Évekkel ezelõtt akartam venni egy használt színes tévét. Egyik boltból a másikba küldtek, sok bizományit végigjártam de sehol nem volt megfelelõ. Az egyik helyen épp akkor fogyott ki a másik boltban csak nagyképernyõs volt, így aztán lassan letettem a vásárlásról, amikor az egyik kollegám egy újságot tett elém.  
    – Ezt olvasd el. Itt a tévé, amit kerestél. „TTU típusú középképernyõs színes televízió jutányos áron eladó. Érdeklõdni az esti órákban.” 
    Kérdés útját nem veszti, gondoltam magamban és este felhívtam a számot. Egy kedves hölgy a vonal másik végén, elmondott mindent a tévérõl. Úgy tûnt, hogy én hetek óta ezt a készüléket kerestem. Megegyeztünk egy idõpontban és másnap elmentem megnézni. Minden stimmelt. Megegyeztünk, kifizettem és máris megvolt a tévém. 
    A mosogatás soha nem volt az erõsségem, de mivel egyedül éltem gyakran nekem kellett végeznem ezt az áldatlan munkát. Elhatároztam, hogy veszek egy mosogatógépet. Olyant kerestem, ami nem túl drága és a célnak is megfelel, de a tervezõk úgy látszik nem igen gondoltak az egyedül élõ agglegényekre. Mindegyik készülék nagy ûrtartalmú volt, ami folytonosan szembekerült soványka pénztárcám kis méreteivel. Akkor jutott eszembe az újság az apróhirdetésekkel. Másnap vettem egyet és a kínál rovatban ilyen cikkre bukkantam: „Régi típusú, kis ûrtartalmú mosogatógép jutányos áron eladó. Érdeklõdni stb. stb.” Rögtön felhívtam, megbeszéltük, hogy mikor mehetek megnézni és harmadnapra már a konyhámban volt a mosogatógép. Ilyen egyszerûen mentek a dolgok. 
    Ezek a kezdeti sikerek felbátorítottak. Ha valami kellett azt apróhirdetések útján kerestem meg. Így tettem szert egy alig használt, hûtõre, futószõnyeget is vettem az elõszobába, sõt a majdnem új kifogástalan állapotú öltönyömet is így vásároltam. Nem volt több bolt, nem volt a sok idegeskedés, elegánsan vásároltam az újságból telefonnal a kezemben.   
    A hivatalnoki állásomat egy idõ után szintén lecseréltem egy másikra természetesen hirdetés útján. Újságelosztó lettem a központi posta fõépületében. Úgy éreztem végre találtam egy nekem való munkát. Hajnalban kellett kezdenem és az volt a dolgom, hogy városrészek szerint elosszam az újságokat. A korai kelés eleinte nem volt ínyemre, de ezért csakhamar kárpótolt a munka szépsége. Rengeteg újságot számoltam meg naponta, melyek hirdetések ezreivel keresték fel az embereket. Mikor befejeztem a számolást utána azt tehettem, amihez kedvem volt. Elolvastam az összes hirdetést. Boldog voltam, hogy ilyen nemes feladatkört látok el. Otthon esténként mikor újra átgondoltam a napomat elégedettség töltött el, de azért egyvalami mégis hiányzott: a társ. Meguntam a társtalan életet, az idõ fölöttem is telt és én nem akartam örökre agglegény maradni. Fellapoztam tehát az újságot és hosszan böngésztem a társkeresõ rovatot. Nagy volt a kínálat. 
    „38 éves fekete hajú hölgy keresi vidéken lakó, természetet kedvelõ társát” –  „Nõiesen sportos alkatú, vonzó festményszakértõ hölgy keresi kül- és belhonban egyaránt hasonló, rendezett egzisztenciájú társát” – „36 éves keresztény nõ keresi társát” – és még ki tudja hány és hány ezer nõ kereste alig használt, jó állapotban lévõ, jutányos árú társát, egy vonzó, nemdohányzó, családszeretõ férfi személyében. Több napos keresés után aztán végre találtam egy egyszerû hirdetést: „40-es éveiben járó, kellemes megjelenésû szõke nõ, társa lenne egy nemdohányzó, szeretetreméltó úrnak. Jelige: Kék Ibolya”  
    Másnap a szerkesztõségbõl elkértem a címet és a telefonszámot és este már föl is hívtam. Kellemes nõi hang jelentkezett be, megbeszéltük a randevú helyét és idejét.  
    Kiderült, hogy jól választottam. Ibolya tényleg kellemes megjelenésû volt, rövid szõke haját divatosan fésülte, a találkán szolid kék kosztümöt viselt. Kölcsönösen szimpatikusak voltunk egymásnak, mert három hónap múlva összeházasodtunk. 
    Lett feleségem tehát. A lakást is eszerint kellett berendezni. Elsõ közös befektetésünk egy franciaágy volt. A bútor címszó alatt találtam rá az újságban. Ugyanott hirdettek egy kettõs ruhásszekrényt akasztóval. Kiderült, hogy pont nekünk találták ki. A mosógép sajnos nem ment ilyen könnyen. Jó sok hirdetést olvastam mire nagy nehezen elõkerült. De megérte a fáradságot. Közepes teljesítményû, alig használt gép volt, jutányos áron. Mikor a háztartási gépeket beszereztük úgy gondoltuk, hogy egyébre nincs is szükségünk. Kettõnk közül azonban én voltam az elõrelátóbb. Javasoltam, hogy vegyük meg a gyerekszoba bútort. A feleségem elpirult, de másnap vett egy tucat újságot és attól kezdve minden este azokat olvasgattuk. Azokat a hirdetéseket, amelyek szóba jöhettek, bekereteztük piros filccel, amit direkt erre a célra vásároltam a közeli papírboltban. Az újságokhoz sok-sok újságtartót is beszereztünk, hogy legyen ahol tárolni. A feleségem vett különbözõ színû festékeket és más-más színûre festette õket. A lakáshirdetések a piros színûben kaptak helyet, a bútoré a kék lett, a háztartási gépeké a sárga, a könyveké a zöld, a telekhirdetéseket a barna színûben gyûjtöttük. Egyre fogytak a színek és még mindig voltak hirdetések, amelyeknek külön újságtartót kellett nyitni. Szerencsére a feleségem rátermettségével megoldotta a helyzetet. Õ maga keverte ki a már meglévõ színekbõl az új színeket így egy ideig nem okozott gondot a szelektálás. Az újságok tárolása azonban annál többet. Egyszeriben kicsinek tûnt a kétszobás lakás, ezért úgy döntöttünk, hogy elcseréljük egy nagyobbra. Hetekig minden percünket az új lakás megszerzése töltötte ki. Ami nekem tetszett azt zöld filccel kereteztem be, a feleségem pedig kéket használt. Nehéz volt a keresgélés, hiszen nem minden környék felelt meg, a lakások mérete is eléggé eltérõ volt. Nehezítette a dolgunkat, hogy volt aki eladni akarta, volt aki elcserélni. Így aztán füzetet nyitottunk a könnyebb áttekinthetõség érdekében. Külön oszlopba írtuk a cserét és az eladást, azonkívül a környéket és a ház méretét. Azért sem volt könnyû dolgunk mert mindennap új újságok jelentek meg új hirdetésekkel. Minél többet olvastunk, annál inkább vártuk a holnapi lapokat. Aztán úgy 5 év elteltével sikerült ráakadni egy olyanra, ami minden szempontból megfelelt. Megbeszéltük telefonon a részleteket és mivel jó választásnak tûnt megvettük. Kerestünk szobafestõket. Új füzetet kellett venni hiszen ez is egy elég összetett probléma volt. Aki keveset kért az nem tudta idõre vállalni, aki idõre vállalta volna az sokat kért. Végül aztán mégis megegyeztünk és 3 év múlva már költöztünk is. Én addig kölcsönöket vettem fel és kiadtuk a gyerekszobát a költségek fedezésére. 
    Ez is elintézõdött tehát. Volt egy tágas lakásuk sok-sok férõhellyel, így minden újságnak meg volt a helye. De kis idõ múltán újabb problémával kerültünk szembe. A feleségemnek felmondtak a munkahelyén. Új munkát kellett tehát keresni. Minden más hirdetést félretéve az állásajánlatokat olvasgattuk. A feleségem zöld filcet használt a jelöléshez, én barnát. Újabb füzetekre is szükség volt. Felírtuk magát a munkakört, a munkahely távolságát és a bérajánlatokat. 4 évünkbe tellett, amíg sikerült végre találni megfelelõt, majdnem annyit vártunk rá, mint a lakáscserére, de megérte. A feleségem egy hirdetésfelvevõ irodában kapott helyet. Õ lett a takarító. Munka után átnézte az összes kidobott papírost és csakhamar kiderült, hogy aranybányára leltünk. A nyomdába kerülõ hirdetések piszkozataiban újabb olvasmányra leltünk. Úgy kitöltötték életünket ezek az irományok, hogy késõn vettük észre az idõ valódi múlását. A feleségem lassan 53 éves lett, így már nem lehetett szó a gyerekrõl. Pedig gyerek nélkül mégsem volt igazi a családunk. Nem volt mit tenni, keresni kellett egy béranyát, aki elvállalja a gyerekünk kihordását. Dolgunk egyre nehezebb lett, de lehet, hogy csak az idõ múlásával váltunk álhatatlanná. Nehéz volt olyan újságokat keresni, ahol a gyerekre vállalkozó anyák hirdetéseit olvashattuk. Végre találtunk egy tucatot. A feleségem barna filcet használt, én sárgát. Most nem kellet füzetet venni, hiszen egy A/4-es lapra is ráfért a szóba jöhetõ lehetõségek felvázolása. Minden a legnagyobb rendben ment, találtunk 2 év múlva egy fiatal nõt, aki jutányos áron elvállalta a gyerekszülést. Már majdnem kifizettük az összeget, amiben megállapodtunk, amikor visszalépett. Döntését azzal magyarázta, hogy megismerkedett egy pasival ezért most nem ér rá a szülésre. Mit volt mit tenni. Szomorúak voltunk, de bele kellett nyugodni. A feleségem azonban nem adta fel. Egy pár hónap elteltével úgy döntöttünk, hogy örökbe fogadunk egyet. Most tehát örökbefogadási hirdetéseket gyûjtöttünk. Nem volt könnyû, de nem adtuk fel. Két darab A4-es lapra felírtuk a kínált gyermekek nemét, korát, haja színét. Nem ment azonnal a választás. A sok lehetséges gyerek közül a legjobbat szerettük volna. 9 év elteltével sikerült megtalálni a megfelelõt. Hiába egy gyerek több idõt vesz igénybe mint egy lakáscsere. Amikor Editke beköltözött a gyerekszobába én 68, a feleségem 62 éves volt. Valahogy egy kicsit fáradtnak éreztem magam, de boldog voltam. Mindenem megvolt a szép családi élethez. Már akartam javasolni, hogy menjünk el együtt nyaralni valahová, amikor a feleségem váratlanul elvesztette az eszméletét. Én rohantam újságért, hogy a legjobb orvost hívjam ki. Sok lapot átolvastam és listát készítettem a szóba jöhetõ orvosokról. A pénz nem számított hiszen a feleségemrõl volt szó. Csodával határos módon mindössze 2 hónap elteltével megvolt az orvos. Mikor megvizsgálta a beteget, azt mondta hogy nem tud segíteni rajta. Azt mondta, hogy felkészülhetek a legrosszabbra. Most volt idõm felkészülni. Amíg a feleségem haldoklott, addig a „Gyertyaláng” címszó alatt megtaláltam minden kelléket a temetéshez. Jutányos áron jutottam koporsóhoz, a legjobb fenyõfakoporsót vettem meg neki. A halotti lepellel volt egy kis problémám, mert amit kínáltak az elég silány volt, de nekem nem számított az idõ, hisz a feleségemrõl volt szó. Igaza volt a doktornak, mert mire mindent beszereztem meghalt a feleségem. Csak az vigasztalt, hogy holtában sem szenvedett hiány semmiben. Ketten maradtunk tehát a lányommal. Megtanítottam mindenre, ami tõlem telt, sokat foglalkoztam vele, úgy hogy már 5 éves korában hibátlanul olvasta a hirdetéseket. Próbáltam önállóságra nevelni és úgy éreztem hogy ez sikerült is. Egyszer amikor nem voltam otthon véletlenül betört egy ablakot, de nem esett kétségbe. Lement vett egy újságot s mire én hazaértem már ki is választotta a megfelelõ üvegest. Akkor elõször éreztem úgy hogy végre megérett az életre. Akkor én 73 éves voltam. Úgy éreztem, hogy eljárt a fejem fölött az idõ. Nem akartam fölösleges terhet a lányomnak ezért én magam kezdtem beszerezni a temetésemhez szükséges dolgokat. Úgy éreztem, hogy most utoljára nagyon oda kell figyelnem a vásárlással. Nem kevés munkát fordítottam rá, de megérte. Amikor már minden megvolt egy kicsit elgondolkodtam az életemen. Úgy éreztem hogy elértem mindent. Egyik este leültem beszélgetni a lányommal, sokat meséltem a régi idõkrõl és arról is hogy hogyan érdemes élni. Én úgy gondoltam hogy megtaláltam az élet értelmét, a lehetõ legkönnyebben vettem az akadályokat, de csak azért mert megtaláltam a rám szabott utat. Ezt szerettem volna tovább örökíteni a lányomnak, hogy õ is élvezze azt az örömet, amit én éreztem egy-egy hirdetés olvasása közben. Aztán ahogy az erõm fogyóban volt mindent a lányomra hagytam. Gondjaira bíztam a több százezer újságot a színesre festett újságtartókkal együtt. Megmutattam a filcek helyét a fiókban és adtam egy-két jó tanácsot a jelölést illetõen. Elmagyaráztam a hirdetések értelmét és hogy hogyan használja ki ezt az ember, hogy élete minél könnyebb legyen és hogy megszabaduljon a vásárlás utálatos terhétõl. Hogy ne úgy kelljen élnie, mint több millió társának, akik életük során több ezer boltot kénytelenek végigszaladgálni. A lányom megértette tanácsaim lényegét és megígérte, hogy mindig eszerint fog élni.  
    Utolsó leheletemig boldog voltam és abban a tudatban haltam meg, hogy mindezt valakire átörökíthettem. Halálom és a temetési szertartás idõpontja valószínûleg a pénteki lapban jelenik meg majd. Az „Elhalálozás” rovatban keressék...