Vissza a főoldalra
ONLINE MÛVÉSZETI, KULTURÁLIS FOLYÓIRAT
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
NapSziget Klubok
Támogatóink
 
ELSÕ KÖZLÉS ÍRÁSOK
(szerkeszti: Bandi Katalin – vers, Szénási Sándor István – próza)
 
Kalász István
Stolz témát keres...
Stolz Frankfurtban, egy kiállítás megnyitón (az író korántsem a tarka képek miatt ment oda, a modern festészet mindig is hidegen hagyta) ismerte meg a lányt. Clair egyedül állt a fal mellett és sápadt arcán oly mélységesen mély bánat ült, tekintete oly üres volt, hogy Stolz egy közeli rokon elvesztésére gondolt. A nõre vadászó férfiak álma ez az arckifejezés, hiszen melyik nõ nem keresi ebben a helyzetben a támaszt? Stolz ezért komoly arccal szólította meg Clairt a zsivajgó tömegben, majd körülbelül tíz perces (Mi is a mûvészet?) beszélgetés után, miközben pezsgõs poharaikat szorongatták (Clair kisujja akár a deszkából kiálló szög meredt felfelé) nos, e hosszadalmas, felszínes fecsegés után hirtelen összevillant szemük, és mert mindketten természetes embernek akartak tûnni, kölcsönösen “bevallották” egymásnak jövetelük igazi okát. Stolz szemrebbenés nélkül állította, hogy könyvkiadójával remélt összefutni a megnyitón, és Clair is valami hasonlót említett egy rámenõs modellügynökrõl... Miután ezt tisztázták, és így közös titkuk lett, igyekeztek eltûnni a zsúfolt galériából, majd a közeli borozóba tett kitérõ után az író meghívta magához a lányt egy éjjeli beszélgetésre, mert csak lakásán lehetett nyugodtan “életanyagot gyûjteni az új könyvéhez”, és Clair kalandos élete kifejezetten izgatta.  
    Ki ez a Clair? 
    Nos, Clair (nemzetiségére nézve francia) egy Lyon melletti kisvárosból származott, ahonnan 18 évesen menekült el (Párizsba persze...), mert a kisváros macskahúgyos, szûkös utcáiban nem kapott levegõt. Legalábbis azt állította, hogy örökké fulladt abban a városban. De valóban ez lett volna az ok? Nem! A valódi ok: Clair családja volt. A munkanélküli hallgatag apja, a helyi gyárban dolgozó bátyja az örökké vihogó, szõke barátnõvel, a férfiingeket némán vasaló anyja, a szomszédban lakó, Clair iránt élénk érdeklõdést mutató özvegyember (A pék!), igen, mindez együtt volt az ok. Oly szûk volt ez a vidéki világ, akár a városka utcái. Mennyivel érdekesebb volt a televízió brazil sorozata a vidáman üvöltözõ nagyvárosi családról... Nos, amikor Clair bejelentette, hogy "Holnap elmegyek innen!", és a félsötét nappaliban kitört a televíziós családéra emlékeztetõ botrány, a lány azonnal tudta: helyesen döntött. Párizs külvárosában szobát bérelt egy algériai családnál (Istenem, ha ezt az apja látta volna...) majd pincérnõként dolgozott egészen addig a napig, amíg egy napos délelõttön nyílt a presszóajtó, és fiatal, szõke férfi lépett be a csöndes kávézóba. Nyakában hatalmas, fekete fényképezõgéppel.  
    "Mikor letettem elé a kávét, lefényképezett. Halk kattanás, és...”, Clair kuncogott, Stolz pedig mélyet sóhajtott... Közben Frankfurt fölött hajnalodott, Clair története végtelennek tûnt… Aztán az a szõke fiatalember megkérdezte, ráér-e hétvégén modellt állni. Miért nem fotózom inkább, gondolta irigyen Stolz, és szomorúan párnájába fúrta fejét. Summa summarum: Clair beleszeretett a fényképészbe, majd némi séta, étterem, némi... után Hans unszolására (Tudod, olyan más volt mint a többi. Hallgatag, határozott, tudod, olyan hûvös, német...) elhagyta Párizst, és Frankfurtba költözött. Hanshoz. Kurz und gut: a dolog balul ütött, ugyanis a szõke Hans egy este azzal a javaslattal állt elõ, hogy mivel nincs pénze, erotikus képekkel lehet kezdeni valamit... és a vidéki Clairnek vetkõznie kellett. De legyen ebbõl ennyi elég, mert az igazi erotika titka úgyis pontosan abban rejlik, hogy az ember nem jut tovább a sejtésnél… 
    Másnap délben író komoran kimászott az ágyból, majd komolyan kérdezett: Most, hogy elhagytad ezt a remek Hans gyereket, mit tervezel, drága Clair? Alors, mosolyogott rá a lány kócosan az ágyból, holnap Párizsba utazom. Visszamegyek. Él ott egy nagynénikém... Kér, lakjak nála... Félt engem, szeret… Aha, mondta az író, és megnyugodva megvakarta a hasát.  
Clair természetesen nem utazott el a következõ napon, sõt a következõ héten sem. Ott lakott Stolznál, akinek óhatatlanul szüksége lett a magányra. Levegõre, sok-sok levegõre, mert Clair jelenlétében nem kapott igazán levegõt. Ki vagyok én? Szereplõje, de nem hõse ennek a szerelmi történetnek, azaz, jó volna, ha befejeznénk ezt a liasont, mert nem tudok töled nyugodtan írni, jelentette ki egy este az író ingerülten a lány elõtt álldogálva, aki erre ártatlanul felnevetett. Clair csodálatosan érzéketlen volt a kijelentések iránt, mert mint minden nõ, õ is szilárdan hitte, hogy csak a siker számít, és hát Stolz tökéletesen sikertelen író volt; és a sikertelen férfit a nõk soha veszik komolyan. Clair tehát maradt.  
    De hát az írónak tényleg magányra volt szüksége; mert a magány minden gondolat alapja. Magány, einsamkeit, lonelynes, solittude. Egy T-ével írják franciául, jegyezte meg szelíden Clair, amikor az író a MAGÁNY-nak nevezett hatalmas papírt, a nagy figyelmeztetést asztala fölé készült erõsíteni. A kiállítás megnyitó május 4.-én volt, május 5.-én felébredtek, most pedig június 14-e volt, este, és miközben Clair teát fõzött a konyhában, Hans egy stúdióban – az író élesen elképzelte a jelenetet – valami irgalmatlanul finom fenekû modellt beszélt éppen rá, hogy a munka után vacsorázzon már vele egy kínai étteremben...  
    Clair, kedves, ez így nem mehet tovább, mondta hirtelen az író hangosan, és a lány dermedten figyelte, ahogyan a Stolz széles mozdulattal kikapcsolta komputerét. Cheri, kezdett alkudozni a lány, de Cheri..., ám az iró jeges hallgatása csöndet parancsolt. Csöndet, amelyre oly nagyon vágyott. Aztán az írót megint elfogta a szánalom, mert a lány oly riadtan nézett a konyhából...  
Na, akkor elmagyarázom, mondta Stolz mégis egy idõ után, és lány boldogan bólintott; azt hitte a drága, ha elmagyaráznak valamit, attól megoldódik az a dolog. Ma például, járkált elõtte fel-alá az író, kávét ittunk ebéd után. És amikor azt mondtam, inkább az ágyon fekve igyunk a kávét, te arra gondoltál, szerelmeskedni akarok veled... Igaz? 
    Igaz, rebegte Clair. Arra gondoltam, hogy arra gondolsz. Miért, nem akartad? 
    De, diadalmaskodott az író, és te tudtad. 
    De miért baj ez, kérdezte a lány.  
    Nem volt értelme tovább beszélni; a szakadék túl mélyen és szélesen tárult fel közöttük, nem, nem volt értelme arról beszélni, hogy az író (A HATALMAS ÉN!) éppen a bizonytalanságból él. Abból, hogy nem lehet mindig a következõ pillanatot kikövetkeztetni, a lebegésbõl, a félelembõl, igen!, a bizonytalanságból, a titokból, stb., stb... Tudod, a beláthatatlan kanyarok teszik az országutat érdekessé, jelentette ki hangosan Stolz, az egyenes autópályán csak elalszik az ember. Ez most megint mit jelent, kérdezte türelmesen Clair, a drága. Az író felemelte a mutatóujját, nekiszegezte az égnek. Ez azt jelenti, mondta nyugodtan, hogy holnap reggel Párizsba utazunk. A nagynénédhez. Mert éjjel álmot láttam, hazudta az író. És ebben az álmomban Mestert kerestem magamnak! Mestert, aki majd fogja a kezemet, bölcsen vezeti a tollamat. És írni fogok! Mesteremre mondom, gyönyörûen fanyar történeket fogok írni...  
    Persze, hogy hazudott Stolz, hiszen valójában arra gondolt abban a pillanatban, hogy Párizsban megszabadul a lánytól. De aztán éjjel, Clair már aludt, hirtelen arra gondolt, hogy nem is olyan rossz az ötlet. Egy témát találni… A valódi életet írni… 
    Miért van az, hogy minden vidéki lány nagynénije, nagybácsija, aki a hívogatóan romlott, buja nagyvárosban él, maga a poros erkölcsösségû Clair nagynénje például (Versailles mellett, a pályaudvar közelében, egy roskatag házban élt) kötött. Istenem, segíts leírni azt a sok-sok formátlan, tarka pulóvert, sálat, kendõt, amellyel ez az öregasszony e szép világnak ártott. De leginkább Patrick bácsinak, volt férjének. Az öregúr fején kopott cilinderben bámult alá a falra akasztott fényképrõl. Patrick bácsi egész életében egy kalapgyár megbízásából utazott Franciaország különféle városaiba, és bizalmatlan, sunyi boltosoknak bizonygatta (Nyakában a selyemsállal), hogy az igazi úriember, a finom, fõvárosi Mösszjö kalap nélkül egyenesen elképzelhetetlen. Aztán, miután rádöbbent, hogy ez a mondat már régen nem igaz, és senki, még a legeldugottabb vidéki városban, sem visel már kalapot, ergo: neki élete végéig otthon kell majd ülnie a felesége mellett a dohos nappaliban, és a tévét bámulnia..., nos, Patrick bácsi hirtelen szívroham következtében meghalt. Nem hagyva semmi nyomot maga után ama tágas szép házban (Az aranykeretbe foglalt fényképet leszámítva.), amelynek részleteit õ nyögte ki keservesen... 
  
Stolz naplója: 
Jún. 2. 
“Itt vagyunk Párizsban. A városok, városában. A handabandázó, élveteg költõk, a kitartott., meddõ költõnõk metropolisában. A kurvák, a kávéházak paradicsomában. Ebben az üvöltõ, lihegõ, sóhajtó, nyögõ, hörgõ, városban... És hol lakom? Kint a fenében! Ebben a mindenféle vacakkal (még életemben nem láttam ennyi vázát, terítõt...) teletömött házban. Egy mogorva öregasszonynál, aki soha nem nevet, és állandóan halat eszik. A végtelen óceán szabad élõlényeit tömi magába, miközben az áruházak tarka prospektusait nézegeti. Hol olcsóbb a szardínia, a mosópor? Clair pedig egész nap csak alszik-alszik, és ha ébren van, akkor is csak folyamatosan ásítozik. Talán csak nem terhes? Az ugyanis borzasztó volna. De ami ennél is borzasztóbb: a férfiúi erõm tovaszállt, pedig minden megkíséreltem, mindent; még kínai gyökeret is hozattam Clairrel (tehetetlenségemet rögtön iránta érzett közönynek vélte), melyet hosszasan rágcsáltam hajnalban. Az "erõ" az egyik legnagyobb forrása gyengeség. Na, ez ugyan nagy marhaság, de jól hangzik. Drága naplóm, egyetlen igaz barátom, tanácstalan vagyok. De hát nem ez az, amit mindig is akartál, kérdezed most szemtelenül. De-de, de ez a tanácstalanság most akadályoz. Drága naplóm, valaminek történnie kell. Cselekednem kell.” 

    Clair, ébredj! Az író másnap hajnalán felrázta lányt. Kegyetlenül. Öltözz, parancsolta, a lány riadtan nézett, Stolz eddig mindig csak ennek az ellenkezõjét kérte, öltözz már, Párizs vár. Felõlem várhat, felelte a lány. No lám, gondolta az író, miért nem szólítasz rögtön Patrick bácsinak? Annak a vén hülyének… 
    Mi történt késõbbiekben? Hát persze, Stolz gyõzött. Clair kimászott az ágyból, és kijelentette, hogy egy rohadt alak, egy undorító macho, merde, egy....  
    Zsarnok, az lehet, azt vállalom, felelte büszkén Stolz, mert a zsarnokok mindig lenyûgözõk, ha nem tudnád... majd szemügyre vette magát a tükörben, és elégedett volt azzal, amit látott... 
  
Napló folytatása: 
10:01 – “Clair és ÉN belépünk egy áruházba (egy drága áruházba)” 
10:40 – “C. kilép a próbafülkébõl (ruha teszi a nõt) és bizonytalanul bukdácsol, totyog felém. Micsoda liba!” 
10:49 – “C. kilép a próbafülkébõl (ez a ruha még kihívóbb) és most még bizonytalanabbul lép elém.” 
10:50 – “Kijelentem, ez az, amire gondoltam.” 
11:43 – “Clair új cipõben.” 
12:35 – “McDonald's. Alig maradt pénzem, zsugori vagyok.” 
14:26 – “C.-el egy kávézó teraszán. Megkérdezem, tudja-e ki Montherlant? Válasza kérdés: Az a homokos író? A teraszon csönd támad, de ez a jó a nagyvárosi közönyben, fásultságban, káromolhatod Istent is akár, az élet csupán egy pillanatra áll meg.” 
18:37 – “Otthon, a nagynéninél.” 
19:47 – “Mi a foglalkozása a fiatalembernek, kérdezi a nagynéni, (rám sem néz) miközben éppen a kétmilliomodik csomót köti, ha szabadna érdeklõdnöm? Clair válaszol: Író. Nahiszen, jött a válasz, és meglepõdve veszem tudomásul, hogy roppant módon örülök a nagynéni megvetõ kijelentésének. Miért? Mert ki akarja az unokahúgát egy jött-ment "nahiszen"-hez feleségül adni. De (Én, a nagy Stolz!) elvenném Clairt-t egyáltalán? Szeretem? Hoppá, hát errõl még nem beszéltem. Valójában nem, mert nem szenvedtem eleget. Mert a szerelem szenvedély, a szenvedély pedig szenvedés, a szenvedés pedig elengedhetetlen, quasi: kell az íráshoz. És szenvedhetnék Clair végett-miatt? Végtére is megoldható volna! Ez a ház, a szörnyû halbûzt árasztó nagynéni, a szülõk, azok rendes munkásemberek valahol Lyon külvárosában, nem, ez a világ – amely Clair-nak is terhes – nem fogadna be egy írót soha. Nem, mert nem tekerném nyakamba a nagynéni fojtogató sálját, nem, mert hajnalban köhögnék az éjjeli cigarettáktól, nem, mert vedelném a pastist, nem, mert nem hinném, hogy Franciaország a legszebb ország a világon, és mert ezt hangosan ki is mondanám, és végül nem, mert: ez a Stolz idegen, külföldi, koszos etranger... Tény: mindez elég szenvedést adna egy egész életre, sõt még gyerekeinknek is jutna bõven, de nekem nem kell, mert szenvedni csak nagy, nemes dolgokért érdemes. Ahogyan írni is csak azokról van értelme. Például a szerelemrõl, de ha egyszer nem szeret. Azaz: nem szeretem igazán. “ 

    A nagynéni bekapcsolta a tévét, Stolz pedig megragadta a lány combját, mert a tévé hatására elfogta valami, ami a szomorúság és a vágy édes keveréke volt, s az ilyesmi mindig tettekre inspirálta. Nem, suttogta Clair, és mereven bámulta tovább a képernyõt, miközben az ujjai gyöngéden az író kezét keresték. Tagadhatatlan: megható volt a dolog, Clair vigaszt keresett Stolz érintésében.  
    Egy régi francia film futott éppen. Egy bár volt látható, a kopasz krupié kockát vetett. Yves Montand pedig elmosolyodott, majd könnyedén felszaladt a lépcsõn... Ki a szabadba, ki a gyönyörû életbe… 
  
Napló: 
jún. 10.  
“Miért hiszik a nõk már pár hetes együttlét után, hogy örökké tart a kapcsolat? Miért akarják rögtön, amint megmelegedtek egy viszonyban, amint kiderítették a saját maguk által fontosnak tartott dolgokat a férfirõl – amelyek mindig nevetséges apróságok, pl.: kedvenc színe, melyik lekvárt szereti inkább –, megtudni: hogyan vélekedik a férfi közös jövõrõl? Az embernek egy élete van; ezt újra és újra türelmesen el kell magyarázni, és ezt az életet, sõt annak alakulását nem szabad egy nõ által nyújtott kellemességektõl függõvé tenni. Ez ugyan korántsem jelenti azt, hogy az ember nem szeretheti azt a nõt, de...“ 

    A száraz tények: Clair ma a reggelinél – a nõk mindig a reggelinél kísérlik meg a "dolgokat" – megkérdezte, lenne-e kedve meglátogatni a szüleit? Egy pillanatig gondolkodnia kellett a válaszon, mert Clair javaslata, hogy megismerje szüleit, egyrészt illett a tervéb, másfelõl, kettõjük kapcsolatát csak feleslegesen bonyolította volna. De milyen is a kettõnk kapcsolata; ennek a kérdésnek a megválaszolása (Stolz halasztja) régóta várat magára. Nos, higgadtan – csakis így van értelme az érzelemrõl beszélni – Clair, ha velem vagy zavarsz, ha nem vagy velem hiányzol, ha megtagadod testedet, akkor arra kell gondolnom, hogy ezt számításból teszed azért, hogy jó legyek végre hozzád, és ha gyöngéd vagy, akkor azokra a szép órákra kell gondolnom, melyeket más nõkkel töltöttem. Nõkkel, akik nem akartak tõlem semmit. És mégis: ha reggelit készítesz, vagy ha nem megy az írás, és velem gyötrõdsz – maga az a tudat, hogy velem szenvedsz, megvigasztal – nos, ezt nem tenné meg egy olyan nõ, aki nem szeret valóban. Ha a nagynénéd veszekszik velem, megvédesz; bár soha ne találkoztunk volna, erre kell gondolnom ilyenkor, mert tõlem nem várhatsz semmit, de semmit viszonzásul. Minden vonzalmam macskáké. Soha nem tudod meg, hogy szeret-e, vagy csupán enni tér be hozzád immár tíz éve. Clair, nincsen erre idõnk, válaszolta Stolz, talán majd késõbb, tíz-tizenöt év múlva…, egyszer… majd meglátogatjuk a szüleidet.  
Clair sírt. Aztán hüppögve evett. Öt croissant vágott be villámgyorsan a homályos konyhában. Ezzel pedig (Stolzban a hímet) vigasztalta.  
  
Napló: 
jún.13. 
“Ma végre sikerült. A kiadóban megadták Montherlant címét, a három napos színjáték, Clair ostoba diáklányt alakított, aki Montherlant-ról írja hülye diplomamunkáját, végre sikerrel járt. Tulajdonképpen nem is szabadna, hunyorgott Clair-re a kiadói ember, mert M. Montherlant szigorúan megtiltotta. Ugyanis úgy tudja a világ, hogy halott. Ha megkérdezné, hogyan is jutott a címéhez, akkor engem ne említsen, kedves Clair... Egyébként valóban elszánta magát, hogy felkeresi? Gondolom, tudja, hogy a Mester a nõket nem igazán...  
Egyre a bokámat, meg a mellemet bámulta, nyafogott Clair (a vadvörös a ruhát viselte), az a hülye. Olyan nyárspolgári képe volt. Clair, ráztam meg, az író nem ítélkezik, az író figyel, az író megfigyel. Érted? Hát itt tartunk, minden készen áll; a szereplõk, a helyszín adott, de minden bizonytalan, minden lebeg, bármi történhet. Most altatót veszek be, jöjj, áldott, sötét álom, mert holnap nehéz nap vár rám.” 

    Stolz a kocsiban ült, onnan figyelte, ahogyan Clair ott állt a magas, rácsos kapu elõtt. A hóna alatt a jegyzetfüzettel, orrán Stolz által választott szemüveggel, lelkében pedig Montherlant iránt érzett rajongással. Pontosan tíz óra volt. Fiatal férfi nyitotta ki a kaput, majd miután pontosan két percig (Stolz mérte az idõt) beszéltek, Clair bebocsátást nyert. Nem, nem Clair, Lulu, ettõl a pillanattól Lulu lépett be a kapun. Mert az a Clair, akit Stolz ismert nem létezett ebben a pillanatban, csak a Stolz által gyúrt, teremtett Lulu, az édesen ostoba diáklány...  
    Clair, most szavakat fogok mondani, és ezek a szavak jelentik majd az életedet, ez a mondat aznap reggel, indulás elõtt hangzott el. Justine, apa, megvetés, félelem, zöld. Claire, telefon, pénz, Afrika, vörös... alsónadrág (Claire nevetett), Lulu, macska, kocsma, fecsegés...  
    Öreg, (a lány folytatta, mert Stolz kifogyott a szóból), vers, szavalás, az álmaim, a levelek, vágy tör rám a metróban...  
    Ez az Clair, ez az, ez az ihlet, lelkendezett Stolz, ezek a szavak keringjenek a fejedben, ha felmész a széles lépcsõn, ha lenyomod az ormótlan rézkilincset, te most Lulu vagy, hörgött tovább az író. Egyébként, jutott hirtelen eszébe, mit olvastál Montherlant-tól?  
    Lulu, vagy Clair válaszoljon, kérdezett vissza. Csak az édes Lulu, térdelt le Stolz, mert úgy érezte, Clair megérdemelte, hogy gyönyörû lába elé vesse magát, nos?  
    Elég, ha csak Lulu vagyok, nézett a lány szomorúan, neked például elég volna?  
– 13 óra, 58 perc, Clair még mindig nem jött ki az öreg kastélyából.  
– 15 óra, 59 perc, minden változatlan. 
– 16 óra, 24 perc, elered az esõ. 
  
Napló: 
jún. 14. 23 ó. után 
“A csata nem dõlt el. C. este (19 óra 11 perc) lép ki a kapun, a kezében egy ismeretlen esernyõvel. A ködös úton, vissza Párizsba, nem beszélünk; nem faggatom, látom rajta, hogy nagyon kimerült. Most itt ülök a konyhaasztalnál, teljes bizonytalanságban, gyõztem? nem gyõztem?, miközben C. a szobában alszik. Van benne valami megható; összegömbölyödve fekszik az ágyon. Az arca nagyon komoly. De miért is ne? Hiszen egy hatalmas elmét, egy zseniális stilisztát kötött le, ragadt ki az unalmából, nevetetett meg (ezt kétlem), és egy öreg kandúrt emlékeztetett arra (ezt remélem!) hogy a szép nõi lábakat nem lehet "megérteni".  
Pro primo: Clair sokáig volt odabent, pro secundo: túlságosan sokáig. Ez könnyû gyõzelem feletted, kedves Montherlant papa, a nagy nõgyûlölõ felett, a legnagyobb csalódásom lenne, tehát ezért hiszem, hogy a csata nem dõlt, nem dõlhetett el ilyen egyszerûen. Egy Mester nem adja ilyen könnyen ki titkait….Nem mehettél lépre ily egyszerûen, könnyedén! Egy éjszakát teljes bizonytalanságban eltölteni, virrasztani a gonddal, latolgatni az esélyeket, a kihalt utca felett várni a hajnalt, amikor majd minden kiderül, amikor magamba iszom Clair mondatait, amikor majd felnevetek az öreg Montherlant Mester nõgyûlölõ kijelentésein, amelyeket õ maga sem hisz el önmagának, mert miközben ledarálja azokat, vaksi szemével mindenképpen megkísérel belesni Lulu rövidke ruhája alá... Tehát holnap, amikor végre minden kiderül, nos, egy ilyen reggelre várni, ennél nincs szebb, nemesebb izgalom az író életében. Alors, ebbõl olyan könyvet írok, hogy attól koldulnak azok az emésztési zavarokkal küszködõ kiadók...” 

    Nos, kérdezte az író másnap reggel, miután a zsebébe rejtett diktafont felvételre állította, majd teát töltött a lánynak, mesélj.  
Zajok, egy csésze koppanása, kés?, kanál? csörömpölése... 
    Író: Nos?  
    C.: Mit is mondjak?  
    I.: Amit láttál, amit hallottál... – zajok... 
    C.: Lenyûgözõ ember, egyszerûen lenyûgözõ.  
    I.: Clair, ennek így nincsen semmi értelme.  
    C.: Ma tizenegykor vár. Zajok, a nagynéni hangja, vonat?, teherautó? távoli zúgása.  
    I.: Micsoda! – Hirtelen egy tompa puffanás, majd Clair hangja, aztán lépések kopogása.  
    Az író ekkor ragadta meg Clair kezét, húzta ki a fülledt konyhából, húzta fel a lépcsõn, mert hirtelen feltámadt "akarata", mely akár a büszke felkiáltójel egy zseniális fejezet végén úgy meredt bele a reggelbe.  
    Aztán ajtó koppanása, majd a legszebb zaj, a vetkõzés neszei, majd az ágyrugók panaszos nyikorgása, C. – ez fáj! – kiáltása, aztán író lelkébõl felszakadó panaszos sóhaj, aztán csönd. 
    Miután a dolog bevégeztetett Clair eltûnt a fürdõszobában. Nyilvánvaló volt, hogy újra tisztának szerette volna tudni magát. Az író egyedül maradt a szobában. Belenézett a tükörbe. A tehetetlen dühtõl eldurvult pofa nézett vissza rá; nevetséges volt, csak nevetséges. C. újra találkozik vele! Féltékenységet érzett, és ami a legkülönösebb volt ebben a tompa fájdalomban, hogy a lány, Clair vagy Lulu miatt támadt fel benne, és nem azért, mert nem jutott tovább a történetben. A Mesterrõl írott nagy novellában! Aztán újra neszek, a lány tért vissza a szobába. Arca nyugodt volt. 
    Majd az író rekedtes hangja hallatszott: Ha most elmennék, ha elutaznék, akkor is találkoznál vele? Ha kiugranék ezen az abla..., izé, akkor is találk… 
    C.: Igen. 
  
Napló.: 
“22 óra 56 perckor nem bírtam tovább. Ezt a mondatot még sietve lejegyeztem füzetembe, aztán kiszálltam az autóból (minden tagom fájt a kényelmetlen autóüléstõl.), és elsétáltam a rácsos kapuig. A hatalmas, sötét park közepén ott állt a kastély. Sötéten. Fölényesen. Dölyfösen kivilágítva. Ápolt rózsabokrokkal körülvéve. Közel álltam a nagy sóhajtáshoz, de erõt tudtam venni magamon. Egy percre lehunytam a szememet, és élvezettel elmerültem az önsajnálatban, de aztán elképzeltem, hogy mit is adna most ezért az önmagamra mért lelki korbácsütésért a kastély tulajdonosa. Ez a kéjrõl már csak álmodni merõ vénember. Ez a tolvaj, aki utolsó keringõjét Luluval, egy csapvízre emlékeztetõ – a csapvíz nem emlékeztet semmire! – nõcskével kísérli meg, aki most csönget a lakájnak a harmadik üveg pezsgõért. Annak a nõnek a kedvéért, akit én teremtettem, Én a Senki. Sötét volt, a környék kihalt. Félek, de nem természetes ez az érzés, ha arra gondolok, hogy micsoda kaland vár rám... A félelem élessé teszi szememet, hallásomat" ezt vetette még papírra a zseblámpája fényénél, aztán Stolz átlendült a magas kõfalon.  
    Az épület hátsó oldalán egy nyitva felejtett ajtót találta, amely a konyhába vezetett. Odabent hideg fogadta és tisztaság. Az öregeknek már nem kell fõzni, suttogta a diktafonba, aztán kinyitott egy ajtót. Homályos, hosszú folyosón találta magát, a végén lámpa égett. A lépcsõ! Valahol magasban zene szólt, gyöngéden, elbûvölõen; Montherlant mindent fegyvert bevetett Lulu ellen, a szerelme ellen. Ez az öreg várúr az õ Luluját akarja, és neki ki kell õt mentenie innen. Hogy boldogok legyenek, hogy gyerekeket nemzenek a fülledt nyári éjszakán; Stolz agya ontotta a közhelyekkel terhelt képeket. A lépcsõ a legnagyobb kalandok egyike – veretes mondat a diktafonba –, majd elindult fölfelé. Egy ajtó. Mögötte süket csönd. Lassan lenyomta a kilincset, és hirtelen ott állt a hatalmas, vakítóan kivilágított csarnokban. Lulu, ezt üvöltötte az író, amikor megpillantotta Clairt és a fiatal férfit (múltkor a kapuban látta) összeölelkezve. Csókolózva. Lulu, hörögte Stolz, és a férfinek rontott.  
    Nem tudni mennyi idõ telt el, mire magához tért.  
    Hatalmas, puha ágyon feküdt, a diktafon zsebében lapult még, egy homályos szobában. Nem állt fel, még csak meg sem mozdult, csupán a diktafon felvevõ gombját nyomta le óvatosan, amikor az ajtó nyílt. Clair hajolt meggyalázott, vézna íróteste fölé. Jól vagy, kérdezte aggódó hangon. Stolz nem látta értelmét válaszolni, csak karját emelte fel lassan és bágyadtan, majd ejtette vissza, akár a haldokló. Büszkén akart veszíteni. Montherlant vár, suttogta a lány, látni szeretne. Segítsek? Stolzot a kérdés a hóhér kérdésére emlékeztette; a halálra ítélt megbotlik a bitóhoz felvezetõ lépcsõn, a bakó meg karját nyújtja. Nem, morogta, és lassan felegyenesítette testét, nem kell. Szeretlek, suttogta Clair. Az író arra gondolt, hogy mi jöhet még ezután. A kín milyen formája? Felállt hát, ment..., követte a lányt.  
    Montherlant hálószobájába vezették. Az öreg ott ült egy széken, bort ivott, és büdös volt.  
    Maga ír, kérdezte az öregember, és Stolz bólintott. Aztán csönd lett. 
    Mester-Mester, szólalt meg valamivel késõbb az író, tudja, válságban vagyok. Az agyam üres, ujjaim ólom nehezek. Semmi nem jut eszembe. Nem tudok írni. Drága Mester, válságban az életem. Milyen tanácsot tudna adni?  
Nos, élsz egy Luluval, Fifivel – az író úgy figyelt, mint még soha életében – szóval élsz... És az élet elszáll, de ez volna csak kisebbik baj, az igazi baj... 
   Montherlant köhögni kezdett, aztán intett. Na-na, menjetek, magam akarok lenni.  
    A bokszbajnok titkár kitárta az ajtót, intett, és nekik menniük kellett. Az író egy pillanatig arra gondolt, hogy azonnal felakasztja magát az elsõ fára, de aztán erõt vett magán. Még másnap hajnalban, búcsú nélkül, visszautazott Frankfurtba.  
    Amikor otthon kinyitotta a lakásajtót savanykás bûz csapta meg az orrát; a tej megromlott a hûtõszekrényben, és az író úgy érezte, hogy vele romlott minden más is az életében. Kitárta az összes ablakot, mély lélegzetet vett, jöjj levegõ!, majd leült az íróasztalához, és bekapcsolta komputerét. Aztán írni kezdett! Tíz napon keresztül írt, majd látva, hogy minden, mit addig írt rossz, mély lélegzetet vett, aztán alászállt Frankfurt kocsmáiba és léha nõkkel töltötte estéit. Öt napig élt így, bódultan, ostobán a grappától, amikor az ötödik nap reggelén felébredt, majd újra dolgozni kezdett. Eltelve vidámsággal, derûvel. Hat napon keresztül pötyögött, nem ügyelve telefonra, ajtócsöngetésre, hogy aztán a hatodik nap estéjén békésen megpihenjen. Csak üljön a szoba közepén, és vigyorogva mondja hangosan: Nézd csak mire jutottam... És ekkor végre áldott nyugalmat érzett. A hetedik napon lustálkodott. 
    A nyolcadik napon leballagott az öreg autójához, életre rugdalta, és elindult Párizsba. Mert a feje végre tiszta volt, a lelke pedig Párizsra vágyott. Teste pedig Clairre.  
    De ez már egy másik történet...

 
visszatérés az
Elsõ Közlés Írások
rovathoz
 
 Az írásokkal kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt alkotásakat
e-mail címünkre valamint az 1399 Budapest, Pf. 701/578. postai címre várjuk!
 
Vissza a főoldalra
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
 
A NapSziget folyóirat
negyedévente
papíron is megjelenik.
 
Megrendelhetõ:
1399 Budapest, Pf. 701/578.
 
 
céljainkat az NKÖM támogatja
 
 
 
Mûvészek és mûvészetek a világhálón