vissza a főoldalra
 
ONLINE KULTURÁLIS ÉS MŰVÉSZETI MAGAZIN
(világhálón: 2001. március 1-jétől, nyomtatásban: 2002. tavasza óta)
 
Aktuális írások
Első közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
AKTUÁLIS ÍRÁSOK
(szerkeszti: Lajtai Kadocsa Klári)
 
ESSZÉ, JEGYZET
Igen is meg nem is
    Szombat délelőtt volt, amikor csengett a telefon. Barátom keresett a vonal másik végén: 
    – Nem zavarlak? 
    – Nem, dehogy! miért zavarnál? 
    – Nagy bajban vagyunk. Bejelentettem egy félpályás útlezárást, szeretnénk felhívni a figyelmet a kialakult lehetetlen helyzetre, melyért a kormányt tartjuk felelősnek. Bent jártam a rendőrségen, egyeztettünk, jegyzőkönyvet vettünk fel, s azután meghirdettem a demonstrációt. Sokan összejöttünk, de a kocsisor nem hosszabb, mint a megengedett. Most pedig az itt lévő helyszínt biztosító rendőrök parancsnoka azt közölte velem, hogy azonnal menjünk le az útról a padkára, ne zavarjuk a forgalmat. Joga van-e megtenni? 
    Barátom egy szuszra oly tömören és világosan elmondott mindent, hogy ezt tanítani sem lehetne jobban. Csupán egyetlen momentumra kérdeztem vissza: 
    – A határozatból egyértelműen kitűnik a félpálya elfoglalásának engedélyezése? 
    – Természetesen. Olyannyira, hogy még azt is írja, az ajtó kinyitása esetén sem érhet át a gépkocsi ajtaja a szembe jövő forgalom sávjába. 
    Nos az engedélyező határozat megfogalmazása is igen precíz, félreérthetetlen volt. Mi akkor hát a vita tárgya? 
    Tudjuk, hogy valamennyi utcai megmozdulást be kell jelenteni. Nem engedélyeztetni kell, csupán bejelenteni. Ezzel sincs semmi probléma, sőt helyes is, hiszen a rendet fenn kell tartani. A tudomásul vétel kiadása csak akkor tagadható meg, ha a megmozdulás jogszabályba ütközik, illetve ha a mi jogaink gyakorlása, nevezetesen szabad vélemény-nyilvánítási jogunk, gyülekezési jogunk gyakorlása, másokat jogainak gyakorlásában a mi jogunk gyakorlásához mérten aránytalanul hátrányos helyzetbe hozná. E gondolatsor csak első hallásra hangzik túl bonyolultnak, egyébként nagyon egyszerű: ha többen jogaikat egyszerre akarják gyakorolni egy helyszínen, s ezzel egymást akadályozzák jogaik gyakorlásában, akkor a hatóságnak azt kell nézni, hogy mivel okoz nagyobb sérelmet: az engedélyezéssel vagy a tiltással. 
    Az elmúlt szombaton országszerte többen kaptak engedélyt félpályás útlezárásra. Ezzel kívánta több civil szervezet felhívni a közvélemény figyelmét arra, hogy az, ami itt ma folyik körülöttünk, mindenkit érint, függetlenül politikai meggyőződésétől. A félpályás útlezárás az egyértelműen félpályás útlezárás, és nem tévesztendő össze az út széli parkolással.  
    Egyszerűen elképesztő, hogy egy helyszíni parancsnok csak ennyivel rendelkezzen, két ilyen fogalmat így összekeverjen. De nem hinném, hogy csupán ennyi észbeli képességgel rendelkezett. 
    Nem! Ő a helyszín biztosításának a parancsnoka, azt gondolta hát, mint parancsnok, parancsolhat. Neki mindent szabad, a polgár pedig megszeppen. Hiszen egy rendőr parancsának ellenszegülni alapvetően büntetendő cselekmény. Ez van a tudatunkban, s e tudatunkat a parancsnok igyekezett is kihasználni.  
    Őt ugyan azért vezérelték ki, hogy biztosítsa a gépkocsival közlekedők továbbjutási lehetőségét, hol az egyik, hol a másik sort engedjék tovább beosztott rendőrei, de a parancsnok másként gondolkodott. Nem zavarta, hogy mi van az engedélyben, csak egyet tudott: ő a parancsnok, biztosítja tehát a helyszínt: az álló kocsik nyomban hagyják el az úttestet.  
    A parancsnok azonban egy dolgot figyelmen kívül hagyott: bármilyen is volt az a rendszerváltás, azért mégiscsak már jócskán a második évtizede járunk ebben az új állam és jogrendben. Bármennyire is akarják egyes csoportok visszarendezni soraikat, s lépünk néha vissza egy kicsit, azért mégiscsak előre haladunk. 
    Barátom nem akarta elhinni, hogy a helyszínt biztosító parancsnoknak teljhatalma van, reá nézve nem kötelező egy jogerős közigazgatási határozat, pláne, ha a saját felettesei hozták, nem akarta elhinni, hogy a központból kapta azt az utasítást, hogy engedély ellenére mégsem lehet megtartani a demonstrációt, nem akarta elhinni, hogy amennyiben az egyik oldalon betartanak mindent a határozatból, akkor a másik oldalon is ne kellene ugyanezt tenni.  
    Nos a barátom úgy gondolta, hogy a jog mindenkit kötelez, még a hatóságot, még a rendet biztosítani hivatott személyeket is, így hát nem fogadta el a parancsot. 
    Meg kell, hogy mondjam, bátor lépés volt tőle: Egy rendőr parancsának ellenszegülni nem egyszerű, félvállról vehető lépés. Egy polgár sosem tudhatja igazán, hogy vajon ezzel a magatartásával nem követ-e el olyan jogellenes cselekményt, amiért mindjárt rács mögött érzi magát. 
    S a magát oly nagy hatalomnak tartó parancsnok még egy dolgot hagyott figyelmen kívül: a mai technikai eszközökkel szinte bárki pillanatok alatt kérhet tanácsot mástól, erősítheti meg saját véleményét mások gondolatai által.  
    Megerősítette tehát magát barátom, s meggyőződhetett, hogy jól döntött: A jog mindenkire egyformán kötelező, az alól még a jogalkotó sem vonhatja magát ki, a rend őre sem.  
    - Kérd a parancsnokát a telefonhoz – mondtam. - Ha el tudja mondani, hogy milyen jelentős változás történt a demonstráció bejelentése, elfogadása óta, amely miatt ma már nem engedélyezhető a megmozdulás, akkor természetesen le kell vonulni a helyszínről. De csak úgy kénye-kedve szerint a parancsnok sem cselekedhet.  
    A parancsnok nem volt hajlandó parancsnokát felhívni, ehelyett azonban eloldalgott, s kiadta a parancsot beosztottjainak, hol az egyik, hol a másik soron engedjék a forgalmat. 
    Minden rendben ment azután. A próbálkozás most nem sikerült, de tudom, ez a parancsnok mindannyiszor, mikor kint van a helyszínen, mindig kiskirálynak érzi magát, olyannak, akinek mindent szabad, s újra meg újra próbálkozni fog.  
    Amiért pedig mindezt közhírré tettem, annak épp az oka az, hogy legyünk éberek, ismerjük meg jogainkat, tanuljunk meg harcolni érte, tudjuk, hogy meddig mehetünk el. Nincs olyan recept, mely mindenre ráhúzható. Mindig a konkrét helyzetben kell eldöntenünk, mi a helyes lépés. De azt is tudom, hogy mindig kapunk elég bölcsességet, csak egy kicsit figyeljünk a Hangra. 
  
* * *
  
    Ez volt a nem, és most jöjjön az igen. 
    Hétfőn este egy összejövetelen szereztünk arról tudomást, hogy szerdán 2 órakor a mi területünkre merészkedik egy általunk igazán nem kedvelt, emberruhába öltözött, két lábon járó. Hétfő estéhez képest szerda 2-ig már nemhogy 72 óra nem volt, de bejelentési időköz felét is alig haladta meg a még hátralévő óra.  
    Elhatároztuk, hogy nemtetszésünket fejezzük ki a személy jötte miatt, s ezt csoportosan tesszük, tehát be kell jelentenünk utcai rendezvényünket.  
    Engem kértek fel, hogy vállaljam az ügyet, s én ennek örömmel tettem eleget. Nagy hirtelen megírtuk a kérelmet, s a késő éjszakai órák ellenére is volt, aki vállalta annak rendőrségre történő elvitelét.  
    Az ügyet elindítottuk. Tudom, hogy ilyenkor behívnak, jegyzőkönyvet vesznek fel, mintegy megállapodást kötünk. Kedden délelőtt tárgyaláson voltam, s azt is tudtam, hogy majd a szünetben fognak hívni. Így is történt. Épp kijöttünk a szünetre, mikor zörgött a telefonom. Ekkor 10 óra lehetett. Mondtam, hogy még vissza kell mennem a tárgyalóba, de nemsoká szabad leszek, s menni tudok. 
    A kérés csupán az volt, hogy lehetőség szerint fél egyig érjek oda, mert aztán másik megbeszélésük lesz. 
    Ekkora rugalmasság egy hatóság részéről, mely parancsolhatna, diktálhatna, megtilthatna, de nem: működjünk együtt, s mindkettőnknek mosoly ül szemébe, derű arcára. 
    Alig múlt 11, mire a kapitányságra értem. Most is, mint máskor, kedvesen, szívélyesen fogadtak. Minden alkalommal látszik a hozzáállásukból: nem azt keresik, hogyan tudják elutasítani kérelmemet, hanem azt, hogyan tudjuk közösen megoldani a kérdést.  
    Közösen. Nem ők egyedül, nem én egyedül: közösen. 
    Nem vettem zokon a kezdő mondatot: 
    – Miért szerda 2-re terveztük a demonstrációt? 
    – Igen, tudom, hogy nincs meg a 72 óra. De akciónk csupán ekkor esedékes ezen a helyszínen, mert ebben az időpontban érkezik oda..., s elmondtam, ki az, kit nem fogadunk szívesen, s kifejezni szeretnénk nemtetszésünket, érezze nap-mint nap, hogy nem jó úton jár. Nehogy már elbízza magát, s elhitesse magával, családjával, környezetével, hogy amit tesz, az mind helyes. 
    A tiszt megköszönte az elmondottakat. Mindazt, amit tőlem hallott, tudta ő is, de tőlem akarta hallani, mint mondta, s ezzel bizonyosodott meg, hogy nem utcai randalírozást akarunk csapni, csupán törvény adta jogunkkal élni. 
    Zöld utat kaptunk, pedig jogszerűen meg is tagadhatták volna a bejelentés tudomásul vételét. A 72 óra jóval odébb volt bejelentésünktől. De nem azt keresték, hogyan mondhatnak ellent, hanem azt, hogyan tudunk együttműködni, gyakorolni a demokráciát.  
    Én mondtam, hogy néma tüntetést szervezek, nem lesznek felszólalók, csupán egy kicsit fütyülünk, sípolunk, odaszólunk. 
    – De hát azt mondta, hogy néma tüntetés lesz – volt a jogosan visszacsapó válasz. 
    – Igen, néma – mondtam. – Nem szólalunk fel, nem lesz napirend, de azért jelenlétünkön kívül valamivel mégis kifejeznénk nemtetszésünket. Különben még azt hiszi, mellette demonstrálunk. 
    – Rendben, de transzparensek nem lesznek, ugye? 
    Ebbe beleegyeztem, így vettük fel a jegyzőkönyvet. Tartózkodunk a dobálástól, minden fizikai inzultustól, tartalmazta a jegyzőkönyv.  
    Jött a következő nap délután. Én, mint szervező, annak rendje szerint fél órával előbb megérkeztem. Még csak néhányan voltak, s persze egy tucat rendőr, és az elmaradhatatlan kordon.  
    Mentem a parancsnokhoz. Nem volt semmi megkülönböztető jele, mégis tudtam, hogy ki az. Messziről megismerszik, s ezt ne vegye zokon, sőt legyen büszke reá.  
    Ahogyan megláttam a parancsnokot, belém villant. Nem vettem eléggé komolyan megállapodásunkat: a jegyzőkönyv azt is tartalmazza, hogy nem lesznek transzparensek, s az úton idefelé kaptam a hírt, hoznak néhány táblát.  
    – Mindjárt itt lesz a többi rendező is. Mindenki ügyel arra, ne legyen dobálás, így hívtuk a résztvevőket.  
    – És ugye transzparens sem lesz! 
    Énreám pedig az volt írva, amit halogattam. Röstelkedtem. Megállapodtunk. Ők jogszerűen betilthatták volna a rendezvényt, hiszen messze volt a bejelentéstől a 72 óra. Az engedélyért én vállaltam ezt s azt. Most pedig nem tartom be. Igyekeztem védeni, ami védhető: 
    – A helyzet az, hogy minden jogellenes cselekedetről le tudtam beszélni a jelentkező résztvevőket, de azt nem tudtam megtiltani, hogy transzparenst hozzanak, hiszen azzal jogsértést nem követnek el. Kérem hát, hogy a megállapodásunk ezen részétől tekintsenek el. 
    A parancsnok néhány pillanatig gondolkodott, majd félrevonult. Láttam, hogy telefonál. Néhány perc múlva visszajött: 
    – Rendben van. Megbeszéltem a parancsnokommal. Nincs kifogásunk a transzparens ellen.  
    Lehet így is. Emberséggel, jóakarattal, hogy a mosoly ne vesszen ki szemünkből, akár a kérelmezők, akár az engedélyezők oldalán vagyunk. 
    Szándékosan nem mondtam sem helyet, sem időt, sem nevet. A nem is, az igen is bárhol megtörténhet. Csak rajtunk múlik, hogy az igenek sokasodjanak, a nemek eltörpüljenek. 
  
* * *
  
    A sokunk részére pedig nem kívánt személy azt kapta, ami javulásához szükségeltetik. 
  
Hardy F. Gábor
A cikk 2007. március 15-én került fel a világhálóra.
 
Visszatérés az
ESSZÉ, JEGYZET
rovat további cikkeihez
Visszatérés az
AKTUÁLIS ÍRÁSOK
főoldalára
 
 A cikkekkel kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt aktuális írásokat
e-mail címünkre valamint az 1399 Budapest, Pf. 701/578. postai címre várjuk!
skype-nevünk: napsziget, szerkesztőség telefonszáma: 06-30/520-1428
 
Vissza a főoldalra
 
 A NapSziget folyóirat
évente négyszer
nyomtatott formában
is megjelenik.
 
Rendelje meg Ön is!
1399 Budapest, Pf. 701/578.
 
céljainkat az NKÖM támogatja
 
 
 
a Magyar Művészeti Portál