Vissza a főoldalra
ONLINE MÛVÉSZETI, KULTURÁLIS FOLYÓIRAT
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
NapSziget Klubok
Támogatóink
 
ELSÕ KÖZLÉS ÍRÁSOK
(szerkeszti: Bandi Katalin – vers, Szénási Sándor István – próza)
 
Várhegyi Tivadar
(1933– )
Írni vagy nem írni
(Bemutatkozás)
Írni és olvasni még iskolás koromban, sok-sok évvel ezelõtt megtanultam. Többedmagammal elsajátítottam a magyar nyelv szépségeit, amelyet idegen nyelvûek most így jellemeznek: „borzalmasan nehéz” és „megtanulhatatlan.” Ez könnyen el is hihetõ, különösen akkor, amikor az ember a Rádió Kína magyar nyelvû adását hallgatja. (Hogy azok mi mindent ki nem tudnak csavarni!) Be kell azonban vallanom, hogy hát bizony van abban valami, amit a más nyelvûek mondanak. Az azonban biztos, hogy mi megtanultuk nyelvünk sajátosan finom árnyalatait, minden zegét-zugát. Különben honnan tudnánk azt, hogy a ló nem lõ, aki fût az nem fut és annak ellenére, hogy az illetõ agyában nincs semmi, azért az ágyában még lehet, ha talán nem is annyira valami, de annál inkább valaki. Na és hogyan tudná az a szegény, idegen nyelvû megtanulni az olyan kis finomságokat, amiket csakis mi,  nyelvünk állítólagos szakértõi ismerünk fel? Vegyük csak e két, egyszerû kijelentést: „Ittatok” és „Itt a tok”. A külföldinek ugyancsak sok idejébe kerülne megtanulni azt hogy már ittak is, meg a tok is itt van. Na de hagyjuk a nyelvi szépségeket és térjünk vissza szerény személyemhez.  
    Így teltek az évek egy darabig, akkor még szinte teljes békességben. Itt-ott írogattam egy-két sort, hiszen mit lehet várni egy kis elemistától? Lassan a középiskoláig is eljutottam, ahol aztán híressé vált tollforgató tudásom, legalábbis az osztályon belül. Szegény magyar tanárom mindig mondogatta: „Neked, fiam, az lenne a legjobb választás, ha valamilyen, írással egybekötött pályát választanál. Mivel ugyanis mással nem szívesen foglalkozol.” Bizony, ez igaz volt. Viszont a Tanár Úr nem mondta, hogy mi is volt az elképzelése ezzel a komoly témával kapcsolatban, nekem pedig akkor még nem nagyon volt valami nagy elképzelésem.  
    Ilyen boldog, képzelet nélküli világban éltem, a magyar nyelv tárgyán kívül a többit gondosan, vagy talán inkább gondtalanul elhanyagolva. Hiszen azok nem nekem valók. Nekem csak írnom kell, és minden más majd magától rendben lesz.  
    E politikának elsõ és talán legfontosabb eredménye az volt, hogy szépen(?) el is buktam latinból, meg matematikából. Na és bumm! Ezzel a kettõvel egyidõben megöltem nemcsak a humán, hanem még a reál tagozatot is az általuk szolgáltatott lehetõségekkel együtt. 
    Mások pótvizsgára mentek, de nem én. Minek az nekem? Hiszen csak írnom kell és minden rendben lesz. Ma meg már ez olyan szépen hangzik, amikor azzal a magyarázattal állok elõ, hogy anyám, aki egyedül élt velem, kis fizetésébõl tartott el minket, nem tudta volna sokáig fizetni az egyre magasabb tandíjat. Az igaz, hogy ebben van is valami, de annak idején ilyen nemes gondolatok nem nagyon fordultak meg fejemben. 
    Így történt aztán, hogy egy szép napon (vagy talán nem is volt olyan szép, attól függ, hogy honnan nézzük) jött a Nagy Kijózanodás. Azt a végzetes lépést követtem el ugyanis,  hogy beadtam egy kérvényt az akkori Szín- és Filmmûvészeti Fõiskolára. Gondoltam (olyen naív csakis egy tizenéves lehet), hogy majd írok, amit tudok, amit meg nem tudok, arra majd õk megtanítanak. Ilyen és ezekhez hasonló buta gondolatokkal volt tele a fejem, ami bizonyítja, hogy milyen ennivalóan kedves, kis bárányka voltam még akkor. Na, de folytatom.  
    Eljött a nagy nap, illetve a felvételi vizsga ideje. Felvettem vasárnapi ünneplõmet és megjelentem a Nagy Asztal elõtt... De minek lopjam értékes idejüket? Úgy kivágtak, mint... (E mondat befejezését Tisztelt Olvasóim elképzelésére bízom. Ha én fejezném be, akkor befejezésem az egész történetet kiskorúak számára alkalmatlan olvasmánnyá minõsítené.) Közben pedig ilyen motyogásokat véltem hallani az Asztal másik felérõl: „Mindenféle jött-ment megtalálja hozzánk az utat, aki nem akar aktívan résztvenni a demokrácia építésében... Mert valami reakciós elem azt tette a fejükbe, hogy tudnak írni, meg játszani...” 
    Tehát ez volt az én kijózanodásom. Mert ugyebár azt valaki, valahol megírta, hogy minden tizenévesnek valahol, valamikor ki kell józanodnia. 
    Persze, mint legtöbben tudják, most már én is, mivel volt alkalmam többször is megtanulni, az élet nemcsak terveken és elképzeléseken alapszik. Ezért tehát nekem is választanom kellett, hogy milyen célt akarok életemmel elérni. A felvételi vizsgán való elbukás nagyon komolyan figyelmeztetett és kimutatta, hogy az álmodozások idejét valóságnak kellett felváltania. Tehát körülnéztem, hogy mik is voltak a lehetõségek. 
    Az akkor uralmon levõ „pártunk és kormányunk” helyi képviselõi szerint nagyon, de nagyon alkalmas voltam a kazánkovácsi szakmára. Ez az alkalmasság vagy alkalmatlanság semmiben sem függött az egyéni megjelenéstõl, vagy múltbeli szerepléstõl. Semmi sem számított, mivel az ország gazdasága kazánkovácsokat követelt. Éppen ezért annak idején minden lány is csak a kazánkovácsi mesterségre volt alkalmas. Igen csalódottnak és kiábrándultnak mutatkoztak, amikor kijelentettem, hogy hát bizony az nem nekem való. Az írást akkor nem említettem. Még csak az hiányzott volna! Amúgy sem volt valami jó ajánlólevél az, hogy egy felekezeti középiskola egykori tanulójaként álltam eléjük és szemtelenül visszautasítottam „a magyar nép által nagy szeretettel ajánlott és a szocialista tábor megerõsítését szolgáló” kazánkovácsi mesterség kitanulásának lehetõségét.  
    A dolog vége az lett, hogy „pártunk” embere nagy kegyesen hozzájárult ahhoz, hogy „úri” szakmát tanulhassak. Ez a szemükben „úri” szakma nem más, mint a mûszerészség volt. 
    Most itt nem akarok az ezt követõ évekkel bõvebben foglalkozni. A lényeg az, hogy az évek peregtek, illetve akkori szemmel nézve csak perdegéltek, de írásra nem volt sok alkalom. Mûszerész lettem, amit majdnem azonnal követett a hároméves katonai szolgálat. Ott sem volt túl sok alkalom az írásra, kivéve az akkori szokásoknak megfelelõ és kötelezõ faliújságot.  
    Kevéssel késõbb eljött 1956. Akkor felcsillant az írási lehetõség, legalább is egy pár napra. Az egyik forradalmi napilap tudósítója lettem. Büszkeségemet igen hízlalja az a tény, hogy az erre szóló megbízó levelet, vagy inkább cédulácskát a mai napig is õrzöm. Mivel azonban ez csak egy-két nappal november 4. elõtt történt, nem túl sok lehetõség adódott arra, hogy tehetségemmel az új Magyarországot el tudtam volna kápráztatni. November végén meg én is csatlakoztam a „lábukkal szavazók” százezreihez és a MÁV, meg mások segítségével Nyugatra távoztam. 
    Most itt nem foglalkozom azzal, mivel humoros formában még azt ma sem tudnám megtenni, hogy kis csoportunk tagjai mit éreztek akkor, amikor a hófedte szántóföldeken egyszerre csak feltûntek a csípõs szélben csattogó, kis piros-fehér-piros zászlócskák. Mögöttünk feküdt az ismét letiport és a Nyugat által ismét cserbenhagyott Haza, elõttünk pedig a Nagy Ismeretlen, egyesek által tejjel és mézzel folyó Kánaán. 
    Egy közel négyhónapos ausztriai menekülttáborokban való tartózkodás után Angliában telepedtem le. Ott megint csak nem az írás, hanem a mindennapi élet problémái, mint lakás és állás keresése szerepeltek fontossági listánk legelején. 
    A pénzkeresés is fontos, de annál sokkal fontosabb annak megtalálása. Többségünk számára ez utóbbi valamilyen állást jelentett. Mivel egy teljesen új élet megalapozásához egyre több és több pénzre van szükség,  így a mi nyelvünkbe is belopódzott a varázsos „túlóra” fogalma is. Így, míg a helybeliek a hét-nyolcórás munkanap miatt panaszkodtak, addig az újonan érkezett magyar menekültek ledolgoztak tizenkét órát is, méghozzá egyetlen panasszó nélkül. Az igazi, mindig törekvõ magyart ebbõl az elszántságból még a helyi szakszervezetek sem tudták kijózanítani. 
    Az angolok nem tudták megérteni makacsságunkat, de mi tudtuk, hogy mit akarunk elérni. Mert akkorra már mindannyiunkat elkapta az a láz, hogy nekünk is kell kocsi, meg TV, meg egy ház sem lenne rossz. Meg ez is, meg az is. Minden elérhetõ, még csak egyetlen pártnak sem kell a tagsági könyvét a zsebben hordozni. Mindennek a kulcsa a munka. Ha nincs túlóra? Sebaj! Akkor jöhet egy második, esetleg egy harmadik állás is! Így született meg a csoda: nekünk, magyaroknak aránylag rövid idõn belül megvolt a kocsi, a TV, a... És az otthonmaradt mama, papa, kis és nagytestvér meg boldogan újságolhatta a házban, az utcában, a faluban, hogy a sok Lacinak, Pistának, Erzsinek, vagy akárki másnak már ez is volt, meg az is volt. Minden olyasmi, ami otthon nem volt és nem lehetett. Hát nem csodálatos dolog az, ha valaki Nyugaton él?!  
    Itt kell megjegyeznem azt, hogy ettõl a láztól én sem voltam mentes. Így tehát az írásra most már lett volna lehetõség, de idõ annál kevesebb. És csak múltak az évek. 
    Az évekkel késõbb viszontlátott egykori osztálytársak részérõl felmerülõ csalódást nem nagyon titkoló, félig kérdésként, félig pedig megállapításként hangzó reakció mindent kifejezett: „Jé! Te ilyen sokat dolgozol?!  Mi azt hittük, hogy most már írni fogsz.” Az talán eszükbe sem jutott szegényeknek, hogy az egykori, 56-os menekült, aki akkor megragadta ismét csak a „párt és kormány által oly nagylelkûen nyújtotta lehetõséget” és elõször látogatott vissza Magyarországra, annak az az emlékezetes visszalátogatás ismét csak egy kis vagyonába került. Mert hát itt ugyan van, de meg is kell dolgoznunk érte... 
    Bizony, a fentieket figyelembevéve az írás még nagyon sokáig váratott magára is, de rám is. Hogy miért? Hát mert jött Ausztrália. Illetve, sokkal érthetõbben, mi, hárman átjöttünk Ausztráliába. Kis feleségem, még kisebb fiam és én. Az „átjöttünk” azt jelenti, hogy átrepültünk. Az ártatlan és naív olvasó itt megint felteheti a kérdést: Miért? Hát kérem. „Európa már túlnépesedett... Túl sok az ember... Nincsenek lehetõségek... Ott már a magamfajta ember nem tud megélni...” satöbbi, satöbbi. Gondolom, hogy sok olvasóm ezeket, az általános, bizonytalan okokat szinte minden nap hallja, mivel ma is akadnak sokan olyanok, akiknek a kerítés másik oldalán a fû sokkal zöldebbnek tûnik az ittenihez hasonlítva. Ezekhez járult hozzá az is, hogy mivel fiúnk még pici volt, feleségem nem tudott dolgozni és bizony a Nyugat sem mindenkinek Paradicsom. Meg a fürdõszobát is meg kellet osztanunk egy ugyancsak idõs hölggyel, akinek fõ tápláléka a gines üvegbõl eredt. Aztán meg az öreg kocsink is döglõdött, állandó javítására szintén nem volt anyagi fedezet és az ausztrál bevándorlási tisztviselõ igen határozottan állította, hogyha Angliában volt kocsink, akkor itt meg legalább kettõ lesz. (Nem lett.) Meg fiatalok is voltunk. (Aránylag.) És „a fiataloké a jövõ”, amit az évek folyamán oly sokszor volt alkalmunk hallani. Így hát „átjöttünk.”  
    Itt aztán szinte minden kezdõdött elölrõl. A különbség csak az volt, hogy nem úgy érkeztünk, mint az 56-os menekültek, mivel volt egy kevés pénz a bankban, ami az Angliában verejtékezve beszerzett földi javaink egy részének elkótyavetyélésébõl eredt, meg egy-egy, szinte vadonat újnak mondható angol útlevél a zsebben. 
    Azt írtam, hogy Angliában verejtékeztünk? Hát kérem, az nem más, mint hazugság! Ugyanis ha ott valóban verejtékeztünk, akkor itt verejtékben fürödtünk a szó legszorosabb értelmében is. Ami pedig az átvitt értelmet illeti, azzal az az igazság, hogy Ausztrália megtanított egy-két, egyesek számára talán megdöbbentö valóságra. Többek között arra, hogy Ausztrália nem Amerika, meg arra is, hogy nem szabad mindent másoknak elhinni még akkor sem, ha annak az „aranymondásnak” az eredete egy hivatalos száj. Ez a két fõ pontja annak, amit itt az évek során megtanultunk, de még mindíg tanulunk, noha egyikünk sem pap. A mondás szerint ugyanis „minden pap holtig tanul”. 
    A verejtékezés szimbolikus értelmérõl most itt csak annyit, hogy feleségemmel néha öszesen négy állásunk is volt és az nem minden esetben mohóságunk eredménye. Ezekrõl azonban majd apránként, itt-ott fogok írogatni. 
    Lassan, nagyon lassan azonban, mivel minden jóból is megárt a sok, nálam is eljött az ideje annak, hogy megcsömöröltem a munkától. A fene egye a túlórát, de még általában a munkát is, végre lehetõség nyílt az írásra is. Amikor a pénzkeresés (Bocsánat. Pénz találás.) már nem az elsõ számú probléma, noha még mindig annak kellene lennie. Nem önszántamból választottam azt, hogy a Pénz, az életet jelent? Pénz már nem csurran, de még a cseppenést is csak nagyon kis cseppekben, szinte óvatosan csinálja. 
    Tehát itt az idõ az írásra! Egyszerû, nem?  
    Ezzel szinte azonnal meg is jelent az elsõ számú kérdés: Írni, de kinek? Kit érdekelnek azok a kis történetek, amelyek ha igazak is, megtörténtek is, de talán ezrek, nem, tízezrek is átéltek hasonló eseményeket? Viszont az is igaz, hogy nem mindenki szeret írni, meg az is, hogy talán még akadnak olyanok, akik szeretnek olvasni.... Tehát gyerünk! Írunk! 
    Ezzel el is jutottunk a második kérdéshez: Van-e valahol olyan személy, legyen akár lapszerkesztõ az illetõ, aki esetleg hajlandó megjelentetni az írásokat? 
    Idegen nyelven írni? Ebben a kérdésben már a válasz is benne van: Idegen. Nekünk, magyaroknak, nyelvünkhöz hasonlóan sajátos gondolkodásunk és kifejezési formánk van. Ha mi elmondunk egy viccet magyarul, magyaroknak, mi tudjuk, hogy mirõl beszélünk. Egy idegen azok többségét soha nem fogja megérteni. Pontosan ezért egy idegen nyelvre lefordítva humorunk legnagyobb része lapossá válik, vagy akár teljesen elvész. (Gondoljon Tisztelt Olvasóm e kis cikk elején leírt szójátékra. Lefordítva pl. angolra: The horse does not shoot... Minek is folytatni? Már ez is értelmetlen.) Ezért egy angol nyelvû szerkesztõ (de legyen az illetõ német, olasz, vagy akármi más) nem érti humorunkat, a történetet semmibe veszi, visszadobja. 
    Mi marad? Az otthoni, új, magyar sajtó!? Az számunkra nem más, mint egy nagy, fehér folt a térképen. Az írással még csak nem lenne probléma különösen ma, amikor az elõrehaladott technika világában új szerszámok, mint például a kis, házi számítógép is rendelkezésünkre áll. Ezeken ugyebár nemcsak le lehet gépelni a szöveget, hanem mint azt már az elemi iskolában is használják, az írott szöveget ki is tudjuk nyomtatni. Így ez egy nagyon jó szerszám minden író számára. Van azonban itt is egy általános probléma. Ezek sem szeretik a magyar nyelvet, az ezeknek is nehéz. Egész egyszerûen legtöbbször nem tesznek különbséget a már említett ló és lõ között. 
    A számítógépek írástudásáról az utóbbi években rengeteget olvashattunk és hallhattunk, legalább is idekint. Nem egy ilyen cikk a jövõbeli írók megfélemlítését tûzte ki céljául. Ugyanis azt hangoztatták, hogy a jövõben (ugyan mikor?) írókra már nem is lesz szükség, mivel a kis gépek fogják az írást végezni. Sõt, mi több, nemcsak regényeket és elbeszéléseket fognak írni, hanem azokat több nyelvre azonnal le is fogják fordítani. (nesze nektek is, fordítók!)  Még szerkesztõre sem lesz szükség, mert a gépek azt is fogják tudni, hogy hol, ki és mit akar olvasni, illetve hallani, mert majd õk a szöveget kívánatra fel is fogják olvasni. (hallják, Szerkesztõ Urak?) Na még még az is lehetséges, hogy akkorra (de mikorra, könyörgöm?) már olvasásra sem lesz szükség, mert gondolatainkat telepátiával fogjuk egymás számára  továbbítani. 
    Hát majd meglátja az, aki meglátja. Addig is azonban, míg odáig eljutunk, engedjék meg, hogy leírjak egy kis történetet. Lehet, hogy valahol olvastam, de az is lehet, hogy valahol hallottam. Ki kutatja az élet rejtelmeit? 
    Vegyünk egy középiskolát. Nem számít, hogy magyar, angol, német, francia, ki tudja? Az biztos, hogy nem ausztráliai, mert itt az ilyesmi nem történhetne meg. (Errõl is majd késõbb.) 
    Tehát a tanár házi feladatot ad az osztálynak. Rövid elbeszélést kel írniuk. Az elbeszélésbe ezeket a fõ részeket kell belefoglalni: vallás, nemesség, szeksz (vagyis sex) és rejtély. Akinek otthon számítógépe van, az azt is használhatja. A történet megírására egy hetet ad az osztálynak. 
    A hét elmúltával a tanár úr egymás után olvastatja fel az osztályban a házi feladatot. Egyik történet jobb, mint a másik. A tanár úr azonban mindegyik esetben ugyanazt a hibát találja. Mindegyik túl hosszú. 
    Amikor ezt a tényt az osztály tudomására hozza, a kis Kovács (Smith, Schmidt, stb.) izgatottan teszi fel a kezét és hogy magára vonja a tanár figyelmét még kiabálni is kezd: „Tanár úr! Tanár úr! Az én történetem rövid és mégis minden benne van, amit mondani tetszett, mert a számítógépen csináltam!” Felfigyelt a tanár és megadta Kovácsnak az engedélyt: „Hát akkor hadd halljuk.” Kovács azonnal engedelmeskedik és máris olvassa: „Istenem (vallás)!” – sóhajtott fel a hercegnõ (nemesség). „Gyereket várok” (szeksz). „De vajon ki az apja?” (rejtély) 
    Tehát, amint látjuk, a számítógép jó munkát végzett. Minden benne van a történetben, ami csak kellett. Mégis hiányzik azonban az, amit csak egy élõ, érzõ személy, az író tud kifejezni. 
    Most tehát összegezhetem kérdéseimet is egy újabb kérdéssel: Kinek írni? Szeretném remélni azonban azt, hogy a jövõbeli, esetleges lehetõségek talán erre is megadják a választ. 
  
(1973)
 
visszatérés az
Elsõ Közlés Írások
rovathoz
 
 Az írásokkal kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt alkotásakat
e-mail címünkre valamint az 1399 Budapest, Pf. 701/578. postai címre várjuk!
 
Vissza a főoldalra
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
 
A NapSziget folyóirat
negyedévente
papíron is megjelenik.
 
Megrendelhetõ:
1399 Budapest, Pf. 701/578.
 
 
céljainkat az NKÖM támogatja
 
 
 
Mûvészek és mûvészetek a világhálón