Vissza a főoldalra
ONLINE MÛVÉSZETI, KULTURÁLIS FOLYÓIRAT
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
NapSziget Klubok
Támogatóink
 
ELSÕ KÖZLÉS ÍRÁSOK
(szerkeszti: Bandi Katalin – vers, Szénási Sándor István – próza)
 
Benedek Hajnal
(1984– )
A csúf virágszál
    Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy hatalmas Király, Nevesincs Király, Nekeresd ország uralkodója. A királyné egyetlen lányt szült a Királynak halála elõtt, így nem volt örökös. 
    A virágoskert, mielõtt a Király megismerte a leendõ Királynét, elhagyatott volt és kopár. Hajladozó Rózsaszál – mert így hívták a Királynét – kérésére újították fel, télen is nyíltak a szebbnél szebb virágok a hó között virítva. A Királyné nagyon szerette a virágokat, szinte minden idejét a kertben töltötte, akár, havazott, akár esett az esõ, akár fújt a szél, vagy égették halovány bõrét a nap sugarai. Magas, karcsú teste a virágokéhoz volt hasonló és járása a virágok hajladozásához a szélben. De a Királyné egy télen megbetegedett, annyi idõt töltött a szabadban. Halálos betegen is kijárt a kertbe, utolsó órái, percei is ott érték, ott érte utol a Vég.  
    A virágok úgy elszomorodtak, rögtön visszabújtak a komor, sötét Föld alá és sokáig elõ se jöttek. A Királyné halála nem csak a kert lakóit, de az egész országot megrengette, és szomorúságba taszította a bölcs Királyt is. Egyedül az akkor még csak 7 hónapos kislánya, a kis Tulipántka tartotta benne a lelket, mert ha édesapja rápillantott könnyei fátyola mögül, gyönyörûséges Királynét vélte felfedezni benne.  
    A kis Tulipántka nõttön-nõtt, és életre keltette a kopár kertet egy nyáron a száraz füvön lejtett bájos táncával. A virágok kidugták fejüket a barna komor Földbõl, és az elsõ pillanatban egykori életre keltõjüket látták benne. A kis királyleány szép hosszú aranyszõke haját virágok díszítették. Ruháját szinte teljesen eltakarta csodás hajkoronája, melyet mindig kibontva viselt. Alóla csak néhol látszott ki csillogó, fényes és mégis egyszerû ruhája, melynek mintáját valódi nárciszok, tulipánok és rózsák adták. A kert legváltozatosabb virágai a legváltozatosabb színekben tündököltek, csodás színekben pompázott a kastély körüli park.  
    Attól kezdve a királyleány mindennap kijárt a kertbe, kecses léptei nyomán a virágok tiszteletteljesen fejet hajtottak neki. Beszélgetett velük, megosztotta velük minden örömét és bánatát és a virágok vele nevettek és vele sírtak. A kertésznek is sokat segített a kis Tulipántka, amit az öreg és fáradt ember nagyon becsült a kislányban. Jó barátság alakult ki köztük, olyannyira, hogy az öreg kertész szinte apja volt a kis Tulipántkának és a királyleány szinte leánya volt az öreg kertésznek. De sosem feledte el a kertész, hogy a kis Tulipántka egy Király lánya és mindig betartotta az illemet. 
    Nem nézték azonban jó szemmel a Király alattomos tanácsosai, hogy az egyetlen trónörökös szóba áll a „munkás parasztnéppel”. Próbálták rábeszélni a Királyt, hogy házasodjon meg újra, de Nevesincs Király errõl hallani sem akart. A fõtanácsosát, aki sokat nyaggatta ezzel az ötlettel, fel is akarta akasztatni, de bölcsen meggondolta magát, és „csak” börtönbe záratta, talán még most is ott ül, ha valaki meg nem sajnálta.  
    A Király az évek múltával Öreg Király lett, majd az Öreg Király Még Öregebb Király lett. Elhatározta, hogy férjhez adja egyetlen pici lányát, a kis Tulipántkát, aki már nem is volt olyan pici 19 évesen. Tehát az akkor már Még Öregebb Király kihirdettette, hogy ahhoz adja lányát, és azé lesz halála utána Nekeresd ország, aki elhozza a kis Tulipántnak a világon a legeslegszebb virágot, akárki is legyen az.  A Még Öregebb Király nem értett a virágokhoz, ezért úgy határozott, a kis Tulipántka választja ki a legeslegszebb virágot, de a kérõkkel nem találkozhat. És mivel nem akarta rangon alulihoz adni a lányát és az országát, ezért mielõtt a virágok a királyleány kezébe kerültek, a kérõk kiléte alapján õ és alattomos tanácsosai döntötték el, mely virágok kerülhetnek a kis Tulipántka kezébe. Csodásabbnál csodásabb, varázslatosnál varázslatosabb virágok érkeztek a világ minden tájáról, de a kis Tulipántkának egyik se tetszett. 
    Volt a kertésznek egy fia, Virágraszálló Méhecske. Nagyon szerette ez a méhecske a kis Tulipántkát, és a kis Tulipántka is nagyon szerette Virágraszálló Méhecskét. A királyleány nagyon szomorú volt, mert tudta, hogy nem engedi meg édesapja, hogy szerelméhez, a kertész fiához menjen hozzá.  
    A Még Öregebb Király három hetet adott a kérõknek, és a három hét letelte után egy hatalmas bálon, a kis Tulipántka húszadik születésnapján derült fény a legszebb virágra és arra a szerencsésre, aki elhozta azt és elnyerte vele a királyleány kezét és az országot.  
    Elsírta bánatát a virágainak és azok vele sírtak, mert õk is igen szerették a kertész fiát. A királyleány és a virágainak sós könnyei feláztatták a kert földjét és másnap hajnalra egy rettentõ csúf virág nõtt ki. A csodaszép rózsaliget fehér-, sárga-, vörös- és mályvarózsái, a tulipánágyas sárga, piros, és sok más színben pompázó tulipánjai, a hófehér liliomok, a sárga nõszirmok, a nárciszok, a színes szegfûk, de még az egyszerû kutyatejek is kinevették, kicsúfolták, és rettentõen csúnyának találták mind ezt a csúf virágot, ami az ösvény közepén hajtott ki. 
    A kertész fia, Virágraszálló Méhecske a három hét utolsó elõtti napjának hajnalán, a kis Tulipántka születésének húszadik évfordulója elõtt egy nappal a kertben járt meglocsolni a virágokat, mert öreg édesapja már nem bírta a munkát, és fia segített neki. Szomorúan járt-kelt a virágok között a hatalmas kert ösvényein, miközben egy dalt énekelt: 
  
Jaj, de szomorú az én éltem,
Nem lesz enyém, akit reméltem.
Ó, drága kis Tulipántkám,
Miért nem lehetsz a mátkám?
 
És jaj, de szomorú az õ élte,
Nem leszek övé, pedig remélte.
Ó, drága kis Tulipántkám,
Miért nem lehetsz a mátkám?
 
Virágokkal üzengettünk,
Egy patakban megferedtünk.
Ó, drága kis Tulipántkám,
Miért nem lehetsz a mátkám?
 
Csak messzirõl láttam rózsás arcát,
Mely kivirul, ha engem meglát.
Ó, drága kis Tulipántkám,
Miért nem lehetsz a mátkám?
 
Csak messzirõl látta arcom ráncait,
Mely miatta visel el sok-sok nagy kínt.
Ó, drága kis Tulipántkám,
Miért nem lehetsz a mátkám?
 
Kardvirággal védenélek,
Ha feleségül vehetnélek.
Ó, drága kis Tulipántkám,
Miért nem lehetsz a mátkám?
 
Menyruhádon orchideák díszelegnének,
Harangvirág csilingelne, ha elvennélek.
Ó, drága kis Tulipántkám,
Miért nem lehetsz a mátkám?
 
Virágok templomában esküdnénk,
A jegygyûrû mintája százszorszép.
Ó, drága kis Tulipántkám,
Miért nem lehetsz a mátkám?
 
Csónakáznánk tündérrózsa csónakon,
Pihennénk ibolya mellett a napon.
Ó, drága kis Tulipántkám,
Miért nem lehetsz a mátkám?
 
Gyöngyvirág adna palotádnak gyöngyházfényt,
S kinnt az orgona illatában fürödnél.
Ó, drága kis Tulipántkám,
Miért nem lehetsz a mátkám?
 
Ágyad rózsaszirom lenne,
Kádad nárciszokkal tele.
Ó, drága kis Tulipántkám,
Miért nem lehetsz a mátkám?
 
Tányérod liliom lenne,
Legédesebb mézzel benne.
Ó, drága kis Tulipántkám,
Miért nem lehetsz a mátkám?
 
Vörös tulipán lenne a poharad,
Italt belé a virág harmata ad.
Ó, drága kis Tulipántkám,
Miért nem lehetsz a mátkám?
 
Mily boldog is lenne éltünk,
De nem lesz, amit reméltünk.
Ó, drága kis Tulipántkám,
Miért nem lehetsz a mátkám?
  
És keserves sírásra fakadt Méhecske, vízzel és könnyeivel locsolta a virágokat, melyek valaha a legnagyobb boldogságot szerezték kedvesének és neki. Próbálták vigasztalni, lábához hajoltak, nyakukat nyújtogatták feléje, de a kertész fia nem látta õket könnyfátyolán keresztül. 
    Így nem látta az ösvényen nõtt csúf virágot sem és véletlenül rálépett. Mikor észrevette, lehajolt hozzá és megpróbálta életre kelteni. Bocsánatért esedezett, hogy nagy bánatában nem vette észre és rátaposott. A csúf virágocska megkérdezte tõle, miért olyan bánatos, és Virágraszálló Méhecske elsírta neki szomorú történetét. A csúf virágocska vele sírt, majd szipegve így válaszolt: 
    – Egy mód mégis van rá, hogy mátkád legyen a kis Tulipántka. 
    Méhecske meglepetten felpillantott. 
    – És mi az az egy mód? – kérdezte izgatottan – Mondd el gyorsan, mondd el gyorsan! 
    – Jól van, jól van! – felelt a csúf virág neki – Szakíts le engem holnap, még a bál elõtt, és vigyél el a Még Öregebb Királyhoz! Mondd neki, hogy: „Elhoztam a legszebb virágot, hogy megkérjem õfelsége lánya kezét!” Õ ki fog nevetni a rangod miatt, és amiatt, mert én a legcsúnyább vagyok minden virág közül, nem hogy a legszebb virág lennék. És akkor mondd neki, hogy: „A hirdetés szerint bárki, aki elhozza a legszebb virágot, elnyerheti a királyleány kezét!” És mondd neki, hogy: „Ha õfelsége szerint ez a virág csúnya, akkor úgysem választja a kisasszony a csúnya virágot, hiszen messze híres a jó ízlésérõl!” És aztán mondd a Még Öregebb Királynak, hogy: „Nem meri talán õfelsége odaadni õfelsége édeslányának ezt a csodás virágot, mert fél, hogy ezt választja?!” A Még Öregebb Király erre kinevet, és beleegyezik abba, hogy odaadják a csúf virágot, vagyis engem a kis Tulipántkának. Én addigra már halott leszek, de a többi virág elmondja a királyleánynak, hogy a legcsúfabb virágot válassza, hogy te a férje lehessél, és õ a te mátkád, mert te szereted õt és mert õ szeret téged. 
    Megörült erre Virágraszálló Méhecske és megörültek a többi virágok is. Szépen megköszönte a kertész fia a csúf virágnak, hogy segített nagy baján, majd elment, hogy közölje a jó hírt édesapjával, az öreg kertésszel. 
    A kis Tulipántka egyre szomorúbb lett, ahogy telt az idõ és ahogy egyre közeledett a három hét vége. A királyleány valaha csodaszép szemeit könny áztatta pirosra. Rózsás arcát a szomorúság festette hófehérre. Színpompás virágos ruháját fekete gyászruhára cserélte. Utolsó éjjel kisétált a virágoskertbe búcsút inteni hõn szeretett virágainak és rövid életének. Valaha kecses lépteit nehézkesen tette meg, remegõ lábakkal és valaha tûzpiros ajka a félelemtõl elhalványult. Így ment virágaihoz, hogy utoljára elsírja szörnyûséges fájdalmát. Mikor a virágok meglátták, vele együtt reszkettek a félelemtõl és sírtak fájdalmukban. Élénk színüket elveszte zokogtak hõn szeretett kis Tulipántkájukért.  
    De nem feledkezett meg a csúf virág a tervérõl, ami megmentheti a két fiatal életét és boldogságát. Szóról szóra elmondta a királyleánynak is, és megörült persze erre a királyleány. Levetette gyászruháját, újra kivirult arcának két rózsája, és tûzpiros ajka is visszanyerte színét, csodás szemeiben pedig már csak az Öröm igazgyöngyhöz hasonló könnyei ültek. Táncra perdült örömében, olyan örömtáncot lejtett akkor, olyan bájos örömtáncot, mint mikor kiskorában újraélesztette táncával a kopár virágoskertet. Látta ezt az örömtáncot a kertész  házából Virágraszálló méhecske és legszívesebben vele táncolt volna, de nem találkozhattak, mert a Még Öregebb Király a alattomos tanácsosai tanácsára megtiltotta nekik. 
    Mikor a királyleány már elment, elõ kellett készülnie a bálra, Méhecske leszakította a csúf virágot és mindent úgy tett, ahogy az mondta. Úgy is történt minden, ahogy a csúf virág megjósolta. A Még Öregebb Király kénytelen-kelletlen beleegyezett a házasságukba és boldogan éltek, amíg meg nem haltak. 
    Aki nem hiszi, járjon utána!
 
visszatérés az
Elsõ Közlés Írások
rovathoz
 
 Az írásokkal kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt alkotásakat
e-mail címünkre valamint az 1399 Budapest, Pf. 701/578. postai címre várjuk!
 
Vissza a főoldalra
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
 
A NapSziget folyóirat
negyedévente
papíron is megjelenik.
 
Megrendelhetõ:
1399 Budapest, Pf. 701/578.
 
 
céljainkat az NKÖM támogatja
 
 
 
Mûvészek és mûvészetek a világhálón