ritka, hogy idehaza a vásárlók is egyfajta különleges melegszendvicsnek, és nem egyébnek tekintik a pizzát. 
    De hogy folytassam: ez még mindig nem az a néhány összefüggõ regényrészlet, amit olvasásra választottam. Bevezetésképp beszélek arról, hogy odakint az elsõ pizzám olyan laktató volt, hogy eleve csak feleztünk Gergõvel (õ már volt egy ideig kint, és bölcsebbnek látta, ha nem veszünk egyet-egyet külön). Ez négy szelet pizzát jelentett – egy itthoni étteremben az: smafu. Mégsem bírtam, és a negyedik szeletet valahol felibe-harmadába hagytam, olyan laktató és tömény volt, noha eladdig ismeretlen módon ízletes. 
    Hulljon a lepel! Az én (egyébként remekbe szabott) Ezeket kidobtam címû regényem vagy tízszer olyan hosszú, mint ez a teljes folyóiratszám. Ez volna a teljes pizza, a korábban nem tapasztalt szinten ízletes, amelyet azonban teljes képtelenség egyben (vagy együltõben) elfogyasztani. Hogy az olvasó is jóllakjon, meg a regény is olvasatlan maradjon, a szerkesztõkkel legnagyobb egyetértésben egyetlen szeletet kínálok most fel tehát, bevett nevén: regényrészletet. 
    Egy regényt azonban sokkal nehezebb felszeletelni, mint egy pizzát, mert hát szándékait tekintve a regény végülis egyetlen falat: egyetlen ízt adjon ki; belõle kiszabni olyan, mint csak a fûszerek egy részét tenni a szószba. A problémát nem is sikerült megoldani, választani kellett, hol és hogyan nyisszantom el a szálakat. Arra még csak kísérletet sem teszek, hogy elvarrjam õket, hiszen épp ez az igyekezetem eredményezte magát a regényt. Érzékenyen vázoltam inkább a problémát, hogy érthetõvé tegyem azt, miért is nem érthetõek bizonyos helyek. A kimetszések szövegszerû nyomait tehát fentiekkel magyarázom. Ha a párhuzamot továbbra is erõltetem: aki evett már kinti pizzát, az emlékszik, hogyan nyúlik a sajt szeletrõl szeletre, hogyan esik le a sajátunkról, bár a másik szeletre sem kerül fel. 
  
    (rövid szünet, töprengés után) 
  
    A fõszereplõkrõl néhány szóban:  
    Lovag – A szerzõ elszabadult, költõ-hajléktalan alteregója, aki a Fedél nélkül magazinnak dolgozik. Feladata, hogy helyesírási hibákat helyezzen el a versekben, amelyeket többnyire remek helyesíró csövesek küldenek be. A szerkesztõ szerint a helyesírási hibák közelebb viszik a hajléktalanokat a vásárlók szívéhez. (fikció!) Hobbija a versírás. Nevét arról kapta, hogy konzervdobozokba van öltözve. 
    Esti Patak – A költõ és a szerzõ egykori – hûtlen – szerelme, feltehetõleg minden problémák kiváltója, aki csak retrospektív részekben van jelen, de a vágy tárgyaként továbbra is nyomorító tényezõ. (fikció!)  
    Pizzás lány – (fikció!) Róla minden a részletekben van. 
    Minden szereplõ elmebeteg! 
  
† † †
  
(I.) 
  
Lovag ezekben a percekben, mikor … (itt önmagában érthetetlen utalás a regény egy másik részére) éppen egy kellemes külsejû motoros pizza-kihordó lányt piszkált. 
    – Jó lesz, hidd el, kislány – mondta Lovag. 
    – De nem akarom – siránkozott a lány. Lovag pizzát rendelt a lányt alkalmazó étteremlánctól, és egy vasúti híd tövébe hozatta. 
    – Ugyan már, nincs ebben semmi rossz – érvelt a Lovag, – nekem meg örömet jelentene. 
    – Nem tudom megtenni! 
    – Mind ezt mondjátok elõször. Késõbb meg már ti nyaggattok érte... Ismerlek én titeket... 
    – Engem ugyan nem! – mondta a pizza-kihordó lány, és egyszerre tûnt ijedtnek és határozottnak. Maga mögé pillantgatott, de senki nem volt ott, hogy segítsen neki. És Lovag még tovább macerálta. Nem épp lovagiasan. 
    – Gyerünk, csináld ahogy mondtam! 
    – Most aztán elég! – mondta a lány, és kihúzta magát. – Jó étvágyat a pizzához. Viszontlátásra, uram. 
    – Ne hagyj itt! – Lovag hirtelen rettegni kezdett, hogy a lány elhagyja. – Azt nem élném túl. 
    – De még mennyire. 
    – Kérlek. Csináld meg nekem. Egy perc lesz az egész. 
    A lány belefáradt. 
    – Rendben, csináljuk. 
    – Oké. – Lovag felvillanyozódott a sikerétõl. – Akkor most mondd nekem... 
    – Jó. Szeretlek téged, Ákos-mákos. Szeretlek. Te vagy a mindenem. Holnap és mindennap veled akarok lenni. Hihetetlen nagy szükségem van rád, és nélküled nem bírnám az életet. Hívj fel... De ne! Én hívlak fel, amint hazaértem. 
    – Én is szeretlek, Patak – mondta Lovag. – Vigyázz magadra. És ígérd meg, hogy mostantól minden rendbejön. 
    – Megígérem – mondta a pizzás lány, rémülten, hogy ilyen misztériumjátékba került. – Megbízhatsz bennem. 
    – Jó éjt, szerelmem. 
    – Jó éjt. – A pizzás lánynak itt úgy kellett tennie, mintha elmenne. 
    – Remek – mondta Lovag. – És ne feledd, mostantól nem beszélünk egymással, és te öt perc múlva már nem emlékszel semmilyen esküdre. És ha teheted, még ma éjjel szerelmeskedj valakivel, csak arra vigyázz, hogy ne én legyek. 
    – Fáradt vagyok – mondta a pizzás lány. – Nincs kedvem a szexhez. 
    – Ó, pizzás lány – mondta a Lovag, – ha elõbb találkoztunk volna veled... Másképp alakulnak a dolgok. 
    – Lehet – mondta a pizzás lány. – De most már megyek. 
    – Persze. Köszi szépen. – Így a Lovag. 
  
† † †
  
(II., késõbb) 
  
A fõszerkesztõ (újságé, ld. fent) most (itt önmagában érthetetlen utalás a regény egy másik részére) Lovag páncélzatát ócsárolja, és kifogásolja, hogy az kizárólag konzervdobozokból készült. 
    A Lovag sértetten válaszolja, hogy a fõszerkesztõnek még olyan sincs. Ezt a hülye visszavágást még tõlem tanulta. Legalábbis én nem tanultam meg tõle. Ezt kizárásos alapon mondom tehát. 
    Ahogy ez az egész könyvecske is kizárásos alapokon áll, a frappáns, közkinccsé tett megfogalmazásban, ami az enyém. (itt önmagában érthetetlen utalás a regény egy másik részére) 
    A vita személyes síkra terelõdött ugyan, de mi tudjuk, hogy a góré azért haragszik Lovagra, mert az a legutóbb addig javított egy verset, míg az valóságosan nem állt másból mint helyesírási hibákból. 
    – Az a baj magával, Teslár, hogy mindent annyira túlzásba visz – köti véleményét a Lovag orrára a fõszerkesztõ. Ez az alaptermészete szegény Dr. Gábor Zoltánnak. 
    – Meg tudnám ölni, amiért ezt mondja – gondolja a Lovag.  
  
† † †
  
(III., késõbb) 
  
25
A pizzás lány is

Lovag természetesen nem lehetett gyõztes a szerkesztõjével, Gábor doktorral folytatott vitában, és ezt elõbb-utóbb, kénytelen-kelletlen, ímmel-ámmal, de el kellett ismernie. Ami legyõzte õt, nem a tudomány és nem a hozzáértés, csakis a hatalom volt. Konzervekbe burkolt öklét rázta a szerkesztõre, majd kivetette magát a szerkesztõség ablakából. 
    Hogy mi vehette erre rá? Nyilván a romantika, ami mit sem törõdik a korlátokkal. Lovagnak is nyilván elég volt, hogy ezen a téli kora estén a lemenõ Nap olyan közelinek és alacsonyan állónak mutatkozott, hogy szinte egy karnyújtásnyira volt a párkánytól. 
    Hatalmas, fémes csörömpöléssel ért földet, és még mindig eszméletlen volt, mikor a Nap, amellyel egyesülni vágyott, teljesen eltûnt az égrõl, úgymond. Ez is micsoda romantikus fogalom! – merengett ébredezve. – Lehet égnek nevezni valamit, ami egy bemérhetetlen nagyságú, folyton lassan arrább csúszó-mászó semmi igazából?  
    Lehet, persze. 
    A semmit égnek nevezni már szabadság, meg a semmit Istennek hívni is az. Ezt gondolta a Lovag. De persze igazán szabad csak maga az ég lehet, tette hozzá. A szabad ég alatt történt – idézte fel a frázist, ami egyébiránt ennek a könyvnek az utolsó mondata is lesz. (itt önmagában ellenõrizhetetlen utalás a regény egy másik részére) 
     A jegyzeteim közt legalábbis ez áll: A szabad ég alatt történt, ami alatt és amire mindenki egyformán: különbözõképpen irigykedett. Aztán egy zárójel is van, és benne ez: felfelé, mi alatt, – amire. A könyv végére teljesen megõrülök, és visszatérek a kezdõdõ pillanathoz, a könyv elejére. A könyv közepén van leírva, hogy hogyan gyógyulok meg.  
    Vissza az égre, mondom Lovagnak. 
    És õ ezt mondja:  
    A semmirõl díszek lógnak. 
    A díszek sorba vannak kötve, az a kéz kötözte õket, ami mindet felgyújtotta, s a Nap helyett nekem adta, miután a hátamra fektetett valami puhább, valaki más helyett. 
 

† † †
 
Ez tényleg olyan szép, hogy elsírom magam. 
    De hát Lovag költõ, a költõ, aki voltam, és nem cserélnék vele, pedig láthatólag jobb verseket ír, mint én. Én tegnap megpróbáltam verset írni az égrõl, és egyáltalán nem jutottam semmire. 
 
† † †
 
Lovag befejezettnek fogja nyilvánítani a verset, és gondolkodik, hogy publikálni kéne, de aztán tudatára ébred, hogy jelenleg egyetlen folyóirat sem áll vele kapcsolatban. Ezt valahogy nem tudja majd sajnálni. 
    Az ég és a Nap, vagy bármi, ami ezeket helyettesíthette volna, mind Esti Patakra emlékezteti, meg a karácsonyokra, amikre érdemes volt emlékezni. (i. ö. é. u. a. r. e. m. r.) Szóval lesz elég baja. 
    Ettõl önkívületi állapotba fog kerülni. És a publikációnak azt a jellegzetesen mai formáját választja, amellyel az utóbbi idõben a legsûrûbben élt: a buszon firkálja le a költeményt. Nem nagyon tartja számon a cselekedeteit. Még publikációs listát se vezet. 
    A költeménynek nem fog címet adni, mert nem lesz ideje rá. Az idõ elszalad a buszon, és máris le kell majd szállnia. Csak sebtiben veti oda védjegyét, mellyel neve helyett, amire nem emlékszik, magát megjelöli. Ez egyben grammatikai önvallomás is, stiláris elveinek harcos felvállalása, ismétléses motívumvilága pedig õsköltészeti alapokon nyugszik: 
    Segiccség, segiccség! 
 
† † †
 
És újra otthon, újra a híd alatt. Lovag teljesen kábának érzi magát. Nem emlékszik semmi körbehatárolhatóra, eszerint tehát eljutott abba az állapotba, amelybe a posztmodern kor embere törekszik, szellemének és tudatának kitisztítására és feloldására, elkeverésére ácsingózva. Ezt az állapotot a posztmodern ember egy mocskosnagy csoportszexhez hasonlítja magában, amiben a posztmodern ember teljesen elégedett a partnereivel, és azok is vele. 
    Lovag ebbe az állapotba mégsem tudatának meditációs tágításával jutott, hanem attól az ütéstõl a fején, amit az ablakon kiugorva szerzett. Egyébként is, rendíthetetlen hite az abszolút igazságban képtelenné tette volna arra, hogy elméjének használatával bármiféle relativizmust is magáévá tegyen, vagy hogy – helyesebben szólva – magát a relativizmusnak adja. 
    Most már mindegy, gondolja Lovag, teljes joggal: ha az ember megvilágosodott, jobb ha nem is próbál meg tenni semmit, úgyis hiába. Másrészt az õrültek megvilágosodása nem több õrületnél. Az õrület szentsége, amely a megvilágosodás feltétele, sajnos itt nem áll rendelkezésünkre, mivel mindenestül megette a posztmodern relativizmus. Amúgyis csak menekülési kísérlet volt, amelyet egy pillanat alatt elgátolt az élet. A legtöbb abortuszt és elgátoló mûveletet, mint mondottuk (i. ö. é. u. a. r. e. m. r.), és ebben az esetben a többesszám jogos, az Élet végzi. Vagy legalábbis, ha egészen precízek akarunk lenni, mondjuk: egy izé az élet nevében. 
    Megint a semmi körülhatárolható nem. Csakúgy mint fentebb. A szabad ég alatt. 
 
† † †
 
Lovag befelé fordul, és azt sem mondhatnánk, hogy élvezi, bár az ellenkezõjét sem. Nyugodt éjszakának néz elébe, de téved. Ez az éjszaka lesz a döntõ életének további folyását illetõen. 
    Ehhez azonban kelleni fog a pizzás lány is. 
 
† † †
 
A pizzás lány már úton van. Befejezte a munkát, tizenhárom pizzát szállított ki tizenhárom különbözõ helyre, mintegy harmincegy ember örömére, akikhez nem a gyomrukon keresztül, csak épp a gyomrukig vezetett út. A pizzák kemény dobozban voltak, hogy ne essen bajuk, és nem is esett.  
    A pizzás lány buszra száll, mert a motorból, amit nap mint nap meglovagol, már éppen elege van. Ugyanarra a buszra száll, amin nem egész egy órája a Lovag is utazott. Méghozzá a busznak is ugyanazon részére, ahol Lovag szokott utazni mindig, és ahol én is mindig utazni szoktam a buszon.  
    Bizony ám, és miután Lovag ezen a buszon utazott, és mielõtt a lány felszállt volna, én foglaltam el azt a helyet, nehogy a történetbe újabb mellékszereplõ kerülhessen egyszerûen azáltal, hogy elfoglalja a helyet. Tartottam a helyet a pizzás lánynak, mert kedvelem. Nem mondom, hogy szerelmes lettem volna belé, semmi erõsebb érzelem nem kötött hozzá, de van olyasmi, mint tisztesség, a világomban. 
    Szóval átadom a helyem, miután a filctollat a zsebembe dugom. Mindig van nálam filctoll. A pizzás lány leül, én meg gyorsan leszállok, nehogy a lány felfigyeljen a Lovag és köztem lévõ sejtelmes egyezésre, amit célszerûbb lenne hasonlóságnak mondani. Már benne se vagyok a történetben, hacsak nem mégis. 
    Mert a pizzás lány fáradtan bámul ki az üvegen, és látja, amint hatalmas csomagok embereket cipelnek az úton, méghozzá visszafelé, aztán feljebb néz, bele a sötétbe, de még így sem érzi jól magát. Hamarosan minden a helyére kerül, mikor felfigyel a busz papírfalán lévõ versre, és fölötte a feliratra: 
    Segiccség, segiccség! 
    A szöveget többször is átfutja, de nem hiszi, hogy érti, ami oda van írva. A vers az, amit Lovag írt. Alatta más színû filccel két befejezõ sor. Ezeket én raktam a vershez, unalmamban, amíg a buszon a helyet foglaltam a pizzás lánynak. 
    Most így néz ki az egész: 

    Segiccség, segiccség! 
  
    A semmirõl díszek lógnak.  
    A díszek sorba vannak kötve,  
    az a kéz kötözte õket,  
    ami mindet felgyújtotta,  
    s a Nap helyett nekem adta,  
    miután a hátamra fektetett  
    valami puhább, valaki más helyett. 
  
    A semmire csak a semmi rakhat díszeket,  
    a semmi másik értelmezése – sokkal szebb lehet. 
 

† † †
 
(retrospekt) 
  
Júliusban már vagy egy hónapja nem láttam Esti Patakot, s ez alatt az egy hónap alatt ketten együtt vagy öt felvételi vizsgán estünk át, abból négyen sikeresen. Nem tudtunk egymásról, míg azon a júliusi reggelen fel nem hívott, hogy találkozzunk. 
    A buszmegállóban vártam rá, és vagy háromnegyed órát késett. A buszmegálló a házuktól tíz percnyire volt. Azt mondta, hajat mosott, az lassan száradt. Kertésznadrágot viselt, farmer anyagból, mint kedvenc magyar zenészem, Presser Gábor a hetvenes évek végén. Csakúgy mint Presser, Esti Patak sem vett alá melltartót, csak egy pólót. Kicsit kövérkésnek tûnt. 
    Mintegy erre válaszolva Patak elmondta, hogy abba a zuglói szalonba, ahova addig csak szoláriumba járt, hogy szép piros legyen a bõre, most már kondizni is jár, és ott sokat súlyzózik meg helyben fut a futószalag mozgásával ellentétes irányba. Az ottani boltos néni már össze is állított neki egy edzésprogramot, hogy a hét hány napján mennyit csináljon mibõl. 
    Röviden alkalmunk nyílt megbeszélni, hogy mért nem hívtuk egymást fel az elmúlt hónapban. Azt ígérte, hívni fog, de nem tette – mondtam. – Te is hívhattál volna – mondta. Hát igen, ez ennyiben maradt. Ekkor kezdett határozottan az az érzésem támadni, hogy mi idõ-játékot játszunk egymással (i. ö. é. u. a. r. e. m. r.). 
    A gondolatot elhessegetve kérdezgettem Patakot, hogy mi történt vele az elmúlt hónapban. Semmi, válaszolta, csak sokat tanult, éjszakába hajlóan, a felvételikre. Az nem jó, ismertem el. De hát enélkül semmire sem lehet menni, mondta. Seggelni kell és magolni. 
    Mint mindig, megpróbáltunk úgy tenni, mintha tegnap váltunk volna el. 
    Egy zuglói mellékutcában sétáltunk, engem elfojtott a kertvárosi hangulat. Elmondta, hogy tudja, mindig szüksége lesz rám, mint barátra, de fogalma sincs, hogy mint szerelmesre vagy férjre van-e szüksége rám. Megcsókoltam, aztán megkérdeztem, nem volt-e jó érzés. Azt mondta, jó érzés volt. Akkor meg mi a baj? – kérdeztem. Hát az, hogy eddigi összes fiújával, akit csak ismert, miután szakított, a barátság is megszakadt – mondta Patak. – És nem akarja, hogy velem megszakadjon… És hogy minddel jó érzés volt… 
    Elmondtam neki, hogy nem leszek a barátja, ha nem lesz a szerelmem. Közben számoltam a hazugságait: nem az összes volt barátjával szakadt meg a barátsága, nem csak magolással megy a felvételi, és végül egyáltalán nincs szüksége rám, mint barátra sem. Azért jól elbeszélgettünk. 
    Elmondta, hogyha szeretem, hát szeretni fogom öt év múlva is, mikor majd visszatér hozzám. Addig viszont szeretné kiélni a fiatalságát – vagy valami efféle. Nem tudtam ennek az álláspontjának a megmásítására rábírni.  
    Aztán ezzel ellentétesen kijelentette, arról van szó, hogy egy kis egyedüllétre vágyik. Hogy már évek óta mindig folyton volt párkapcsolata, és ahogy azt én is mondtam neki, nem tud egyedül megállni a lábán. Hát most szeretne megtanulni, és egyedül szembenézni az élettel.  
    Az egész veleje az volt, hogy ha mi úgy szeretjük egymást, hát majd ott van erre a célra az öregkor. Amíg viszont megvannak a képességeink, erõnk teljében vagyunk, addig éljünk színes életet. A villamosmegállóban búcsúzóul még megcsókolt. Bizonyára nem tûnt neki nagy árnak ez a csók azért, hogy megszabaduljon az én rögeszmés kötõdésemtõl. 
    Én ezután elutaztam nyaralni, Angliába, Csontos Ákossal (barát) és az anyukájával. Nem is láttam Patakot egy – a nyár végén rendezett – osztálytalálkozóig. Anglia felé menet hajnalban Calaisban arra vártunk, hogy felszállhassunk a kompra, mikor a parkolóban beszámoltam Csontos Ákosnak arról, ami történt. Elmondtam, hogy szerintem, ha nõ lennék, nem tudnám elviselni a gondolatot, hogy életemben egynél több emberrel szeretkezzek. Végtére is, a nõbe mégis tényszerûleg behatolnak, míg a férfi mindig csak behatol. A behatolás semmi különös. De hát a nõnek, az milyen, az egy sokkal nagyobb… – magyaráztam. 
    Mire Ákos – sose felejtem el – megkérdezte: 
    – Honnan tudod? 
    (És tényleg: nem tudtam.) 
 
† † †
 
(tréfa) 
  
Egy talán nem haszontalan információ (vagy hibásan: imformácijó – Lovaggal tartván) mindazoknak, akik Lovag sorsát a szívükön viselik: 
    Az a – Lovag által a szövegbe tett – gépelési hiba, ami miatt elbocsájtották, egy szép versben szerepelt, amit egy hajléktalan írt annak a nõnek, aki a hajléktalanszállóban hetente egyszer megmosdatta. Az eredeti verssor így nézett ki: 
    Szárítsd meg a hajam.  
    Az új verssor meg így nézett ki: 
    Szorítsd meg a hájam. 
 
† † †
  
(talán IV.) 
27
Végre történik valami

Hogy egybõl rátérjünk a lényegre: a pizzás lány elsõ megjelenését a történetben, amelyet Lovag telefonhívása és ál-pizzarendelése eredményezett a vasúti híd tövében, újabbak követték, melyekrõl eddig nem szóltunk, mert vártuk ezt a bizonyos látogatást, amit most le fogunk fektetni írásban. 
    Hogy miért is tért vissza a pizzás lány Lovaghoz, azt mi sem látjuk át teljesen. A lányt vonzotta Lovagnak az a romantikus depressziója, mely õbelõle, pizzás lányból Esti Patakot, imádat tárgyát csinált. Titkon mindig is szeretett volna a végzet asszonya lenni, de aztán túl jólelkû lett az ilyesmihez. És mivel nem bánt rosszul az emberekkel, azok sem bántak rosszul vele. Hogy miért akart most mégis õrült szenvedélyek áldozata lenni? – Nem értjük. 
    Ez az õ döntése volt. Azután a bizonyos este után (ahogy mondani volt szokás) újra visszatért a Lovaghoz, és a sorsa felõl érdeklõdött, meg eljátszotta vele azt a párbeszédet benne a sok hazugsággal, néha-néha, amikor éppen eszébe jutott. Rendszertelenül kereste fel Lovagot, csakúgy mint a nõ, akinek a szerepét vállalta. Ösztönösen rátalált a figurára. 
    Vagy két hete volt, hogy utoljára a híd alatt járt munka után Lovagnál. Gyengédséggel vette körül Lovagot, aki olyan szívszorítóan egyedül volt, különösen mióta elköltözött hajléktalan társaitól, egy szép belvárosi híd alól, ki ide a vasúti híd alá, ahol egyedül lehetett. A többi hajléktalanok kerülték a vasúti hidakat, mert nem tudtak aludni a vonatok zajától a fejük fölött. 
    Lovag sokáig nem értette, miért jár utána a pizzás lány, mert tudta, hogy gusztustalanul viselkedett vele már az elsõ találkozáskor, és utána úgy gondolta, sose látja többé. Aztán egyszerûen elfogadta, hogy a nõ néha benéz hozzá, és kész. Szinte sosem érintették meg egymást, ami Lovagnak azt jelentette, hogy nyilván csak barátok lesznek. Azokon a perceken kívül, amikor épp a misztérium-játékot játszották, nem is vágyott a lányra, sõt jól megvoltak. 
    Abban a pillanatban azonban, amikor Lovag kivetette magát a szerkesztõség ablakából, valami megmozdult a pizzás lányban. Rájött, hogy szereti a Lovagot. Úgy értem, szerelmes belé. 
    Igen, és akkor rögtön arra gondolt, hogy elrohan hozzá, meg minden. De volt még kilenc pizza, amit ki kellett szállítania, úgyhogy még kiszállított kilenc pizzát, és csak utána szállt buszra és indult el a híd alá. Ezalatt Lovagnak volt ideje feltápászkodni és eltámolyogni hazáig. 
 

† † †
 
A vasúti híd alatt Lovag posztmodern állapotban feküdt a bal oldalán, térdét felhúzva a hasába, magzatpózban. Egy üres almaleves doboz egyik sarkát tartotta a szájában, és a semmit cumizta, mint egy elapadt papírmellet.  
    Az üres almaleves doboz volt Esti Patak a játékban. 
    Nem vette észre, mikor a pizzás lány megérkezett, csak akkor figyelt fel a lányra, mikor az elvette az üres almaleves dobozt a szájától. 
    – Piszkos – mondta a pizzás lány a Lovagnak magyarázatképpen, és visszahajította a papírdobozt a bokorba, ahonnan Lovag egy fél órája kiguberálta. 
    – Mért viszed el a melled? – kérdezte Lovag Patakot. Ömlöttek belõle a versek, és innentõl egész életében verset ír majd. 
    A pizzás lányt elvakította és megsüketítette a szerelem, és ezért nem hallotta meg a mell szót. A táskájából egy zacskóban egy szelet szalámis pizzát halászott elõ. – Egyed inkább ezt – mondta a Lovagnak.  
    A Lovag megszaglászta az orra elé tartott pizzát, aztán beleharapott. Aztán beszélgetni kezdtek, és a beszélgetésbõl, mivel õrülten szerelmes volt, a pizzás lány eleinte nem is vette észre, hogy Lovag beszámíthatatlan. 
    – Miért hoztál nekem pizzát? – kérdezte a Lovag. Egyébként nem a lánytól, hanem a Holdtól. 
    – Mert azt hordok ki egész nap. Ha pék lennék, kenyeret hoznék neked. Ha cukrász lennék, süteményt hoznék neked, nagy, finom süteményeket. Milyen süteményt szeretsz? 
    – Nem szeretem – mondta a Lovag egy az agyában felbukkanó nõnek, akit magázott. 
    – Akkor nem hoznék neked cukrászsüteményt, de hoznék neked valami mást, amit szeretsz. – A pizzás lány ezt komolyan is gondolta. 
    Ezenközben Lovag nagy beszélgetésben volt egy fiatal sráccal a képzeletében, aki nem tudta eldönteni, hogy milyen szakmát válasszon. – És ha cipész lennél? – javasolta neki. 
    – Akkor eladnám a cipõimet, hogy a pénzen ételt vegyek neked. 
    – Nem akarom, hogy sajnálj – közölte a Lovag, ezúttal a lánynak, bár azt hitte, hogy a lány nincs ott vele. 
    – Jelenlegi helyzetedben nem tudok mást tenni, mint hogy sajnállak – mondta a lány. 
    – Tégy valami mást – folytatta a Lovag, ezúttal ismét a fiatal srácnak, aki nem tudott pályát választani. 
    És így tovább, egészen sokáig, egészen addig, míg kettesben voltak. A lány a Lovaghoz bújt és cirógatta. Lovag õrült közbeszólásait mind igyekezett biztatásként értelmezni, és elhitette magával, hogy a férfi viszontszereti õt.  
    A pizzás lány éppen azt mondta, hogy a szerelemnek szerinte semmi köze a szexhez, de persze ez nem jelenti azt, hogy a szexet szabad csinálni szerelem nélkül. Ekkor jelent meg a híd alatt egy harmadik személy – rajtuk kívül az egyetlen, aki a környéken volt –, hogy megzavarja õket. Õ az Elbeszélést Elõremozdító Személy, aki híres volt a szókimondásáról, ezért is kértem fel. Így szólt a pizzás lányhoz, aki Lovagon feküdt: 
    – Vegye már észre kis szívem, hogy a férfinak, akin fekszik, agyrázkódása van! Kórházban lenne a helye, magának meg otthon. 
    Azzal odébbállt. 
 
† † †
 
A pizzás lánynak be kellett látnia, hogy az Elbeszélést Elõremozdító Személynek igaza lehet, mert arra a kérdésére, hogy szereti-e, Lovag ezt válaszolta: 
    – Hajrá, magyarok! 
    Úgyhogy elindult be a városba Lovaggal a hátán. Amikor a háta elzsibbadt, akkor a lábánál fogva vonszolta tovább a Lovagot, aki a kavicsokon gördülve képzeletében intergalaktikus utazást tett, és attól lett csupa seb a háta. Az intergalaktikus utazásra a pizzás lány nem kísérte el Lovagot a tudatában. 
    A pizzás lány ezalatt ugyanis épp azzal volt elfoglalva, hogy eltévedt a városban, és ahelyett, hogy a város valamelyik közkórházába vitte volna Lovagot, lassan kivitte õt a városból. Nem direkt. 
    De jól volt ez így, ha már így volt. Ugyanis a városon kívül gyönyörû erdõk meg rétek voltak. Friss levegõ és dimbek-dombok. Úgy ám, és volt ott a réten egy nagy kocka alakú épület, amiben idegszanatórium mûködött pont olyan embereknek, mint szegény Lovag. 
    Az éjszakát a kifulladt pizzás lány és a Lovag a réten töltötte. A lány lemondott saját kényelmérõl és piperetáskáját a Lovag feje alá gyömöszölte, akinek ez édesmindegy volt, de hát jobb adni, mint kapni. 
    Reggel aztán látta a pizzás lány, hogy egy idegszanatóriumtól nem messze aludtak. – Ez a sors keze – gondolta, mert ezt kellett gondolnia.  
    – Milyen szép rét – sóhajtott Lovag. Persze nem erre a rétre értette, hanem egy szép fluoriddal benõtt nitrogén-rétre a Szaturnuszon.  
 
† † †
 
A pizzás lány a szanatóriumban hagyta Lovagot és a szívét. Odavolt a páncélos férfiért.  
    – Itt majd gondodat viselik – búcsúzott tõle. 
    Erre Lovag azt mondta: 
    – Szeretlek.  
    Ezt Esti Pataknak mondta, aki a képzeletében meztelenül szökdécselt a nátrium-réten. 
 
† † †
 
A pizzás lányt taxi vitte vissza a városba, míg Lovagot stabilan hanyatt fektették egy kórházi ágyon, és egy teljes köteg gézt tekertek körbe a fején. A pizzás lány megfogadta, hogy sokszor meglátogatja. Ezt az ígéretét azonban nem tudta megtartani, mivel soha nem talált többé vissza a rétre a szanatóriumhoz.  
    Látom õt, amint a város minden taxisát végigkérdezi, hogy tudnak-e egy réten álló elmegyógyintézetet a városon kívül, és mindegyik taxis szomorúan, majd késõbb idegesen rázza a fejét. 
 
† † †
 
A pizzás lány tehát saját kívánságának megfelelõen õrült szenvedélyek áldozata lesz. Évekig vágyakozni fog Lovag után, akinél a szívét hagyta.  
    Aztán megõrül, de sajnos akkor se abba a szanatóriumba viszik, amit keresett. Õt egy belvárosi szanatóriumba viszik. 
 
† † †
 
Megõrülése néhány év múlva így fog történni: 
    Egy beugrató telefonhívással rendeltet a munkahelyérõl száz pizzát egy üzletház hetedik emeletére. A száz pizzát neki kell kiszállítania, és õ fel is pakolja õket, azonban nem viszi õket az üzletházba, felesleges is lenne. Csak néhány sarkot megy velük, és egy tér kellõs közepén lepakolja õket. Aztán dobálni kezdi a dobozokat, a járókelõk kezébe meg ruhájára, mígnem az egész tér egy fenséges nagy ebéddé nem vedlik át. 
    – Egyetek! Egyetek! – biztatja az idegeneket. 
    Az arca teljesen kipirul. 
    Valami végre betölti õt a szerelem helyett. Igen, valami végre betölti a szerelem helyét. 
 
† † †
 
(exkluzív epilóg) 
  
Vissza hozzám, mert végülis kihez, ha nem hozzám, ahogy csücsülök, és regényem szabdalom, aztán rágcsálom, végül meg a gyomromban kevergetem, tudat alatt. Gondolom, ne legyen csak így vége, de hát a regényben épp ennyi volt. Gondolom, foglaljam-e két mondatba össze mindazt, ami aztán történik, hogy tudjátok. Nem csinálom meg. De valami mégis ide kívánkozik, szóval leírom (lefestem) magam, egyedül a sötét szobában, a monitor világít, a sok beszédtõl megéheztem. Kicsit jobban vagyok, mint lehetnék, ha nem lennének ételek. A pizzás lány (vagy fiú) nemsokára kihoz nekem egy pizzát, mert egy fél órája rendeltem, hogy legyek stílusos, esetleges novellám szerkesztéséhez. Adok neki borravalót, aztán elmegy, rám csukom az ajtót. Nem beszélünk majd, legalábbis nem sokat. 
    Aztán megeszem, együltõhelyemben, az egészet. Nem fog annyira ízleni, de azért jó lesz. Közben a kinti ízre gondolok – persze már nem érzem, csak tudom azt az ízt. Ha szerencsém van, majd árad az a piszkos nagy vágyakozás. 
    Este a neten fenn beírom keresõkifejezésnek, hogy Pizza Delivery. (Közben gondolok rá, milyen jó szó a delivery, hogy egyszerre jelent házhozszállítást és felszabadítást: „lefordíthatatlan”…) Kijön tizenötmillió cég honlapja. Páran biztos ide is jönnek, ha a pénz elég. A malomkerék méretû pizzát kartondobozban hozza majd a röpülõ, a kartondoboz valami párnás, cipzáras táskában lesz, hogy a pizza még ki se hûljön – hogy ne fogjon rajta az idõ.  
    Ha néha fel akarom vidítani magam, és ez biztosan egy ilyen pillanat, azt mondom magam elé (dörmögöm a bajuszomba), hogy majd spórolok, és egyszer kitöltök egy megrendelést a neten, és írják vissza, hogy jön; kimegyek elé a reptérre, mintha ismerõs elé. Itthon eszem meg, kétszerre, ízlelgetem a falatokat. Aztán lesz ami lesz.
 
visszatérés az
Elsõ Közlés Írások
rovathoz
 
 Az írásokkal kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt alkotásakat
e-mail címünkre valamint az 1399 Budapest, Pf. 701/578. postai címre várjuk!
 
Vissza a fυoldalra
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
 
A NapSziget folyóirat
negyedévente
papíron is megjelenik.
 
Megrendelhetõ:
1399 Budapest, Pf. 701/578.
 
 
cιljainkat az NKΦM tαmogatja
 
 
 
Mûvészek és mûvészetek a világhálón