Vissza a fυoldalra
ONLINE MÛVÉSZETI, KULTURÁLIS FOLYÓIRAT
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
NapSziget Klubok
Támogatóink
 
ELSÕ KÖZLÉS ÍRÁSOK
(szerkeszti: Bandi Katalin – vers, Szénási Sándor István – próza)
 
Marián Gabriella
(19..– )
Csebrezés
A faluban mindenki a Lovász Kárulynitt való esküvõrõl beszélt. Úgyszólván hivatalos volt az egész falu, az öreg Káruly bá hetekkel ezelõtt a kocsmában azt mondta, hogy õ olyan kézfogót akar az unokájának, amilyen még ezen a vidéken nem volt, mióta az Isten béfejezte az ember teremtésit.  
    Lovászék módos gazdának számítottak így szinte kötelezõ volt a módos esküvõ. Mondogatták is egymás között az emberek, hogy Kovács Anti nemcsak a szerelmet viheti a házához, hanem avval együtt Kolompárkot, a faluvégi szántót de még a Barátok erdeibõl is egy jó darabot, nem beszélve a sok majorságról s a bútorról sem, amit az öreg Lovász direkt az unokájának csináltatott. Aki látta azt mondta, hogy fájin darabok, kivált a nagy szekrény, mert abba még tükör is van, ilyenformán ha bé van csukva még a stafírung is nézegetheti magát benne.  
    Mindenki a nagy napot várta tehát. Még a szomszéd falubeli legények is azt tervezgették, hogy a templomból jövõ násznép elõtt hol is kötik el majd az utat s mi is legyen az a találós kérdés, ami egy láda bor fejében engedi csak tovább az ünneplõket…  
  
*
  
Két utcával arrébb Ferenc Béniék is Lovászék esküvõjére készülõdtek. Az asszony már kora hajnalban begyújtott a kemencébe, s délutánra olyan omlós hájas tésztát rakott a nagy virágos tányérra, hogy bizony az urának is elcseppent a nyála. A lányok is a készülõdéssel voltak elfoglalva, Terka vasalt a kisebbik pedig vizet mert a marháknak.  
    Béniné egy pillanatra leült megszusszanni s közben Terkát figyelte. A lány meg-meg himbálta a nehéz vasalót s mikor a parázs egy cseppet feléledt újra huzigálni kezdte a ruhán. Az asszony most elõször vette észre, hogy felnõtt a lánya. Szemei elõtt még ott volt az a pöttöm teremtés, akit egyszer a világra hozott, de ahogy a lány ott állt karcsún a vasalódeszka elõtt, egy kicsit úgy érezte, hogy megöregedett.  
    – Hiába, akinek ilyen nagy lánya van az már nem igen lehet fiatal – gondolta magában s ezen eltûnõdött. A saját esküvõje jutott eszébe s azok a nehéz idõk. A háború után úgy keltek össze Bénivel, hogy egyiküknek se volt semmije, õ két ágytakarót, egy szõnyeget s hat tányért hozott a házhoz, Béni szülei pedig odaadták a nyári konyhát, egy ággyal s egy asztallal, hogy legyen hol lakjanak. Szerencsére nászajándékul kaptak még egy tálast s a keresztanyja adott egy kotlóst hét csirkével – így kezdték el az életet. De ha semmijük se lett volna, akkor is összeházasodnak, mert szerették egymást. Õ leányul két évet várt Bénire, akkor még tartott a háború s biza azok az idõk, amíg a férfi a fronton volt igen csak keserûen teltek. Az elején még jött egy-egy levél, de hónapok teltek el úgy, hogy egyetlen sort sem kapott tõle. Aztán, amikor már azt hitte, hogy soha többé nem látja viszont, egy estefelé a férfi beállított hozzájuk – úgy emlékszik erre, mintha ma lett volna – éppen a disznóknak vitt enni s mikor meglátta a rongyos katonát az udvar közepén úgy eldobta a vedret, hogy az anyja ijedten ugrott ki a házból.  
    Egy ideig szólni sem tudtak a meghatottságtól s mikor egy kicsit erõt vettek a nagy örömön így szólt a férfi: 
    – Hazajöttem. Léssz-e a feleségem? 
S akkor õ megtörölte kezét a viselõ kötényébe s azt felelte:  
    – Innentõl kezdve örökké az leszek. 
    Még azon a héten megtartották a kézfogót s rá egy évre már meg is született Terka. Kerek tizenöt esztendeje ennek. Utána nem sokkal Évike is a világra jött s közben meghaltak Béni szülei. Így lett övék az egész ház, ez az öreg, kivénhedt hajlék a romos istállóval együtt. Ez utóbbit osztán lebontották s két évig építették ezt az újat, amire az õ ura olyan büszke. Rendes becsületes embere van, hálát is adott az úrnak, hogy nem iszik, nem hordja a kocsmába a pénzt, mint egyesek. Minden áldott nap a mezõn van, igyengeti azt a kicsi földet, amit az apjától örökölt s közbe-közbe fogatosként is el-el hívogatják a faluba. Ebbõl is cseppen még egy kicsi, jut erre-arra. Nem gazdagok õk, de azt a kicsit, ami eddig jutott örökké megbecsülték s ha ezután es lenne, azt se hagynák az enyészetnek. A legnagyobb gondot most a ház jelenti. Az idõ itt-ott próbára tette már, fõleg a tetõ szorult javításra, de hála istennek a tavalyi pityókából maradt annyi pénz, hogy még mielõtt lehavazik ki lehet javíttatni. Hiába nemcsak az ember öregedik el hanem a ház is. Hej ki hitte volna, hogy így telik az üdõ… 
    A múlt fogságából a templom tornyának nagy harangja engedte el.  
    – Teremtõm már elsõt harangoznak – kiáltotta el magát – Béni, Béni hallod-e erigyj kezdj öltözni, Terka, Évike halljátok-e elsõt harangoznak. Ideje öltözködni!  
    Szerencsére hamar elkészültek. Már majdnem az utca végin jártak, amikor Terka felkiáltott:  
    – Uram teremtõm, hát nem otthagyám a fejkendõmet a kicsi szék karján. 
    – Na eridj lóduj gyorsan, ha sietsz még ehejt utolérhetsz – mondta az apja. 
    A lány futva indult vissza. Egy pillanat alatt felkapaszkodott a sasra s már zárta is kifelé a kicsi kaput. Siethetett, mert egy-kettõre utolérte õket. Mire a harmadikat harangozták már mind a négyen ott ültek a templomban. Béni elõl a férfiak padsorában, a fehérnépek pedig hátul, közvetlenül az oszlop mellett foglalták el a helyüket.  
    A mise után a kultúrházba mentek. Ott már terített asztal várta a vendégsereget s alig sötétedett már hozták is a húslevest. A gazda ékes szavakkal kínálta az ételeket, de nem kellet azoknak kínálás. A vendégek mind kivették a szûköt a hasukból, fogyott az étel bátran s az ital meg a tánc csinálta a helyet a következõ fogásnak. Éjfél után aztán a menyasszony is táncra perdült. Beállt a menyecskék soraiba s babos kendõje úgy libegett az asszonyos alatt, hogy öröm volt nézni.  
    Másnapra már emlék lett Lovász Anna s Kovács Anti kézfogója.  
  
*
 
Pár nap múlva Béniné éppen a suszterhez indult, amikor találkozott az áccsal. Ha már így összefutottak – gondolta – megbeszéli vele a ház fedelinek javítását, nem árt ha minél elõbb megvan, az õszi esõzések csak még jobban tönkretehetik osztán még kátrányt is kéne valahonnan szerezni.  
    – Minden meglesz – mondta a mester – csak pénz legyen – s hogy szavainak még nagyobb súlyt adjon, összedörzsölte az ujjait. – Tudja, hogy van – mondta hamiskásan.  
    – Tudom hogyne tudnám – válaszolta Béniné s magában azt gondolta – én édes Istenem, mi es lenne, ha pénz nem lenne ezen a kerek világon? Talán tán Jézust se árulta volna el Judás? De ha Jézust nem árulják el, akkor ki váltotta volna meg ezt a tisztátalan világot?  
  
Az ács néhány nap múlva eljött, hogy megbeszéljék a munkákat. Az ura felvitte a padlásra, megmutatta az elkorhadt tetõszerkezetet s azt is lemérték, hogy hány méter kátrány szükségeltetik pontosan.  
    – Hát rosszabb, mint hittem. Ejsze ez mostanában nem igen volt kézbe véve? – kérdezte a mester. 
    – Hát nem igen. Szegény apám javítgatta még annak idejin, de eleddig nem is volt baj, csak a tavaszon, a hosszú esõs idõk alatt vettük észre, hogy ázik a szoba plafonja. Elõször csak egy kicsi fót látszódott a sarokba, de osztán csak terjedt. Immán a fél plafon oda lett. – panaszkodott Béni.  
    – Hát ha magik es úgy akarják két hét alatt rendbe hozom. 
    – Az igen igen jó lenne. 
    Csakhamar meg is egyeztek. A formaság kedvéért még egy kicsit alkudoztak, de Béni szólt a feleségének, hogy hozza az elõleget. 
    Az asszony bement a szobába. Eltelt egy darab idõ. A maradék bort is felhajtották már a mester éppen szólni akart, hogy neki még dolga van s hogy menne, amikor egyszer csak kivágódott a szoba ajtaja s ott állt Béniné falfehéren s úgy remegett a szája, mintha valami kísértettel találkozott volna odabent.  
    – Uramatyám, ellopták a pénzünket – sikoltotta s az zokogás úgy szakad ki belõle, mint valami ér, mely alighogy megpattan már vízbe is fullasztja az egész világot.  
    A fiók kulcsa, amelyben azt a kevéske pénzüket tartották a helyén volt. Onnan a poharak mögül vette elõ Béniné, amikor ki akarta nyitni a fiókot. Elsõ gondolata az volt, hogy talán az ura máshová tette, vagy csak odébb csúszott, de hiába. A tavalyi pityókapénznek nyoma sem volt.  
    – Hogy pont münköt lopjanak meg, akinek alig van egy kicsinyke, hát mivé leszünk istenem? – sóhajtozott az asszony.  
    Próbálták nyugtatni, vigasztalták, hogy talán majd csak elõkerül, de Béniné úgy a szívére vette a dolgot, hogy másnapra ágynak esett. Panaszkodott, hogy fáj a gyomra s hogy nem kell az étel se, ezért Terka úgy estefelé megdörgölte. Jó szappanyos kézzel, teli erõbõl huzigálta a nyaka csigáját, a homlokát s az ereit de az asszonynak ez sem használt. Harmadnapra még betegebb lett. Nem szólt senkihez egész nap, a fal felé fordult és idõnként rázta a zokogás. Hiába volt minden. Terka egész áldott nap mellette volt, Évike is ott ült az ágya végibe, de egyikük sem tudta szóra bírni. Az asszony csak feküdt és néma közönnyel szemlélte a világot, nem beszélt , nem evett csak feküdt és küzdött a világgal. Ha nagy nehezen elaludt, akkor mély álom vett erõt rajta. Ilyenkor gonosz erõk szállták meg s úgy dobálta magát a vánkoson, hogy Terkát kirázta a hideg a látványtól.  
  
*
 
A nap még mindig sütögetett, de az ereje már nem volt a régi. Amolyan öregasszonyosan akarta is meg nem is, hogy meleg legyen, így aztán hol elõjött, hol meg elbujdosott a felhõk mögé.  A természet is mintha egy kicsit elunta volna a dolgát, idõnként szelet bocsátott a vidékre s az úgy felborzolta a világot, mint egy párosodni készülõ kakas. Az emberek az õszi betakarítás vége felé jártak. A búza már rég le volt aratva, a rozs is kiteregetve, hogy száradjon s a pityókát is mindenki igyekezett a pincéjébe hordani.  
Terka  kiszedte a kertbõl a hagymát és koszorúba fonta, a murkot is homokba dugogatta, már nem volt más hátra minta mákkopolás s paszuly fejtése, de az még ráért, majd a hosszú téli esték alatt lesz rá idõ, addig hadd száradjon.  
    Az õszi munkákon kívül Ferenc Béniéknél nem sok minden változott. A pénz nem került elõ s az asszony csontra hízott a betegágyán. Egyik vasárnap a nagymise után osztán eljött az öreg Erzsi, akit híres javasasszonyként tartott számon a vidék. Bément a beteghez s mit s mit nem beszéltek délutánra Béniné felkelt, ételt kért s azt mondta, hogy immár õ veszi kézbe ezt a dolgot. Azt mondta az urának, hogy csebrezni fognak.  
    – Istentelent beszélsz asszony – hûlt el Béni – Te, aki misére járó vagy, hogy vetemedhetsz ilyen dologra?  
    Béniné azonban hajthatatlan volt. Az ura egy ideig még megpróbált a lelkére beszélni, de mintha ördög bújt volna a feleségébe az csak nevetett és azt mondta: 
    – Majd meglátjátok, meglátja az egész kerek világ, hogy megkerítem a tolvajt! 
    Azzal magára zárta a kicsi szoba ajtaját és egész álló nap elõ sem jött onnan. Másnapra már megvolt a terv. Reggel a lányaival telehordatta a nagy cseberet vízzel s azt letakarta a nagy ágyterítõvel. A faluból összeszedett kilenc szûz leányt és izent Erzsinek, hogy minden készen áll. Az jött is nemsokára. Hozott magával egy különleges fõzetet s ezzel kente be a lányok homlokát, miközben folyton sugdosott valamit a fülükbe. Pontban tizenkettõkor, amikor megszólat a harang, a leányokat a cseber köré ültette és a fejüket letakarta a terítõvel. Most már csak várni kellett, amíg a azok meglátják a víz tükrében a tettest. 
    Béniné ezalatt leányaival a szobában az ágya elõtt térdelt és imádkozott.  
Kint sokáig nem történt semmi, de egy darab idõ elteltével elsõként egy vékony hangú leány szólalt meg: 
    – Látom, látom, hogy üres a ház s valaki jõ a kapu felõl. 
    – Asszony-e vagy férfi – kérdezte Erzsi. 
    – Azt még nem lehet látni, mert zavaros a víz – felelte a leány. 
    – Várjatok, míg megcsendesedik – parancsolt rájuk az asszony. 
    – Azt is látom, hogy széjjelnéz, nézi az utcát, de nem jön senki. Ezután felmegy a lépcsõn s keres valamit. 
    – Igen – ezt én es látom, szólalt meg egy másik. Ott áll az ajtó elõtt, most lehajol és a kezibe vesz valamit. 
    – A kulcs –kiáltottak fel a lányok – a kulcs van a kezibe s most zárja az ajtót. 
    – Ki az, felismeritek-e? – kérdezte Erzsi izgatottan. 
    – Az arcát nem lehet látni, mert elzavarosodott a víz. 
    Egy ideig csend lett. Erzsi kilencszer körbejárta a csebret majd körözni kezdett a karjaival. Sorra megérintette a lányfejeket és úgy tett mintha megáldaná õket. Idõnként furcsa szavak szakadtak ki belõle, testét enyhe rángások himbálták ide-oda, de nemsokára megnyugodott és újra figyelni kezdett. 
    Megint a vékony hangú lány szólalt meg elsõnek.  
    – Látom – mondta izgatottan – ott áll a szobába és keres valamit. Most kinyitja a kredenc ajtaját, de be is csukja. 
    – Igen, becsukja a kredencet és a pohártartóhoz megy – mondta izgatottan egy harmadik – úgy néz ki valamit keres a poharak közt. 
    – Már meg is találta, nem kellett sokat keresni – folytatta az elõzõ – most zárja a szekrényt. 
    A lányok felsikoltottak.  
    – A pénz, a pénz. Ott van a kezibe a pénz. 
    – Csak lassan – intette le õket Erzsi – az arcát nézzétek, az arcát! 
    A lányok most egymás szavába vágva mesélik el, hogy mit is  láttak. 
    – Olyan közepes termetõ, nem is sovány, de nem is igen kövér… 
    – Fejkendõt hord. 
    – Szoknya van rajta. 
    – A lábán csizma, ha jól látom piros. 
    – Nem piros az, fekete – torkolta le egy másik. 
    – Szóval fehérnép? – kérdezte Erzsi. 
    – Fehérnép hát, az már bizonyos – kiáltották a lányok. 
    – Tovább, tovább – nógatta õket az asszony – mit láttok még, milyen színû köntöst visel? 
    A lányok azonban ezt nem tudják eldönteni. Az egyik azt mondja, hogy piros a szoknyája és fehér réklit hord, fekete mellénnyel, a másik azt állítja, hogy nincs mellény rajta csak ing, a harmadik feketének látja a szoknyáját.  
    – A fejkendõit, azt nézzétek – kiáltja Erzsi, de minden hiába, a lányok össze vissza beszélnek, egymás szavába vágva bizonygatják az igazukat, így az egészbõl nem sül ki semmi. Közben a víz is zavarossá válik és Erzsi hiába próbálkozik a varázsszavakkal immár nem lehet segíteni. Úgy néz ki a csebrezés ezzel véget ért. A leányok még egy ideig beszélgetnek a dologról aztán lassan hazaszéledtek.  
  
*
  
A faluban úgy három napig csend volt, sajnálták Ferencéket a kár miatt de a csebrezés után kezdtek kidugulni a pletykálkodás csatornái. Elõször csak suttogva beszéltek a dologról, de egy idõ után mindenkinek volt saját véleménye s aki ezt a leghangosabban hangoztatta, azét hordták szét az emberek. Egyesek azt mondták, hogy a csebrezésbõl az derült ki, hogy a faluban kell a tolvajt keresni. Mások úgy vélték, hogy igencsak közeli szomszéd vagy falustárs lehetett az illetõ, hiszen viszonylag könnyen bejutott a házba, sõt azt is tudta, hogy a háziak nincsenek otthon. Aztán valahonnan felröppent egy hír és megerõsödni látszott miszerint a lányok Terkát látták a cseberben, mindenesetre erre utalt, az öltözék sõt valaki látta is, amikor egyedül szaladt vissza a házba és úgy tûnt, hogy nagyon sietett.  
    Ezzel a mozzanattal kezdetét vette a pokoljárás, melynek egyedüli szenvedõje Terka lett.  
    Eleinte hûvösen bántak vele az emberek, volt, hogy elnéztek a feje fölött és nem fogadták a köszönését, de amikor egyszer éppen felszegbõl hozta a tejet, a kapu elõtt ácsorgó asszonyok utána kiabáltak, hogy, tolvaj. Terka sírva ment haza és otthon rögtön elmondta, hogy mi történt.  
    – Édesanyám én a föld alá süllyedek szégyenemben – mondta zokogva – itt száradjon le mind a két kezem, ha én vettem el azt a pénzt. 
    – Tudom leányom, csak hát a falunak azért van szája, hogy beszéljen. 
Béniné a szíve mélyén érezte, hogy valami nagy bajt követett el azzal a csebrezéssel, de tehetetlen volt. Az ura is szekálni kezdte Terka miatt, mert a lányt úgy mocskolták a faluban, hogy szegény már nem is mert az utcára menni.  
    Úgy telt el egy egész hét, hogy Béniék nyomorúsága a lopás miatt nem, hogy enyhült volna, hanem még inkább súlyosbodott a rágalmak végett. Az asszony hiába adott misére valót a papnak, hiába imádkozott naphosszat a feszület elõtt, csak nem akart semmi az õ javukra fordulni. Már nem is bánta annyira a pénzt – majd ad helyibe mást az isten – gondolta, inkább Terka miatt aggódott. Az meg csak emésztette magát s kisírta mind a két szemét a bánat miatt.  
    Aztán ott volt az ura. A csendes, halk szavú ember most egyszerre goromba természetûvé változott, mikor csak otthon volt folyton szidta az asszonyt a csebrezés miatt. Káromkodott ahogy csak a száján kifért, hogy így meg úgy lesz ha nem vet véget a falubeli szóbeszédnek, sõt egyik este kijelentette, hogy elkergeti az asszonyt. Béniné nem tudta, hogy mitévõ legyen. Akarta volna õ eleget jóvá tenni ezt a dolgot, de valahogy nem lehetett. Sokat gondolkodott, sokat ette magát a baj miatt, de csak nem tudta kitalálni, hogy hogyan is szedhetné rendbe.  
    Aztán egyik reggel, amikor éppen az abroszt rázta ki eszébe jutott valami, amivel megmenthetné Terkát s a családját a szóbeszédtõl.  
    Megvárta míg este lett s amikor már nagyon késõre járt s a lámpát is elfútta az ura, egy ideig hallgatózott s mikor megbizonyosodott, hogy mindenki elaludt szépen felkelt, magára terített egy lepedõt s elindult a szomszéd háza felé.  
    – Na ha ti hisztek a csebrezésbe, hát majd hinni fogtok a kísértetekbe is – gondolta s mindent úgy csinált, ahogy eltervezte.  
    A szomszédék már aludtak, sehol semmi nesz nem törte meg az éjszaka csendjét. Béniné a ház elé érve bezörgetett az ablakon, majd elváltoztatott hangon ezt mondta: 
    – Ébredezzetek emberek, nagy hírt hoztam nektek. Azért jöttem, hogy elmondjam a szomszédnul eltûnt pénz dolgát.  
    Itt egy pillanatra megállt, megvárta míg a háziak magikhoz térnek az álom fogságából s mikor úgy gondolta, hogy immár fogékonyak a beszédre így folytatta: 
    – Hát abbiza úgy leve, hogy az öreg Ferencék annak üdein egy kerek esztendõn keresztül nem fizették ki a temetõõrt, akit a múlt héten szólított magához az Úristen. De mivel az adósság az örökké adósság marad, így az öreg Tódor lelke visszatért a ki nem fizetett bérért, hogy így, a másvilágról es eleget tegyen az igazságnak. Így hát kár bánkódni egy percig es, elvégeztetett s tanolság ejsze csak annyi leve belõle, hogy tik se feledkezzetek meg kifizetni az adósságaitokot, mert nem tudhatjátok, hogy mikor s honnat jõ el az igazságtétel.  
  
Azzal megfordult s amilyen váratlanul érkezett olyan hirtelen veszett bele a sötétségbe. Az éj leple alatt még beosont két szomszédhoz s ott ugyanezeket mondta el. Aztán hazament, lefeküdt s várta a másnapot.  
    Nem kellett sokáig várnia, mert a következõ nap se volt lustább az elõzõnél. Az is rendes idõben keltette a kakasokat s azok olyan kukorékolásba kezdtek, hogy nem volt hiba benne.  
    Alighogy pirkadt Béniné szomszédasszonya máris talpon volt s égett a vágytól, hogy elmondhassa a legfrissebb híreket, amit elsõ kézbõl magától a kísértettõl hallott. Mivel a szája még nem fáradott el a nagy mesélésbe így történt, hogy még azon a reggelen az õ jóvoltából az egész falu tudomást szerzett az igazságról. Egy igazság azonban csak fél igazság maradt volna, ha a másik szomszéd is szóról-szóra ugyanezeket nem állította volna szintén egy bizonyos kísértet szavai után.  
    Fény derült tehát mindenre. Nemsokára már mindenki tudott a történtekrõl s az emberek igencsak sajnálkoztak, hogy Terka becsületességét kétségbe vonták. Az idõ pedig csak telt, mint ahogy az lenni szokott, mert úgy-e ez volt a dolga. Béniné immár nyugodtan aludt s a pénzlopás után ejsze elõször akkor kacagta el magát, amikor egyik nap összetalálkozott Részeges Jóskával, aki egy fa törzsét ölelgette s közben ezt kiáltozta a kocsma felé:  
    – Hé kocsmáros, meghozám az adósságot, ejsze jobb ha én hozom el, minthogy valaki más avatkozzon közbe.
 
visszatérés az
Elsõ Közlés Írások
rovathoz
 
 Az írásokkal kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt alkotásakat
e-mail címünkre valamint az 1399 Budapest, Pf. 701/578. postai címre várjuk!
 
Vissza a fυoldalra
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
 
A NapSziget folyóirat
negyedévente
papíron is megjelenik.
 
Megrendelhetõ:
1399 Budapest, Pf. 701/578.
 
 
cιljainkat az NKΦM tαmogatja
 
 
 
Mûvészek és mûvészetek a világhálón