vissza a főoldalra
 
ONLINE KULTURÁLIS ÉS MŰVÉSZETI MAGAZIN
(világhálón: 2001. március 1-jétől, nyomtatásban: 2002. tavasza óta)
 
Aktuális írások
Első közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
AKTUÁLIS ÍRÁSOK
(szerkeszti: Lajtai Kadocsa Klári)
 
ESSZÉ, JEGYZET
A tanoncbizonyítvány
„A szülőkhöz – a szakemberképzés fontosságáról
 
A szülői kebelnek a legdrágább, legféltettebb kincse: gyermeke. Mennyi álmatlan éjszakát szerez, hányszor fogja el aggodalom a jó szülők szívét, vajon sikerül-e gyermekükből becsületes, munkaszerető jó embert nevelni? Olyan embert, aki akár kezével, akár pedig eszével dolgozzék is, képes legyen úgy önmagának, mint a társadalomnak javát munkálni.
Azért édes jó szülő, aki gyermekeid boldogságában találod fel a te boldogságodat, tedd a kezedet a szívedre s lelked mély megfontolásával válaszd meg a pályát, amelyre a gyermekedet szántad.
Figyeld meg már kiskorától kezdve gyermekeid lelki életét. Hallgasd meg szívök dobbanását, kísérd figyelemmel hajlamait. Nagyravágyás soha se vezéreljen gyermekeid pályaválasztásában. Bizonyos, hogy aki nagyot markol, keveset fog. Kicsiny kört keress, amelyben gyermekednek munkálkodnia kell.
Mindenkinek az élete ragyogó nap nem lehet, hogy az egész mindenséget bevilágíthassa. Elégedjünk meg azzal, ha gyermekünk kis, szerény munkakörben érve, becsülettel, lelkesedéssel tölti be hivatását. Elhanyagolt iparunk föllendítésére, ha jó magyaroknak valljuk magunkat, szánjuk oda gyermekeink testi és lelki erőit.
Az államtól oly nagy áldozattal fenntartott ipari szakiskoláinkban az út és mód megvan arra adva, hogy a szülők rövid idő alatt, úgyszólván ingyen juttathassák gyermeküket kenyérkeresethez. Miért késnek a szülők ezen iskolába adni gyermekeiket? Talán csak nem azért, mert rangjukon alólinak tartják azt, hogy gyermekükből tisztességes iparos váljék?…"
 
(Értesítő, 1901)
 
Állok az alkonyatban, nem délután és még nem is este, és eltűnődöm azon a nyomdaipari remekművön, amit Lengyel Lipót Művészeti Intézete hozott létre a budapesti V. kerületi Visegrádi utca 3. szám alatt, az ipartestület megrendelésére.
    A bizonyítvány részlete:
    „A szakmát választott tanonc az iparágat megtanulta – 3 év elméleti és gyakorlati oktatás után iparos segéddé avatjuk.”
    Aláírások:
    „Ipartestületi jegyző, Tanmester, Választmányi tag, Ipartestületi elnök”
    A bal felső sarokban Szent Istvánt ábrázoló, egy koronás okmánybélyeg az ipartestület bélyegzőjével ellátva.
    A megsárgult, 62x47 cm-es méretű, művészi kivitelű bizonyítvány eszmei, esztétikai és lélektani értékét próbálom most úgy bemutatni, mint egy antik tárgyat.
 
 
Szemléld a kezedbe fogva, szerelemmel, és azonnal megjelennek a kérdések: ki lehetett a vajon a tervezője, s honnan volt benned ennyi szép, te Ember!
    A bizonyítvány átadása és átvétele a mester, a szülő jelenlétében történt, ez a pillanat izgalmas volt, fontos lélektani hatással – az új iparos elismerése és értékelése is volt egyben az átadás feszült perceiben.
    A segéd úr rejtett gondolatai így hangzanak:
    „Ezért a művészi kivitelezésű bizonyítványért (is) érdemes volt tanulni, élni, ennek rámában, kifüggesztve, falon van a helye.”
    Biztos vagyok benne, hogy a segéd urak között volt olyan, aki már a majdani mesterlevelét is ugyanott látta berámázva.
    A tanoncbizonyítvány díszítő motívumaihoz visszatérve: a megsárgult, nagy méretű papíron kadmium vörös mezőben várat és bástyákat látunk, párisi kék ablakokkal.
    Az iparos számára műhelye az ő vára, a bástyák a biztonság és a lehetőségek sokaságát jelentik, a fehér szalag az ipar tisztaságára enged következtetni, az angyalok pedig az őrszemek, akik vigyáznak rá. A középső jelképet kasselbarna reneszánsz, óarany mintázatú keret hosszabbítja, belül krómzöld meanderek, szalagdíszek. Viktóriazöld olajágak és végül az akkori időszak (1908) új technikai és kultúra szimbólumai mogyoróbarna mezőben zárják a bizonyítvány kincsestárát. Vizuálisan így hangzik a kép: Olvasni! – szaklapot olvasni kötelesség! Ezzel párhuzamosan már születnek tervek a jövőre, hisz nem egyszer látta az inas úr mestere remekművét, az anyag és a szerszám közötti kapcsolatot és őrzi azt a végtelen tiszteletet, melyet mestere iránt érzett (nem minden esetben), és érezte a kezébe simuló munkaeszközt, amellyel továbbra is formálni fogja az élettelen anyagot, azzal a törekvéssel, hogy jót és jól alkosson.
    Ez a kor a kéz kora volt, megadta a munka örömét, az alkotás értékét, az önmegvalósítás irányvonalát, útját a maximális sikerhez.
    Amit ő csinált, annak a környezete is örült, örömöt kapott néha a világ: a gépi termékek ezeket az érzéseket nem tudják megadni, pótolni.
    A technológiai ismeretek mellett a rajz és a rajz olvasásának volt a legnagyobb szerepe. A stílusjelek ismerése, a díszítő rajzkészség állandó fejlesztése volt az indító erő, a fantázia, az egyedi művészi eredmény eléréséhez. (A rajziskola kötelező volt a céhes világban.)
    Ez a kor ugyanakkor a gyakorlat kora is volt, hiszen a gyakorlat tette mesterré a vállalkozó tehetséget, tisztelte önmagában az embert, az iparos társat és azt a kereskedőt, aki rendszeresen, pontos időben ellátta anyaggal.
    Ma két nagy csoportra osztjuk az embereket: azt mondjuk, az egyik csoport azért dolgozik, hogy éljen, míg a másiknak a munkára nincs szüksége…
    Az életért való munka lehet az élet igazi értelme?!
    Ma fogyasztói társadalomról beszélhetünk, rohanó világunkban a kézművesek száma nagyon lecsökkent, pedig valamikor, a céhek korában 37 mesterség elégítette ki az igényeket.
    A céh belső szervezete egyszerű, demokratikus volt, a kézműves mesterek saját maguk közül választották ki a vezetőséget.
    Akkor az iparkamara tisztviselői voltak a felekért – s nem a felek a tisztviselőkért…
    A jelenben a pénzügyi ügyvitel bonyolultsága fékezi az iparosok munkáját, életét.
    A kisipar csodák előállítására volt képes, nem Firenzei munkahelyre és munkahelyeken előállított remekművekre gondolok, csupán azokra a nemrég felszámolt budapesti műhelyekre, ahol évtizedekig alkotó munka folyt. Az iparos nem folytathatta tevékenységét, viszont a kínaiak, törökök és sokan mások élvezhetik a viszonteladásból származó profitot a megszűnt, leadott műhelyek ugyanazon helyiségeiben.
    Pedig milyen szép is volt egy rendezett műhely – megszokta a város lakója, és bízott az iparosában.
    A jó munkához nem kellett a cégére, nyitva állt a műhelyajtó mindenki előtt.
    A szakember-utánpótlás érezhetően megcsappant, a szakiskolák feladata lenne tanítani, igényes munkára nevelni a jelentkezőket.
    Az igazi siker az lenne, ha a szakiskolák tanárai, oktató mesterei az általuk jók képzett szakembereket megfelelő kiértékeléssel és bizonyítvánnyal „alkotni csak szépen, szépet” jelszóval indítanák útjukra.
 
Számtalan kérdés merül fel bennünk a tanoncbizonyítványt szemlélve:
    Mi lesz a szakiskolákkal?
        Mit hozhat a jövő ezen a téren?
            Még a remény adta biztatást is elveszítettük?
                A gépek gépemberekkel fognak dolgozni lélek nélkül?
                    Ki és mikor fog így remekműveket alkotni?
Imecs László
A cikk 2007. október 20-án került fel a világhálóra.
 
Visszatérés az
ESSZÉ, JEGYZET
rovat további cikkeihez
Visszatérés az
AKTUÁLIS ÍRÁSOK
főoldalára
 
 A cikkekkel kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt aktuális írásokat
e-mail címünkre valamint az 1399 Budapest, Pf. 701/578. postai címre várjuk!
skype-nevünk: napsziget, szerkesztőség telefonszáma: 06-30/520-1428
 
Vissza a főoldalra
 
 A NapSziget folyóirat
évente négyszer
nyomtatott formában
is megjelenik.
 
Rendelje meg Ön is!
1399 Budapest, Pf. 701/578.
 
céljainkat az NKÖM támogatja
 
 
 
a Magyar Művészeti Portál