Vissza a főoldalra
ONLINE MÛVÉSZETI, KULTURÁLIS FOLYÓIRAT
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
NapSziget Klubok
Támogatóink
 
ELSÕ KÖZLÉS ÍRÁSOK
(szerkeszti: Bandi Katalin – vers, Szénási Sándor István – próza)
 
Kalász István
(19..– )
Stolz és a francia kutya
Clair és Stolz, az író azon a meleg, napos szeptemberi délutánon a Jardin de Pompidou-ban sétáltak kínjukban (Mivel elromlott a tévéjük, hát kiderült: nem bírják egymással a lakásban.), és a lány éppen az író élhetetlen természetén gúnyolódott, amikor... Nos, amikor a platánok közül felbukkant egy kövér arab gyerek. Inline saketerrel közeledett, és mivel Clair szembe fordult Stolz-al, hogy franciásan hegyes és gonosz mutatóujját rászegezze az íróra, és így (szemtõl szembe) öntse rá a szitkokat, ezért a lány nem láthatta a feléje közelgõ veszedelmet. Az író már kapott volna utána, hogy félrerántsa, de ebben a pillanatban édeskés hang szólalt meg benne: Mi a fontosabb az írónak? A tapasztalás vagy a mentés? Stolz pedig nyomban tudta a választ.  
    A kövér arab kölyök hátulról belerohant a lányba, Clair halkan felcsuklott, hanyatt esett a sétányon, Stolzból pedig kibuggyant a hang. A hang, mely ennyi volt csupán: Hehehe.  
    Az író természetesen azonnal visszavonta, mágikus erõvel visszaszívta volna az undok hangot Párizs sápadt ege alatt, még az idõt is megállította volna csak azért, hogy megfordítsa a sorsot, de mivel az ilyesmi nem lehetséges, a lány, aki meghallotta Stolz rötyögését, dühösen meredt fel rá. A hájas arab kölyök természetesen elpucolt a Rue de Gerard felé, Stolz pedig csak állt-állt..., zavarában hol zsebre vágta a kezét, hol elõrántotta, szóval így állt ott hülyén a parkban, majd végül lenyúlt, hogy felsegítse a lányt. Clair nem akart felállni, mon dieu, jó itt nekem, suttogta, és az író nem tudott mit mondani, mert a lány fájdalmasan nézett fel rá, és a fájdalom mindig védtelenné tette írói lelkét.  
    Ezért aztán zavarában a fákat (A természet vigasztal!) kezdte nézni.  
    Ekkor jelent meg a kutya. Kurta lábú állat volt, tacskóra emlékeztetõ barna testtel, okos, hegyes orral. Farkcsóválva körbejárta a Clairt, aztán gyors ugrással ölében termett és képen nyalta. Clair felnevetett, Stolz is igyekvõen vigyorgott lefelé; hátha az elõbbi kínos jelenet ezzel a be/nyalással jelentõségét veszíti..., ekképpen reménykedett, de tévedett. Clair nem értékelte szolgai vigyorát, csupán kurtán megkérte, segítse fel, ha nincs jobb dolga, aztán lehajolt és gyöngéden simogatni kezdte a kutyát.  
    Ez sakk, gondolta keserûen Stolz. Napokig undokok leszünk egymáshoz, Clair nem fog fõzni, nem szalad le reggelente a sarki pékhez azért a csokoládés croissant-ért, amit annyira szeret, õ pedig bosszúból már hajnalban ordítatni fogja a tévében a Sportchannelt, pedig, Istenem, hogy utálja a sportot. Aztán eszébe jutott, hogy az öreg Grundig tévé sem mûködik immár. Ez sakk-matt, és bizony öregeszem, sóhajtott fel az író, majd belebámult a hatalmas francia égbe, mert földi élet nehéznek tûnt ebben a pillanatban.  
    Ekkor jelent az öregasszony. Flox, mondta a kutyának, drága kutyám, Flox! Claire felnevetett a fura néven, és Stolz is mosolygott, mert látta, a lány éberen figyelt a szeme sarkából. Odébb húzódott hát kicsit, nézte tovább a fákat, a bokrokat, a padokon gubbasztó arab asszonyokat, miközben Clair és az öregasszony tárgyaltak valamirõl.  
    Valamivel késõbb az öregasszony hálálkodott... 
    Vien, gyere már, szólalt meg váratlanul Clair Stolz háta mögött. Lábánál ott ült a kutya, és undorodva nézett fel az íróra. Kölcsönkaptuk, jelentette ki a lány, a Madam-nak el kell utaznia néhány hétre. Az író már nyitotta volna a száját, hogy érveket hozzon fel az állat és az ember közötti örök ellentmondásra, az állati szõrben élõsködõ baktériumok beláthatatlan tömegére, a bélféreg lehetõségére, az író limbikus rendszerében elraktározott félelemre, mert egy kutya, megkergetett, midõn 2 éves sem voltam, és megemlítette volna még, hogy vannak KUTYÁK, melyek azért ugatnak, hogy elhitessék, nem harapnak... Nos, Stolz nyitotta volna a száját, de Clair csak ennyit mondott: Hehe!!!  
    Aznap éjjel, a szobában sötét volt, Stolz és Clair az ágyban feküdtek, Flox, a kutya sarokban aludt (Olykor-olykor szusszantott, megmoccant.), minden nyugodt volt, de az író szemére mégsem jött álom. Clair, ismered az öregasszony címét, kérdezte végül halkan. Igen, mondta a lány fáradt hangon, mindent felírtam. Akkor jó..., sóhajtott fel az író megkönnyebbülten, majd lehunyta szemét, és elindult a keskeny, kanyargós erdei ösvényen, melynek végén csöndes ház, tágas, napsütötte szoba várta... És a hatalmas ágyban gyönyörû lány ölelte át...  
    Másnap hajnalban teljesen megváltozott, idegen kutya állt közepén. Vékony farka (Stolznak Clair mutatóujja jutott eszébe) az égnek állt, a szeme dühösen villogott. És ugatott. Hangosan. Stolz csitította, pisszegett, hiába, Flox ugatott tovább, reggel van, gondolhatta, ideje ugatni kicsit, hiszen ugatni jó... 
    Valamivel késõbb lent a ház elõtt, a kihalt utcán kérdezte meg Stolz a kutyától: Flox, hiszel te a feltétlen és minden pillanatban jelenlévõ emberi jóságban? Ha most kurtán oldalba rúglak, eloldozom a pórázod, szabadon engedlek, akkor is? Ha itt hagylak a járdán, felmegyek még aludni kicsit? Te pedig mehetsz... Így beszélt halkan a kutyához. Közben Flox néhány szilaj ugrással próbálkozott az író körül, aztán lerakta fenekét a járdára. Sárga tócsa maradt utána.  
    Stolz hosszasan nézte a tócsát. Az állat szereti önmagát, jutott Cicero a híres mondása. Ebben a pillanatban az egyik lakó, Monsieur Piccoli, lépett ki a kapun, megtorpant az író mellett, átvágott az úttesten, beült a kocsijába. De mielõtt indított volna, még visszanézett. A sárga tócsára, a kutyára, végül az íróra. Hosszasan, mint aki gondolt valamit.  
    Este, amikor Stolz hazaért, cédula várta az ajtófélfára tûzve. Monsierur, s.v.p., keressen fel, állt bizonytalan betûkkel a kockás papírlapon, A HÁZMESTER. Az író pedig mit tehetett mást, leballagott a földszintre, felkeresni a házmestert. A házmester (Paul Saq) a konyhában fogadta. Éppen virslit fõzött. A kutya, az a chien nagyon ugat, mondta köszönés helyett a sovány concierge, és mélyen Stolz szemébe nézett a mennyezetrõl alácsüngõ 40 wattos izzó kegyetlen fényénél. Igen-igen, hebegte az író, és igyekezett csodálkozó arcot vágni. Szóval igen, mondta a házmester. Asszony, fordult a feleségéhez, tedd el az asztalról a bagettet, komoly dologról lesz szó. Stolz állt, hallgatott. És ki, kérdezte végül halkan a M. Saq, engedte meg, hogy behozzanak ebbe a házba kutyát? Az író mély lélegzetet vett, csak aztán szólalt meg, kérem, a kutya nem marad itt örökre, megõrzésre kaptuk, csak néhány napról lenne szó... Aztán bizonytalanul elhallgatott. Az okosabb enged, pontosan addig amíg hülyének nézik, jutott eszébe, mert a házmester, aki ebben a pillanatban erõsen hasonlított Clemanceu-ra, elõredõlt a széken (Elnyúzott felesége mozdulatlanul figyelt.) és Stolz ebben a pillanatban megértette: ezekkel az emberekkel szemben gyenge. Egyszerûen gyenge. Ezek itt ketten olyanok, mint a vasbeton, jutott eszébe. Elhallgatott hát, és közben sebesen elhatározta, ezt a beton hasonlatot felhasználja majd valahol..., csak kétséges, hogy házmesterrõl fog-e írni valamikor életében... A kutyát, folytatta egy idõ után a házmester, holnap el kell vinniük. Egész nap vonít a lakásban. Zavarja a tisztelt lakókat. Aztán felállt, kinyitotta az lépcsõházra nyíló ajtót. Jeges huzat tört a homályosan kivilágított szobába, és Stolz mehetett...  
    Nos, láthatod, ültek hármasban odafent a szobában, nem tudjuk megtartani a kutyát. Zavarja a lakók nyugalmát. Stolz hûen ismételte el a házmester egyszerû és pontos szavait (Mintha az ismétlés levette volna a válláról a felelõsséget.), és Clair bánatosan lehajolt, majd simogatta meg Flox finom fejét. Most szomorú vagyok, szólt a lány, és Stolz ostobán bólogatott az ágy szélérõl.  
    Másnap az író délben elkéredzkedett a könyvesboltból. Hazudott valamit a vén tulajdonosnak, az öreg javíthatatlan kommunistának, akinek nagy lelkében minden hatalmasra duzzadt, és így elképesztõen naiv maradt élete végére; azaz: egyszerûen mindent elhitt az írónak...  
    Otthon Stolz fogta a kutyát, vigaszként megetetett vele egy szál kolbászt, aztán elindult az ismerõséhez, aki kint lakott a kertvárosban.  
    Ugye, ezt nem gondoltad komolyan, kérdezte egy óra múlva ismerõse (szerkesztõ egy divatos divatlapnál), hogy ÉN befogadok IDE egy kutyát? Miért, kérdezte az író meglepõdve, nem fér el egy kutya néhány napig egy ekkora kertben? A szerkesztõ mint igazi kerttulajdonos csak mosolygott Stolz értetlenségén. A szomszédos kertben öreg algériai férfi locsolta a pázsitot, a kövér szerkesztõ és az író a hatalmas rózsabokrok elõtt álltak, a kutya kitartóan ugat, ha idegen jön, jegyezte meg halkan Stolz. A szerkesztõ mosolyogott. És emberi arca lesz, ha ásít, mondta még halkabban az író. Persze Cheri, mondta a szerkesztõ, de a kutya a pázsit halála... 
    Az író lopva ment haza a kutyával.  
    A házmesterlakásban égett a villany, üvöltött a tévékészülék; valami ütõdött kvízmûsor futott éppen, Monsieur Saq hangosan nevetett odabent, a térdét csapkodta; az egyszerû emberek sokat adnak a mûveltségre, pedig az átok is lehet, gondolta Stolz, aztán bánatosan kivette a rágógumit a szájából és a házmesteri kilincsre ragasztotta.  
    Mit tegyünk, kérdezte késõbb az író a lánytól. Vissza kell vinnünk, mondta erre a Clair, és az írót különös szégyen fogta el a szoba homályában.  
    Ezen az éjszakán, hosszú hónapok után elõször, szerették egymást éjszaka.  
    Másnap reggel az író kezében a címmel Metróra szállt, hogy visszavigye az öregasszonynak a kutyát. A keskeny utca egy térrõl nyílt, melynek végén rábukkant a régi párizsi bérházra. Az öregasszony nevét (Stolz egyáltalán nem lepõdött meg, sejtette, hogy így lesz.) nem találta a kapu mellett. Csak állt a névtáblák elõtt, és hosszasan figyelte a lábánál üldögélõ kutyát. Ha ismerõs lenne itt, gondolta, már régen húzna az ajtó felé, de ez nem mozdul. Legszívesebben bele szeretett volna rúgni az állatba, de az sajnos élõlény volt és semmirõl sem tehetett, ez pedig Stolz kedvét szegte. Szívesen rugdalt dolgokat; a tárgyak büntetése mindig értelmes tevékenységnek tûnt; a gyûlöletbõl így szimpla düh lett, azaz: nem rombolta az író kincsét, lelke érzékenységét.  
    Végül kijött valaki a házból, és Stolz feszesen kérdezett. Kiderült, az öregasszony mégis a házban lakott, csak a hátsó udvarban, az átjáró után. Az író (Mint igazi pesszimista a lelke legmélyén remélt.) hátrament hát és becsöngetett. A harmadik csöngetésre végre nyílt az ajtó. Ismeretlen öregasszony állt az ajtóban. Madam Costelit keresem, kezdte Stolz, az asszony nem válaszolt, megfordult, eltûnt a sötét elõtérben. Odabentrõl sunyi suttogás hallatszott, aztán megjelent az ismerõs öregasszony. Bon jour, fogott bele az író, ezek szerint nem utazott el Párizsból. Sejtettem én. Nézze, vissza kellett hoznom a kutyát. Az öregasszony a fejét rázta. Ez nem az én kutyám, mondta. Az írót elöntötte a méreg, Madam, soha ne hazudjon, ha nem tudja bebizonyítani, morogta, de az öregasszony csak a fejét rázta, és be akarta csukni az ajtót. Állj, mondta nyugodtan az író, ha becsukja, még semmi sem oldódik meg, mert én a kutyát idekötöm az ablaka alá, és itt hagyom.  
    Az öregasszony motyogott valamit, és mégis becsukta az ajtót.  
    Stolz lehajolt, megveregette Flox oldalát, aztán sebesen odakötötte a kilincshez, majd ment kifelé, ahogyan a lába bírta, és arra gondolt, hogy csak az ember lehet egyszerre ennyire ronda és gonosz. Az öregasszony a téren érte utol. Monsieur, fogta meg a karját, jöjjön vissza. Kérem... Nagyon sápadt volt, Stolz vállat vont hát, visszament. Ezt a kutyát, fogott bele az öregasszony a lakásban, én is találtam. A parkban szaladt oda hozzám. Tudja, a kutya megérzi a jó embert. Az író ült, hallgatott. Valójában unta, amit hallott, de nem szólt; mert tudta: mindenkinek fontos saját története, és ezt a tényt – mint író – tiszteletben tartotta. Mármint a történetet tartotta tiszteletben. A másik hölgy, akit látott, folytatta az öregasszony, a nõvérem, de õ nem szereti az állatokat. Néhány napig tûrte a kutyát, aztán kidobta az udvarra. Még enni sem adhattam neki. Csak ült szegény állat az ajtó elõtt, és vinnyogott... Pénzünk nincs, legyen hát irgalmas..., uram...  
    Stolz felállt, fogta a kutyát és eljött onnan.  
    A ház másnap felzúdult Clair és az író ellen. Este a házmester többször erélyesen belerúgott az ajtóba, aztán „Ezek a koszos külföldiek, etranger az én hazámban pofátlankodnak, merde, vive le France!!!”, kiáltással lement. A szomszédból is erõteljesen átdörömböltek a falon, Flox pedig izgatottan szaladgált a lakásban és élesen ugatott. Stolz térden állva pisszegett, de hiába. Látod, mondta Clair kedvesen, itthon érzi magát, az állat is védi a tulajdonát.  
    Másnap reggel, Stolz éppen a pékségbõl osont vissza, a francia válságot helyi croissant-tal könnyebben lehet átvészelni vallotta, amikor a házmester megállította a lépcsõházban. Tegnap nem nyitott ajtót patron, kezdte komoran. Valóban elkerültük ezt a fárasztó tettet, kezdte Stolz választékosan, mert tudja Monsieur, visszavonultunk kicsit a világtól. Hogy Ön is értse, drága Saq úr, egyszerûen nem volt kedvünk vendéget fogadni. Kizártuk hát a világot.  
    A házmester sokatmondóan hallgatott. Tudja Stolz úr, kezdte végül, maguk órákig nincsenek itthon. A kutya meg vonít a bezárt lakásban. Nem való ide kutya, mondta békülékenyen. Stolz bólogatott. Akkor elviszik? Holnap reggel?  
    Az író mélyen belenézett a házmester véres, kialvatlan szemébe. Ez az ember vidékrõl került fel Párizsba, a nagy, fortyogó városba. Ez az ember madarat tartott a szobájában. Néha látta, ahogyan rövid nadrágban székre állt, és gügyörészve magokat dugdosott a ketrecben gubbasztó, nyamvadt madárkának. Ez az ember olykor-olykor felsöpörte az udvart, és ilyenkor hangosan szidta a házban lakó ghánai családot. Ez az ember csak francia autót vett magának, mert a francia árut többre tartotta. Ez az ember pontosan olyan volt, mint a német, az osztrák, a magyar, román, lengyel házmester; sem rosszabb, sem kevesebb, sem szebb, sem okosabb.  
    Ez az ember, gondolta Stolz, valójában áhítja a jó szót.  
    Na, elviszik, kérdezte megint a házmester.  
    Nem, mondta Stolz halkan.  
    Én házmester vagyok, és hivatalos funkciómban kérdeztem Önt, kiabálta utána Saq, és engem be kell engedni a lakásába. Lehet, hogy maguknál az õserdõben másképpen van... Érti? Érti?  
    Stolz másnap reggel osont dolgozni. A könyvesbolt irodájából körbetelefonálta az ismerõseit, hol-kinek is kellene egy kutya. Az öreg tulajdonos kicsit idegesen figyelt az eladótérbõl, de Stolz azzal nyugtatta meg, hogy hatalmas tüntetést szervez az olajtársaságok ellen, ezt pedig meg kell értenie... Végül délután, az író már nem hitt a sikerben, egy öreg házaspár elvállalta Floxot. Este rohant haza... 
    Otthon Clair kisírt szemmel ült a konyhában. Napközben valaki, persze senki nem látott semmit, a bejárati ajtó fölötti nyitva hagyott szellõzõn keresztül mérgezett húst dobott be. A kutya megette, telehányta az elõszobát, aztán megdöglött. Még meleg volt, amikor rátalált.  
    Hol van most, kérdezte az író csöndesen.  
    Letakartam egy törölközõvel, letettem a konyhakõre, mondta a lány. Stolz bement, megnézte. Flox, a francia kutya ott feküdt. Békésen, lehunyt szemmel. Az író óvatosan felemelte.  
    Nyisd ki az ajtót, szólt Clairnek. Mit akarsz, kérdezte a lány. Nyisd már ki, fáradt vagyok, nem vitatkozom, suttogta Stolz. Kidobod a kukába, kérdezte Clair, azt nem lehet.  
    Stolz ránézett. Nyisd ki az ajtót, leviszem az udvarra. Gyertyát gyújtok, melléülök. Énekelek valamit. Nem, kiabálta Clair, ebben a házban ilyet nem fogsz csinálni. Örökké csak ez a keleti érzelgõsséged...  
    Stolz erre megütötte. De csak egyszer. Utána lassan lement az udvarra, a kutyát letette a hideg köre, melléült, aztán lehunyta szemét.  
    Hallása egy idõ után éles lett. Hallotta, ahogy Clair sírt, szipogott odafent a lakásban, ahogyan a ghánaiak hangosan nevettek az elsõ emeleten... Valahol messze-messze csecsemõ sírt, ajtó csapódott, egy nõ kiabált, hallotta, ahogyan Saq-éknál szólt a rádió, valahol egy autó dudált, sziréna szólt, valahol fent-fent az égen elhúzott egy repülõgép, valaki valahol beszélt... 
    Öregszem, gondolta Stolz a vörösesen derengõ, esteledõ párizsi ég alatt.  
    Aztán virrasztott tovább. A francia kutya mellett. Két órával késõbb Clair óvatosan lejött utána, csöndesen mellétérdelt, megölelte. Öregszem, mondta az író. 
    Igen, mondta a lány, öregszünk.
 
visszatérés az
Elsõ Közlés Írások
rovathoz
 
 Az írásokkal kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt alkotásakat
e-mail címünkre valamint az 1399 Budapest, Pf. 701/578. postai címre várjuk!
 
Vissza a főoldalra
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
 
A NapSziget folyóirat
negyedévente
papíron is megjelenik.
 
Megrendelhetõ:
1399 Budapest, Pf. 701/578.
 
 
céljainkat az NKÖM támogatja
 
 
 
Mûvészek és mûvészetek a világhálón