|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
Csodára várva ülök itt e kora tavaszi szombaton,
csipás szemmel ébredek e kései hajnalon. Emeletnyi magasból bal lábam már lógna le, de hopp, megcsapja a hideg, jössz gyorsan vissza, te! Alvó fejemen egy lassú gondolat átandalog, bal lábbal keltem ma, pedig még medvékrõl álmodok. Emelem szemhéjam, de ó, vak vagyok! Családi ebéd vasárnap délben, talán meglóghatok, mindig ezt remélem. Elõkerül vörösbor, aszú, pálinka megint, már most hallom belül, mind egymásnak esik. Nyílnak az ajkak, bennem egyre távolodok, mondanám onnan messzirõl, csönd legyen bolondok! Tátom szájam, de ó, néma vagyok! Csukott szemmel, összevarrott szájjal ballagok a Váci utcán a hétfõ délutánnal, s aranyszõrû kutyámmal – mondták, olyasféle –, hallgatok, mert kell az õ szemére. Ránt vissza a póráz, majd' hanyatt botlok, hogy ugatna, nem látom, és nem is hallom. Pedig ugat szegény, de ó, süket vagyok! Vakon, némán, süketen fekszem az intenzíven, éppen amputálják a bal lábam s a szívem. Járni már csak tolókocsival fogok, de ó, Szent Péter ajtaján kopogtatok! |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
 |
 |
