Vissza a főoldalra
ONLINE MÛVÉSZETI, KULTURÁLIS FOLYÓIRAT
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
NapSziget Klubok
Támogatóink
 
ELSÕ KÖZLÉS ÍRÁSOK
(szerkeszti: Bandi Katalin – vers, Szénási Sándor István – próza)
 
Várhegyi Tivadar
(1933– )
A szakértõk köztünk vannak
Végre nekem is el kellett ismernem, hogy a szakértõk világában élünk. Elvégre ezt a népes csoportot valahol, valaki mindig képviseli. Nem tudunk még csak lélegzetet sem venni anélkül, hogy valaki elõ ne állna azzal, hogy ez, meg az nem úgy van, nem jól csináljuk, mivel lélegzetet nem úgy kell venni, hanem így. Errõl köteteket lehetne írni,  de most csak elégedjünk meg azzal a megállapítással, hogy a szakértõk mindig,  mindenütt megtalálhatók. Amikor szükség van rájuk, akkor még az elõszobai szekrénybõl, vagy a parkban álló nagy eukaliptusz fáról is beszerezhetõk. Különbözõ kormányok milliókat költenek szakértõkre minden elképzelhetõ és elképzelhetetlen tárggyal kapcsolatban csak azért, hogy olyan szakértõi választ kapjanak, amit már vagy saját maguk is tudtak, vagy pedig valaki más már megmondta nekik. Ez is hozzájárul ahhoz, hogy a szakértõk úgy nõnek és szaporodnak, mint a nyulak, vagy pedig a gomba. Az azonban még nem derült ki, hogy pontosan milyen fán, vagy egyáltalán hol is teremnek. 
    A Magyar Értelmezõ Kéziszótár így határozza meg a „szakértõ” fogalmát: „Szakvélemény kinyilvánítására illetékes; kellõen tájékozott, hozzáértõ; szakértelemre, hozzáértésre valló...” (személy).  
    E meghatározás után az ember nem csodálkozhat azon, hogy nem is olyan kisszámú embertársunk élete jórészét arra fordítja, hogy ebbe az elit csoportba jusson. Ambíció, meg satöbbi, kezüket csókolom. Annak ellenére, hogy máris nagyon sokan vannak, mégis egyre többen és többen törtetnek, jogosan vagy jogtalanul, az e csoportba való bejutásért. 
    Az egyik, némelyek szerint az egyetlen ok erre nem más, mint a szakértõk jövedelme. Ha ez igaz, akkor én azt tanácsolom ezeknek és hozzá kell tennem, hogy én nem vagyok szakértõ, hogy ne siessenek annyira szakértõkké  válni!  Egy politikus, aki valószínûleg semmiben sem szakértõ, mégis többet kereshet a legkiválóbb szakértõnél is! Ahogy azt az angol nyelvben itt oly csodálatos szépséggel kifejezzük: A politikus maga tölti ki a fizetési csekkjét! Tehát minek az a nagy szakértõsködés? Viszont erre a szakértõ pártiak  azt a vitát alkalmazhatják, hogy nem tudom, hogy a szakértõk szinte saját maguk határozzák meg azt, hogy mennyit akarnak szerény szolgálatukért? Dehogyis nem tudom! Hiszen jómagam is tapasztalom, hogy ha az ember egy szakértõ jelenlétében csak annyit csinál, hogy kinyitja a száját, még mielõtt akármit is mondana, az azonnal legalább egy százasába kerül! 
    Nézzük meg csak közelebbrõl, hogy milyen a jellegzetes szakértõ. Milyen az alapvetõ viselkedésük, ha egy halandó személy hozzájuk fordul tanácsért, segítségért, vagy hasonló szolgálatért? Elõször is kérnek és sokat el is várnak, mármint pénz formájában. Az angolban erre is van egy igen jól alkalmazható mondás: „Take it or leave it.” Vagyis ebben az esetben fizesd azt, amit kérek, vagy ha nem, akkor eredj a fenébe máshoz! Ezt olyan mély, meggyõzõ erõvel mondják, hogy legtöbbünk megijed, marad és fizet. 
    Melyikünk lenne olyan merész, hogy egy szakértõvel vitába merne szállni? Így aztán bõven jut a pénzünkbõl a szakértõk számára, illetve jut is, marad is. Jut annak is, aki csak azt állítja magáról, hogy szakértõ és marad annak is, aki valóban az. Itt ki kell  jelentenem, hogy nem a hivatásos, jólképzett és elismert szakértõkrõl,  mint pl. orvosokról vagy ügyvédekrõl beszélek! Igaz, hogy néha az õ esetükben is hallani a hátuk mögötti suttogást, mely szerint az illetõt az egyik jólismert tengeri ragadozóhoz hasonlítják. Hát Istenem, mindig akadnak irigyek is... stb. Itt most azokról a „szakértõkrõl” szólok, akik minden fán és bokorban, de még a föld alatt is szép számban megteremnek. És nemcsak megteremnek, hanem valaki, valahol, adott esetekben ezeket a szakszemélyeket elõ is tudja ráncigálni és még a TV kamerák elé is tudja állítani. 
    A szakértõk ilyen, fántermett csoportjára elõször az Öbölháború idején figyeltem fel. Azóta pedig bele kellett volna nyugodnom abba, hogy tagjai azóta is nemcsak velünk maradtak, hanem szinte elburjánzottak. Vagy talán, hogy egy kicsit én is szakértõi   hangot üssek meg, akkor burjánzottak ki, de azóta is minduntalan felütik fejüket. Legtöbbször olyankor ugranak elõ rejtekhelyükrõl és állnak a TV kamera elé, amikor a TV állomások meg akarják a nézõket gyõzni arról, hogy a szóbanforgó csatorna hírszolgálata nagyobb, mélyebbre hatolóbb, megbízhatóbb és pontosabb a többi állomásénál. A nézõk megnyerésével együtt a hirdetõk dollárjait is meg akarják nyerni, hiszen az õ hírszolgálatuk a legjobb és azt nézik a legtöbben, éppen ezért az õ állomásukon leadott hirdetések a leghatásosabbak.  Ezek az állomások általában azt hiszik, hogy ami több, az egyúttal jobb is, mivel nem ismerik a „Sok beszédnek sok az alja” népszerû magyar közmondást. Így aztán a sokat beszélõk megnyerik a nézõk tetszését és a hirdetések többségének díját is. Ki hirdet egy olyan TV állomáson, amelynek hírszolgálata silányabb a másiknál? A probléma azonban akkor kezdõdik, amikor a hirdetni akaró észreveszi azt, hogy mindegyik csatorna azt állítja saját magáról, hogy õk a legjobbak. A hirdetésekrõl azonban majd máskor beszélek. 
    Így alakult ki aztán az a helyzet, hogy amikor az Öbölháború idején az „A” csatorna túl akart tenni a „B” csatornán, akkor példának okáért azt kezdték el fejtegetni, hogy vajon miért néz Szaddam Husszein mindannyiszor le a lábára amikor arról beszél, hogy õk nem fognak vegyi fegyvereket használni, mert nekik az nincsen. Ugyanekkor lépett a színre, illetve a kamera elé a föld mélyérõl  felásott szakértõ, akirõl mindaddig soha, senki nem hallott. Ez a szakértõi tekintély elõször is meggyõzött minket, a nézõket arról, hogy Szaddam nem is a lábát, hanem a bal nagyujját nézegette. Szerinte – és õ úgy beszél velünk, mint egy jólképzett szakértõ – (de ismét sietek kijelenteni, hogy addig senki nem hallott róla) óriási gyakorlata van abban, hogy Szaddam csakis akkor nézi a nagyujját, ha nem mond igazat! Hogy õ ezt honnan tudja, hogy neki mi ebbõl a tárgyból a képesítése? Hát csak annyi, hogy huszonöt évvel ezelõtt egy társasutazás alkalmával három egész napot töltött Bagdadban „A Tolvajhoz” elnevezésû hotelben, egész olcsón, beleértve az európai reggelit is. Ezek után volt-e akárkinek is joga ahhoz, hogy ne vegye komolyabban az „A” csatorna híreit és tudosításait a „B” csatornáéval szemben? 
    A történet azonban itt nem ér véget, mint ahogy maga az Öbölháború is egy kevéssel tovább tartott az öt percnél. 
    A „B” csatorna válaszképpen elõállt azzal, hogy figyeljetek ide, ti, kis félrevezetett nézõk! Hallgassátok meg azt, hogy a mi a mi szakértõnk mondanivalója! Hát hallgattuk, illetve néztük is naponta legalább háromszor, bõkezûen fûszerezve  hirdetésekkel. Az emberi gyengeség ugyanis azt hitette el velünk, a „B” csatorna igazgatóságáról nem is beszélve, hogy ez az újabb szakértõ nyilván többet tud, mint a másik. 
    Az õ szakértõjük nem vonta kétségbe a nagyujj nézegetési elméletet, ami már magába véve is meglepõ volt. Ugyanis a szakértõk egyik igen jellegzetes jellemvonása az, hogy általában nem értenek egyet egymással. Az új ember azonban még továb ment. Agyondicsérte az „A” csatornát amiatt, hogy voltak olyan ügyesek és megtalálták a nagyujj nézegetésrõl beszélõ szakértõt! Aztán szerényen, csak úgy mellékesen hozzátette, hogy nem szabad elfelednünk azonban azt,  hogy õ mégis többet tud a másik pasasnál. Ugyanis õ is volt Bagdadban, de az „Ali Baba” hotelben. (Itt mutattak is egy régi, elmosódott állóképet a hotelról. Az épületen tisztán olvasható volt „A Tolvajhoz” felirat. Hogy még hitelesebb legyen az egész, még a riport helyét is megnevezték, mivel „Szarajevo” villant fel a kép bal alsó sarkában. Ilyen kicsiségek itt nem sokat számítanak, mivel nagyon kevesen tudják azt, hogy földrajzilag hol is van a két város.) Két éjjelt töltött ott, méghozzá reggelivel és ebéddel a szolgáltatásban. Azt ugyebár mindenki tudja, hogy az „Ali Baba” elõkelõbb „A Tolvaj”-nál, na és persze annak megfelelõen drágább is. De mit számít a pénz, ha most az azzal fizetõdik ki, hogy az ausztráliai TV nézõknek ilyen jó szolgálatot tehet?! De ez még nem minden! Õ nem huszonöt, hanem csupán csak tíz éve volt ott, amikor már ott is mindenki felvilágosultabb volt és még a nõk is kimehettek az utcára fátyol nélkül. 
    Ott és akkor tudta meg, hogy a nagyujj nézegetése beszéd közben csak mese! Ki látja ugyanis a lábujját, akár mekkora legyen is az, ha cipõvel, illetve   Szaddam  esetében vastag, katonai bakanccsal fedett? Neki hiteles tanúi vannak arra, hogy ez az egész csak akkor igaz, ha Husszein a fürdõben nézegeti a nagyujját, amikor õ is, meg a nagyujj is fedetlenek, azaz meztelenek. Csakis akkor adja jelét annak, hogy hazudik. De még ez sem elég! Le is kell hajolnia és közelebbrõl néznie a nagyujjat, nem úgy másfél méter magasból! 
    Mi, nézõk erre egytõl-egyig elámultunk. Micsoda vaslogika! Ki tud ezzel akárki is vitatkozni, kérném szépen? Dehogy tud! Ez aztán az igazi szakértõ! 
    Azonban a „B” csatorna emberei nem számítottak az emberi természet csalafintaságaira. Ugyanis mindennek ellenére mégis akadtak olyanok, akik nem vették be a meztelen nagyujjat, de még a meztelen Szaddamot sem, illetve azok történetét. És ezek az egyének a „C” csatorna urai voltak. 
    Õk is elõhoztak valahonnan egy szerény, csendesen beszélõ szakértõt, aki még csak nem  is  vitatkozott  a  másik  kettõvel. Elfogadta  a  lábujj  nézegetésérõl  szóló, igaznak tûnõ történetet minden változtatás nélkül. Itt azonban õ sem állt meg. Szerényen, a mindent tudók enyhe, szinte lenézõ mosolyával kijelentette, hogy lehetséges az is, hogy az egész lábujj történet máris elavult. 
    Mivel jómagam is a hûséges TV nézõk táborához tartozom, azt vártam, hogy szerénységével odáig megy, hogy a nagyujj elméletet hülye kitalálásnak nevezi. Azonban tévedtem, mivel azt nem tette. Mint mondotta, neki is van egy kis mondanivalója az ügyben. És miután mi, a nézõk meghallgattuk, illetve megnéztük, a mi intelligenciánkra bízza azt, hogy kinek hiszünk: „A Tolvaj” és az „Ali Baba” volt lakóinak, vagy pedig neki, aki csakis a színtiszta igazságot tárja elénk! Hangsúlyozta még azt is, hogy õ bízik az ausztráliai TV nézõk intellektuális fejlettségében és pártatlan igazságszeretetében, amely egyébként is világhírû. Ezzel aztán mindenkit megnyert a „C” csatorna számára! 
    Mivel a „C” csatorna a szenzációs mûsort csak éjfél után tudta adni (okát soha nem tárták elénk annak ellenére, hogy mi intellektuálisan magasabban állunk a világ összes TV nézõinél), ezért nézõk százezrei, de az is lehetséges, hogy milliói ücsörögtek a TV készülékek és sörösüvegek milliói (ebben aztán még én is biztos vagyok) elõtt és várták a különkiadású híreket. A mûsor, pontosan éjfél után ötvenkilenc perccel, azaz reggeli egy óra elõtt egy perccel (mindez természetesn Keleti Standard Idõ szerint) és tucatnyi hirdetés után meg is kezdõdött. 
    A speciális müsor folyamán a legújabb szakértõ elmondta, hogy igen, õ is hallotta a nagyujj történetét, amelyrõl Bagdadban az emberek csak suttogva mernek beszélni. Az asszonyok meg egyáltalán nem mernek beszélni a dokogról. Õ mindezt tudja, mert az elmúlt héten járt Bagdadban! (Nesze neked huszonöt, meg tíz év!) A hotel, amelyben megszállt, nem volt más, mint maga a „Nagy Fényesség” elnevezésû, vagyis a legújabb. A hotel annyira új és kiváló, hogy még a nemzetközi osztályozásban is megkapta a három csillagot, mivel minden szobában van folyó víz, sõt még vécépapír is! Mi több, a vécét még le is lehet húzni anélkül, hogy az ember két órát várna, míg a víz elkezd folyni, vagy esetleg üvegekben hozott vízzel próbálná leönteni. 
    Tehát ebben az elõkelõ környezetben összebarátkozott az egyik fiatal takarító személlyel. Azt nem tudja, hogy az illetõ fiú volt-e vagy lány, mivel a legújabb gyakorlat szerint az angol nyelvben már nem használunk ilyen szexista kifejezéseket és meghatározásokat. Sõt,  ha  így  haladunk, akkor rövidesen már saját magáról sem fogja tudni, hogy fiú-e vagy lány. Ezt csak úgy mellesleg tette hozzá a dolgokhoz egy nagyon finom, szerény mosollyal. 
    Elbeszélgetett a fiatal személlyel, mivel az szerte a világon tudott és megcsodált tény, hogy ausztráliai látogatók barátságos természetüknél fogva minden idegen fûvel és fával leállnak beszélgetni. Sõt, mi több és ez méginkább közeláll a valósághoz, még egy üveg sörre is meghívta a közeli, éjszakai lokálba, ahova csak külföldiek látogatnak és csakis dollárban fizetnek. Ott a mûsorban fellépõ mûvészek hiányos öltözékükkel egyáltalán nem hagytak senmi kétséget afelõl, hogy melyik nemhez tartoztak. Tehát eliszogatták az idõt és úgy az ötödik üveg sör után neki, mármint szakértõnknek, egész kis honvágya támadt. Hát bizony, semmi sem pótolja az itthoni, jéghideg Foster lagert! 
    Egy-két órai iszogatás után fiatal vendége suttogni kezdett. A zajon és a zenén át szakértõnk csak nagy nehézségek árán hallotta meg azt, hogy vendége Husszein elnök nagy lábujjáról beszélt. Mint mondotta, õ az elnöki  palotában szokott takarítani. 
    Amint egyik reggel a kávéscsészéket szedegette fel a drága szõnyegrõl, Husszein elnök rontott be a hálószobából, mégpedig mezítláb. Ledobta magát az egyik aranyozott fotelbe és miközben felemelte ballábát, ezeket a szavakat mormogta: 
    „Ezt is úgy ki kellene vágni, mint ahogy az ellenzéket kivágtam!” A fiatal takarító személy még elmondta, hogy rémülten húzódott meg az egyik arany széktámla mögött, mivel nem akarta az elnök tudomására adni, hogy õ, egy gyarló illetéktelen is hallotta ezeket a történelmi szavakat. 
    Itt, e pillanatban kedvenc szakértõnk, mert akkorra már elérte ezt a szintet, egy kis és hatásos szünetet  tartott, ami legalább három percet vett igénybe. Ezalatt a TV állomás hirdetések útján tudomásunkra adta, hogy a legjobb mosópor a „Mindig Fehér”; az egyik ékszer áruházban minden arany, ami fénylik és soha ne hagyjuk el a házat „Csillogó Csillag” fogkrém nélkül. 
    Aztán ezen is túlestünk. Végre újra láthattuk legújabb szakértõnket, aki pontosan ott folytatta, ahol a hírdetések elõtt abbahagyta. Elénk tette, nem, elénk tálalta kérdéseit: 
    1) Lehetséges lenne az, hogy Husszeinnek már nincs is a helyén a kérdéses nagyujja és ha ez igaz, akkor mi értelme van annak, hogy lenéz erre a nemlétezõ nagyujjra? 
    2) Lehetséges lenne az, hogy a többi TV csatornák szakértõi mind tévednének és csakis neki lenne igaza? 
    Ezek a nagy és egyben égetõ kérdések zavarták emberünket és  most azt akarta,  hogy minket is zavarjanak. Azonban, mint ismét kijelentette, õ nagyon  bízik  bennünk, mert mi ausztráliaiak és intelligensek, stb. stb. vagyunk. Ezzel véget is ért a külön, speciális mûsor, amely mindössze csak félórát vett igénybe,  beleértve a hirdetés-fûszerezést  is. A bájos, fiatal és szõke bemondó személy állt most a kamera elé és felkért minket, hogy tegyük meg telefonbeli szavazatunkat. Ha úgy véljük, hogy a többi csatorna szakértõinek van igazuk a nagyujj történettel, akkor hívjuk a 0055-12345 számot. Ha viszont azt hisszük, hogy a most látott szakértõ van a helyes (láb)nyomon, akkor pedig hívjuk a 0055-12346 számot. A hívás csak potom huszonöt centbe kerül, amit még a nyugdíjasok és munkanélküliek is meg tudnak fizetni. (Legalábbis pillanatnyilag.) 
    Ezután nagyon sokan szinte csalódottan kiürítették sörösüvegüket és mentek lefeküdni. Úgy érezték, hogy ezért bizony nem volt érdemes olyan késõig fentmaradni, mert a mûsor ugyan újabb fényt vetített az egész lábnézés problémára, de a nagyujj felett lógó kérdésre még mindig nem adott választ. Reggel ezrek és ezrek nem mentek munkába, hanem betegnapot vettek ki, mivel ez az egyetlen lehetõsége és módja a munkahelyen való szundikálás kétes örömeinek megelõzésére. 
    Kora reggel, úgy kilenc óra tájban aztán a „C” csatorna hivatalosan bejelentette, legalább is a törvényesség megtartása érdekében, hogy az õ szakértõjük  támogatására  kijelölt telefonszám kapta a hívások többségét. Ennek megfelelõen a babért, illetve a nézõk szavazatát és bizalmát a „C” csatorna kapta meg minden gondolkodó ausztráliaitól. És azóta e csatorna ezzel a jelszóval ajándékozta meg magát: „Az Önök TV csatornája.” (Az csak természetes, hogy erre is egy szakértõ tanácsát kérték ki.) Eddig a lábujj történet. 
    Vegyünk azonban egy közönséges, mindennapi eseményt, amely nemhogy elvárja, hanem egyenesen megköveteli a szakértõk alkalmazását. Ez nem más, mint az idõjárás, illetve annak jóslása, vagy ahogy most a felvilágosultabbak mondják, elõrejelzése. Az idõjárás  folyamatának megértése és annak megmagyarázása minden esetben szakértõk bevonását teszi szükségessé. A nagyvilág már nem elégszik meg azzal, hogy John Smith a kamera elé áll és valami valoszínûtlen mesét ad le arról, hogy nyugatról esõ várható, mivel neki fáj a hasa. Az pedig az egész szomszédság tudja, hogy az csakis akkor fáj, ha esõ közeledik.  Ez talán elfogadható a mindenben és mindenkiben hiszékeny TV nézõ számára, de azok a nézõk, akiknek egyéni gondolkodásuk még megmaradt, azok tudni akarják, hogy mikor, hogyan és miért jön az a beígért esõ. Nekik nem számít az, hogy Jóska bácsi, vagy Mari néni, vagy akárcsak Mrs. Smith a forgóikban és talán még a lábujjaikban is már napokkal elõtte megérzik azt, hogy változás, vagy esõ jön. Az mindaddig el nem fogadott, míg az újságok utolsó oldalán, vagy a TV híradás végén azok a bizonyos szakértõk azt nem közlik, hogy igen, valóban változás vagy esõ közeledik. 
    Az csak természetes, hogy legalább is itt, Ausztráliában a TV csatornák harca ebbõl sem maradhat ki. Az azonban igen furcsának tûnik, ha a hõmérséklet nem egyszer majdnem minden csatornán más és más. Hogy ez miért furcsa? Hát csak azért, mert a felvilágosítás eredete minden esetben azonos. Míg az egyik szakértõ azt jelenti be, hogy holnapra tiszta, napsütéses idõt várhatunk 28 fok körüli hõmérséklettel, azt a másik úgy adja elõ, hogy borús, de azért szép idõ lesz és a hõmérséklet „valószínû, hogy túlhalad a 26 fokon.” Bizonyára ennek is megvan a magyarázata, ami a Szaddam Husszein lábujj történethez hasonló – gondoljuk mi,  ártatlan  nézõk. 
    A szakértõk további csoportja – és merem állítani, hogy ezekkel már mindenkinek volt és naponta van dolga – nem más, mint az az óriási csoport, amelyet én az egyszerûség kedvéért háztáji szakértõknek neveztem el. Azért háztáji, mert ezeket a nap huszonnégy órájában mindenütt megtalálhatjuk. Szinte azt mondhatnám, hogy a falon ülnek, mint a szemtelen házi legyek. Ezek azok, akik azt mondják, hogy öregem,  te nagyon rosszul neveled a gyerekeidet, mert azt így, meg úgy kell csinálni, nem pedig úgy, ahogy te csinálod! Az csak természetes, hogy õk maguk soha nem vették azt fáradtságot és költséget, hogy sajátjuknak nevezhetõ gyereket szerezzenek és azon probálják ki azt az úgynevezett tudást, amit most minden gyakorlat és tapasztalat nélkül oly bõkezûen ajánlanak nekünk és a hozzánk hasonló, gyerekkel felszerelt, de látszólag tapasztalatlan és tudatlan halandóknak. 
    Vagy talán, példának okáért, ott van a mindentudó kertész is. Ez a személy egész életét egy huszadik emeleti kétszobás lakásban tengeti, de éppen ezért tudja, hogy mitõl nõ a fû, vagyis folyamatos tanáccsal tud szolgálni arra vonatkozóan, hogy a kerti munkákat mikor és hogyan kell és lehet a legjobban elvégezni. 
    Vehetjük azonban azt a szakértõt is, aki soha életében még egy csavarhúzót sem vett a kezébe. Ennek ellenére azonban nemcsak tudja, hanem el is várja tõlünk  azt,  hogy kövessük lépésrõl-lépésre megadott utasítását, amit ingyen ad akkor, amikor új TV antennát szerelünk a tetõre. Ha aztán az új antennát a legelsõ, nagyobb szél lefújja, akkor sértõdötten mindenkinek azt híreszteli, hogy persze, hogy leesett az antenna. Hiszen nem követtem az õ, jószívûen és fõként ingyen adott utasításait és tanácsait. 
    Szóval szakértõ van mindenütt bõven. Néha az a benyomásom, hogy a világ csakis szakértõkbõl áll. Ezt is a mindennapi életbõl vettem és ez alól még én sem vagyok kivétel. 
    Az egyik nap ugyanis én is tanácsot adtam az egyik szomszédomnak, szintén jószívûen és fõként ingyen. Akkor a szomszéd nagyon hálás is volt, mivel tanácsom legalább két százast tartott vissza a zsebében. Legalább annyit kellett volna fizetnie azért, hogy forróvíz tartályát mesteremberek a padlására felszereljék. Az csak természetes, hogy nekem ilyen tárolóm soha életemben nem volt és halvány gõzöm  sem arról, hogy mit és hogyan kell csinálni. De azért jólesett segíteni a szomszédon. Arról én nem tehetek, hogy a víz elöntötte az egyik hálószobájat! Az nem az én hibám volt. Biztos, hogy valamit nem úgy csinált, ahogy mondtam neki, habár õ most hálátlanul azt mondja, hogy éppen az a baj, hogy mindent pontosan követett, amit mondtam neki. A kár ötszáz dollárjába került, amit most rajtam akar behajtani. Dehát mindig akadnak lázadozók, akik nem hallgatnak a szakértõi tanácsra és mindent a saját kárukon akarnak megtanulni. Ez talán így is van rendjén, mivel mindez emberi dolog. Vagy nem? 
  
(1995)
 
visszatérés az
Elsõ Közlés Írások
rovathoz
 
 Az írásokkal kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt alkotásakat
e-mail címünkre valamint az 1399 Budapest, Pf. 701/578. postai címre várjuk!
 
Vissza a főoldalra
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
 
A NapSziget folyóirat
negyedévente
papíron is megjelenik.
 
Megrendelhetõ:
1399 Budapest, Pf. 701/578.
 
 
céljainkat az NKÖM támogatja
 
 
 
Mûvészek és mûvészetek a világhálón