vissza a főoldalra
 
ONLINE KULTURÁLIS ÉS MŰVÉSZETI MAGAZIN
(világhálón: 2001. március 1-jétől, nyomtatásban: 2002. tavasza óta)
 
Aktuális írások
Első közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
AKTUÁLIS ÍRÁSOK
(szerkeszti: Lajtai Kadocsa Klári)
 
IRODALOM, KÖZÉLET
„Elől megy a nyelve, ő lép utána”
Berecz András Torontóban
A Torontói Magyar Kultúrközpontban dedikált CD-jén Sinka István-verseket és balladákat énekel Berecz András, aki a „fekete bojtárral” vallja, hogy „Börtönnek, bilincsnek lerázom a gondját, magyarúl az ilyet szabadságnak mondják.” 
  
Berecz András Telch György társaságában
 
Berecz András Telch György társaságában
  
    – Az indulásról szeretnők hallani a művészt: kitől hallotta az első meséket, hogyan került a folklórral annyira szoros kapcsolatba, hogy hivatásául választotta a mesemondást, népdaléneklést?  
    – Én 50 esztendős leszek októberben, de televízióval még egy fedél alatt nem éltem. Ennek veszem hasznát mai napig, mert mint kései gyermek édesanyám meséin nevelkedtem. Azoknak nem volt vetélytársuk. Édesanyám feltátotta a száját, s abban a pillanatban megtelt héroszokkal a levegő. Ezek mind rokonok voltak, kúnhegyesiek. Tanka Gábor például, aki mikor tizedik esztendős volt, már a tizedik istállóban lakott, és volt, hogy egy lyukas zsák volt a csizmája, mert azt tekerte a lábára. Ez az én nagyapám volt, aki utálta, hogy mindig elaludt a templomban istentisztelet alatt, s a kopasz feje olyan hatalmasat koppant a padon, hogy visszhangzott tőle az egész templom. Nagyapám mindig reggelig kocsmázott, állandóan próbálta, hogy elkerülje, de folyton kocsmázott. Ebédre is mindig úgy hívta édesanyám, hogy az Ónodiban kezdte, majd Cseredi Ipartestület – ez is egy kocsma volt, nagy neve volt, de egy összeroskadt kis korcsoma volt –, a Tibuc, na, ott aztán aki kiment, nem biztos, hogy bejött. Ott aztán amikor a kálvinista keresztett egymás fejére eresztették – az ólmosbotot –, akkor szerencse volt, hogy a piros vért vörös borral cserélték fel.  
    A mesegyűjtésnél nagyobb öröm nem létezik számomra. Bennem van az a vágy, hogy érdekes és fordulatos beszédű embereket hallhassak, ismerhessek meg. Tanítómesterem, Zsüke Gergely András, aki miután felhajtotta a talponállóban a második kupicával is, odaszólt a kisasszonynak – akinek olyan jó formás vastag bokája volt, hogy azt mondta rá, egy lavorban nem tudott lábot mosni, s aki amit kihozott, az ki volt hozva –, és azt a pohárt kérte, amit ő még nem ivutt meg. S miután megitta azt is, elmentünk az állatkertbe. Kíváncsi voltam, hogy viselkedik ott az a Zsüke Gergely András, aki ugyanabban a ruhában van tavasztól őszig, azon ő nem lazít, hogy a legnagyobb melegben is a kucsmát úgy kell leparancsolni róla, és a legnagyobb hidegben is kigombolt inggel jár, az sem baj, ha a hó bever rajta, mert nem a ruha, hanem az idő dolga, hogy változzék. Kíváncsi voltam, hogy abban a trópusi forróságban, a Kós Károlytól megálmodott madárházban ő hogy mutat. Betereltem szépen, s olyan engedelmesen ment, mert tudta, hogy a világon minden nagyon szép, csak úgy kell ránézni. S akkor megállottunk a bagoly előtt, mert az előtt is meg lehet ám állni, nemcsak a kondorkeselyű előtt. Megálltunk, s a bagolynak istencsudája szokása, hogy a mejjivel nézi a népet, a szemivel pedig undorral a hátsó falat, azt a rusnya málló falat. De fizettem, és a bagolynak kutya kötelessége azt a nagy szemit felmutatni a népnek. András bácsi kivárta, s aztán el kezdett cincogni, mint az egér. Abban a szempillanatban a bagoly megtalálta Andris bácsit, nem kellett bemutatnom őket egymásnak. Kalotaszegi, nagy nótafa. Amikor felszállt recsegő csizmában a Budapesten villamosra, az eseményszámba ment. „Kicsi András, látod-e,” a mezei emberek hangerejivel kérdezte, „hogy a túloldalt kigyulladtak a lámpák?” És aki újságot olvasott, az is kinézett az ablakon erre. „Hát ide hallgass, ezekbe a mezei nótákba, ahol a hangot hosszan ki kell tartsd, hát éppen úgy billegtesd meg azt a hangot, mint Duna háta az esti fényt.” Vagy: „Milyen eső, milyen áradás, ember! A padláson az egérfogó halat fogott.” Másik mesterem Hazug Pista bácsi Gyergyóalfaluban, aki szerint „Olyan hidegek voltak, hogy a kutya a kanyarban eltörött.” De azt is mondta, hogy „Milyen szárazságok, ember, hogy három esztendeig a halak még nem tanultak meg úszni!” 
  
    – Hogy került Sinka költészetével kapcsolatba? 
    – Valamikor a 80-as évek elején az Egyetemi Színpad hallottam ezt a nevet, hogy Sinka István Medvigy Endrétől. Neki szokása kiásni az ismeretlenségből olyan személyeket, akikre Aczél György személyesen ügyelt, nehogy meghallja egy magyar ember is a nevüket. Megkapott engem, hogy Sinka István nomád pásztorból kapaszkodott fel a parnasszusra, aki havon aludni megtanult, akinek a lapockáján járompálcákat törtek széjjel, kutyák között vacsorázott a küszöbről. Érdekelt, hogy maradt annyi ereje ennek az embernek, hogy az irodalom csúcsaira felkapaszkodjék. Utoljára ilyen Dávid király lehetett, a juhoknak őrzője, aki úgy tudott lantot pengetni, hogy attól királyok gyógyultak. Sinka is olyan titokzatos erő a magyar irodalomban, Németh László szerint a legmélyebbről a Sinka István hangján tört fel a magyar irodalom. A falunál is régebbi, archaikusabb kultúrája van a pásztorembereknek. Azok a határt ismerik. Olyan földrajzi helységneveket emelt be a költészetünkbe Sinka, amelyekről még a katonai térképek sem tudnak. Amikor ő balladát írt, nem művelt emberként nézett körül a témáért, hanem a sorstársai között. Külüs Eszterekről, Dancs Pálokról, Tatár Imrékről írt, azokról a szélfútta emberekről, akiket szinte senki nem ismert. Neki a balladatéma tehát egyszerűen adva volt, ott volt körülötte, csak fel kellett kapnia. Később egy betyárballadáját, ami újra a kezembe került és megtetszett, beleraktam egy dallamba. S akkor döbbentem rá, hogy ezt milyen könnyű énekelni, hát ez adja magát! Ez az ember a népből jött, ennek az ízlése ugyanaz maradt, és az idegeiben érezte ennek a nyelvnek minden törvényét. Akkor rájöttem, hogy én enélkül nem akarok élni. 2004. december 5-én, amikor annyira magunk ellen döntöttünk, annyira le voltam törve, hogy az volt az érzésem, mintha egy oldalban lettem volna a határban és gurulnék le. Meg kellett kapaszkodnom a könyvespolcomban. Akkor Sinka István könyvébe akadt a kezem, és őtőle kaptam bizonyságot meg erőt. Akkor határoztam el, hogy lemezt fogok készíteni a dalaiból. Elővettem őket, és szépen nagyszalontai és bihari dallamokba rakosgattam egyiket a másik után. Apránként alakult a dolog, amivel nagy örömet okoztam – először csak magamnak, s aztán másoknak is, ahogy tűnik. Ez volt Sinka Istvánnal a két nagy találkozásom. 
  
    – Mikor került be Sinka a magyar irodalmi köztudatba? 
    – Ezt nem tudnám megmondani, mert köztudatban még most sincs. Érdekességként említem, hogy Tamási Áronnak a legjobb barátja Sinka István volt. 1956-ban, mikor ők sétáltak a Széna-téren Sinka Zoltánnal, a költő fiával, mentőautókból lőttek rájuk az ávósok. Ott vágták magukat hasra, ahol ma a 6-os villamos befordul. Sinka benne volt a forradalmi bizottságban, a Petőfi Körnek is tagja volt, így ahol lehetett, elhallgatták. Tamási, amikor Kossuth-díjat kapott, a feleösszeget Sinkának küldte el a következő levél kíséretében: „Te is így tettél volna.” S mit csinált Sinka István? Postára tette az összeget és azt írta mellé: „Te is így tettél volna.” Mikor Veress Péter meglátta a miniszteri kocsiból, hogy a Keleti Károly utcában caplat Sinka István, a pásztorköltő, a magyar hang legnagyobb megszólaltatója, aki magában hordta a magyar nyelv minden törvényét, megállította a kocsit és azt mondta: „Pista, szállj be!” Erre Sinka azt felelte: „Nem szállok, mert onnan nehéz kiszállni.” Ilyen nyers, erős törvényű ember volt. Figyelte is a titkosszolgálat, hogy ki látogatja meg. Azt mondták, akik ott voltak a közelében, hogy utoljára is pásztorszűrön aludt Pesten abban a kicsi csepp lakásában. Titok övezte Sinka költészetét és személyét, mert abban sok energia volt, hogy ne tudják meg, ki ő.  
    Most olyan munkát mutatok be a torontói közönségnek, amely könyv és CD egyben, ugyanakkor képzőművészet-irodalom-zene is. Gyulai Liviusz baróti származású képzőművész barátomat megragadta a téma és gyönyörű metszeteket meg tusrajzokat készített hozzá. Az ő alkotása is kétrétegű: az egyik látványból indul ki, tehát ahogy ő megálmodja a pásztorember vizióit a bihari síkon, a másik csoportot finom kis tollrajzok alkotják, mégpedig Biharból származó pásztorfaragások motímuvaival. 
  
    – Minek nevezi Ön magát: mesemondónak, énekesnek vagy valami másnak? 
    – Legegyszerűbben Berecz András vagyok. De főleg ének- és mesemondó. Sokszor műfordító is, mert amikor szembejött velem a csuvas népköltészet, akkor arra rá tudtam áldozni négy évet és átültettem magyarba. De ha egy embersors vagy látvány akad, amit meg kell örökíteni, akkor fotóművésszé válik az ember. Azon a ponton, hogy a fotón a lényegtelent le kell hagyni, már súrolja a művészet határát a fényképezés. Nem elég felkapni a gépet és lekapni a látott dolgot, személyt, hanem úgy kell megkomponálni a képet, hogy csak a lényeges legyen, ami önmagában is üzen, még nélkülem is.  
  
    – Mi most a kedvenc gyűjtési területe, honnan töltekezik pillanatnyilag? 
    – Gyergyóalfaluban, ahol Hazug Pista bácsi közlekedik az ég alatt, lesi a Marosban a halmozgást és növeszti a szakállát meg a haját. Ő Bakta fele, kint az út mellett egy kalyibában lakik, méhészkedik. Rendes neve Köllő István, de Hazug Pistaként ismeri mindenki. Csudálatos ember, a hazugmesék legjobb előadója, Háry Jánosnak fogadott ükunokája, vér szerinti leszármazottja. Olyan erős a belső látása és olyan szavakat használ, hogy az csak Isten adománya lehet. „Én itt, fiam, örökké villával járok-kellek s kottyogok, mert ha egy medve találna jőni, én egyet béakasztok a foga közzi, hogy ne legyen szennyes neki se, hát neki es jobban essék a séta.” Aki így kezdi a beszédét, az nem is ronthatja el, aki így fel tudja dobni a labdát, az általában elég magasra repül, s ráadásul még jó helyen is esik le. Úgy megyek oda, mint ahogy a középkori iparos legény elment cselédnek. Megyek a fegyvert hordani neki, és buta arccal hallgatom reggeltől estig és fájós arccal, reszkető gyomorral térek haza, mert annyit kacagok rajta visszafojtott nevetéssel, hogy szinte megbetegszem. Gyergyóalfaluban élt Okosbolond Jóska vagy Barát Jóska is, akinek szamaras fogatja volt, és az ő emlékeit is gyűjtögetem. Az utóbbi időkben ez az én területem. Érdekes, hogy az ontariói Hamiltonban az előadásom alatt egy farkaslaki ember felállt és közölte, hogy ismerte Okosbolond Jóskát. El is mondott egy olyan történetet, amit eddig, kb. egy éves gyűjtés alatt még nem hallottam. Egyszer a szamaras fogatjával ott haladott az úton, és jött az autóbusz, tele leánnyal, akik az alfalusi lengyárba igyekeztek. Megállt a busz, hogy megtréfálják Jóska bát. A buszvezető mondta a leányoknak, kérjék meg Jóska bát, vigye őket tovább, mert elromlott az autóbusz. Tiz szép leányka kiszállt a buszból, s megszólították: „Jóska bá, úgy áll a helyzet, hogy elromlott a busz, nem vinne el minket a lengyárba?” „Ah, dehogynem”, aszongya, „s hát hova akarnak ülni a leánykák, a kabinba vagy a karosszériára?” „Hát inkább a kabinba”, mire Jóska bá felemelte a szamár farkát, „Tessék béfáradni”. Ilyen volt. 
Dancs Rózsa
A cikk 2007. október 20-án került fel a világhálóra.
 
Visszatérés az
IRODALOM, KÖZÉLET
rovat további cikkeihez
Visszatérés az
AKTUÁLIS ÍRÁSOK
főoldalára
 
 A cikkekkel kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt aktuális írásokat
e-mail címünkre valamint az 1399 Budapest, Pf. 701/578. postai címre várjuk!
skype-nevünk: napsziget, szerkesztőség telefonszáma: 06-30/520-1428
 
Vissza a főoldalra
 
 A NapSziget folyóirat
évente négyszer
nyomtatott formában
is megjelenik.
 
Rendelje meg Ön is!
1399 Budapest, Pf. 701/578.
 
céljainkat az NKÖM támogatja
 
 
 
a Magyar Művészeti Portál