vissza a főoldalra
 
ONLINE KULTURÁLIS ÉS MŰVÉSZETI MAGAZIN
(világhálón: 2001. március 1-jétől, nyomtatásban: 2002. tavasza óta)
 
Aktuális írások
Első közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
AKTUÁLIS ÍRÁSOK
(szerkeszti: Lajtai Kadocsa Klári)
 
ESSZÉ, JEGYZET
Elvetették a sulykot
A református, az evangélikus és a katolikus lelkészektől vettük az áldást, elénekeltük nemzeti imádságunkat, a Himnuszt, és a legnagyobb határon túli magyar közösségünk, székely testvéreink himnuszát, majd azzal a békésséggel lelkünkben, hogy nem csak a kiváltságosok ünnepelhették meg egy szűk, zárt körben és pazarul XX. századunk egyetlen nemzeti ünnepét, hanem ünnepelhettünk mi is, népünk egyszerű, de hazánkat annál inkább szerető, országunkat szép és kedves jelzőkkel illető polgárai, ezzel a békességgel a lelkünkben indultunk hazafelé a város minden irányába, ki-ki merre lakott. 
    Barátommal én a Semmelweis utcában mentem végig, majd annak végén jobbra vettük az irányt a Deák tér felé.
    A félmilliós ünneplő közösségből talán néhány ezren mehettünk erre. Senki nem sietett, nem volt az utca zsúfolásig tömve. Ballagtunk a járdákon, a kocsiúton (közúti forgalom itt sehol sem volt), ballagtunk csak úgy komótosan, hiszen még a hazafelé tartó út is a rendezvény része, s aki egy ünnepségen jól érzi magát, szeretné annak idejét egy kicsit meghosszabbítani. 
    A Deák téri metrómegálló felé tartottunk, gondoltuk, az a jármű biztosan közlekedik, s így zökkenőmentesen hazaérhetünk. 
    Lelkünk békessége azonban csak addig tarthatott, míg a térre ki nem értünk. Ott a tér nyugati oldalán, valahol egészen messze, talán a Bajcsy-Zsilinszky út környékén valamiféle füst gomolygott. Nem tudtuk, mi az. Mentünk hát tovább, át a kocsiúton (közúti forgalom itt sem volt sehol), úgy láttuk, a villamos járdaszigetén kevesebben vannak, onnan könnyebben megközelíthetjük a metróaluljárót. 
    A téren talán ötven métert mehettünk, eltelhetett egy-két perc, amikor a járdaszigetre érve nyugatnak fordultunk. Ott az előttünk lévők már kicsit megtorpantak, alig haladtunk előre. Néhányan az orruk, szemük elé tették kezüket vagy valamely ruhadarabjukat. Akkor vettük észre, hogy a füst egyre csak jön felénk. Mindjárt ezután lövéseket hallottunk és süvítést, amint a könnygázbomba  nagy gyorsasággal törte magának útját a levegőben, azután már potyogtak is a hatalmas hüvelyek, sorra egymás után, hogy azután a földre érve okádják a füstöt. 
    Megtorpantunk. Nem tettünk egy lépést sem tovább előre. Ebben a pillanatban már ott vágtatott a kocsiúton 15–20 lovasrendőr kivont karddal vagdalkozva a levegőben. Akik a kocsiúton voltak, ugráltak félre a járdákra, át a járdasziget korlátján. Az egyik menekülő derekamba taposott ugrás közben, de én fájdalmat nem éreztem. 
    Szegény lovak, kik embert sosem taposnának el, most riadtam vágtattak, hiszen volt, hogy egyik-másik gyalogos épp csak félre tudott ugrani. 
    Hogy a rendőrök kardja miért volt harcra kész állapotban, miért kellett azzal a levegőt vagdosni, nem tudom. Késő ősz lévén nincsenek már legyek vagy szúnyogok, azokat nem kellett hát hajkurászni, szemben pedig nem jöttek lovas katonák, kikkel megharcolniuk kellett volna. Ha nem ennyire tragikus a helyzet, hát bizony hangos hahotára fakadok, oly mulatságosak voltak a lovas ellenség nem lévén karddal a levegőben vagdalkozó egyenruhások. 
    Igazából azt sem tudtam, hol vagyok. Megfordult a fejemben, hogy egy filmforgatást látok, hiszen ez valóság nem lehet. Vagy mindez az ünnepség része, hogy korhűvé akarják tenni az ötven évvel ezelőtt történteket, s mindaz, amit most látok, csupán díszlet.
    Minden oly hirtelen, szinte forgatókönyvszerűen történt, hogy feleszmélni sem tudtunk, valóság-e, amit látunk, vagy csak imitáció, filmforgatás vagy mi más?
    Pedig valóság volt ez, teljes valóság, melyre ráébresztett az újra meg újra nagy süvítéssel érkező füstbomba, az egyre sűrűsödő, fojtogató füst, valamint az a kegyetlen kardcsapás, mely egy zászlórúdját derékba megtörte, s szép lobogónk selymes vászna a lovak patáitól tapodva mocskolódott s szakadt szerteszét. 
    Valóság volt mindez, itt Európában, a civilizáltnak és kulturáltnak mondott államban, itt Európa közepén, nem valahol a periférián, itt a XXI. században.
    Vajon érdekli-e az Európai Unió Parlamentjét vagy az Európa Tanács parlamenti közgyűlését, hogy mi folyik itt, az Európai Unió vagy az Európa Tanács egyik államában, vagy tudnak-e egyáltalán az itt történtekről? Aligha. 
    Mintha vezényszót hallottunk volna a téren, mindenki egyszerre fordult, s menekültünk vissza a kis utcába, ahonnan jöttünk. Nem voltunk azonban még a tér sarkánál sem, mire a vízágyú lövedéke elért bennünket. Szerencsénkre épp csak a széle, így jól megpermetezett, de nagyon vizesek nem lettünk.
    Beértünk végre a mellékutcába. Fellélegeztünk, biztonságban éreztük magunkat. Nagyon összezsúfolódtunk, haladni alig lehetett, nyomult mindenki a menekülési irányba, mégis vigyáztunk egymásra, s Odafentről is vigyáztak reánk. Senkit nem hagytunk elesni, lábaink szinte egyszerre mozdultak, s bármennyire is szűk hely volt lépteinknek, nem tapodtuk egymást. 
    Biztonságérzetünk azonban csak addig tartott, míg ide, a szűk utcába be nem csapódott az első füstgáz lövedék. Már a süvítése is félelmetes volt. Itt a szűk utcában még félelmetesebb, mint kint a nagy téren. Aztán jött a következő, majd a harmadik. Oly szorosan mentünk egymás mellett és mögött, betöltve az utca minden négyzetcentiméterét, amilyen szorosan ember csak mehet. Mégis mind a három gránát a földre esett, nem sebesített meg senkit. Volt aki már tudta, mi ilyenkor a teendő vagy a Teremtő Isten óvott és védett bennünket? Nem tudom. Az viszont biztos, hogy akinek a lába elé esett a lövedék, nyomban az izzó csóvára lépett, s a papírhüvelybe visszafojtotta a füstöt, még mielőtt kitört volna sötét zárkájából. Azt sem tudtuk, hogyan történhetett, hogy amikor az utcát oly sűrűn betöltöttük, amikor nem volt ember és ember között semmi távolság semelyik irányban, akkor hogyan eshettek mind a lövedékek egyenest a földre, pedig mögöttünk, s nem felettünk hasították a levegőt. Úgy tűnik, volt, aki vigyázott reánk.
    Elértük a Semmelweis utca sarkát. Ott már több helyünk volt, kiszélesedett a kocsiút. Most már igazán fellélegezhettünk. Láttuk már a rendezvény helyét, ahonnan elindultunk. Mindenki tudta, oda kell visszaérnie. 
    A Rákóczi úton, a színpad környékén sokan voltak már, mire visszaértünk. Csak ácsorogtunk, beszélgettünk mindenkivel, aki a közelünkben volt. Ott, mintegy hatalmas védőburokban, ott voltunk együtt. Angyalok hatalmas serege vett körül minket s védelmezett. Ott maradtunk egy nagy hatalmas családként. Gondoltuk, előbb-utóbb csak elmúlik ez az őrület, s akkor mehetünk mindannyian haza.
    Talán félóra telhetett el, mikor telefonhíreket kaptunk. Akik otthon voltak s nézték a híradókat, tájékoztattak: A Nagykörút és a Kiskörút is végig járhatatlan. Mindenhol tüntetők és rohamrendőrök. Itt is, ott is összecsapnak. Arra nem szabad indulni. 
    Maradt egy irány: a Ferenciek tere. Ott talán jár a metró, s így hazaérhetünk. Mára ennyi volt a dolgunk. 
    Aki utazott már egy-egy nagy rendezvény után közforgalmi járművön, az átélte azt a csodát, hogy a zsúfolásig megtelt busz, villamos vagy metró utasai mindannyian testvérek, barátok, rokonok. Senki nem veszi zokon, hogy a másik szól hozzá, kedvesen válaszol, s a beszédfonalnak nincs vége még leszálláskor sem. Kik egyfelé mennek, folytatják a kedves, barátságos eszmecserét. Azt a hangulatot, mely ilyenkor egy-egy járművön van, szavakkal visszaadni igen nehéz. Ezt át kell élni, hogy valaki pontosan tudja, az a feltöltekezés, melyet ott kint a téren kapott, soha nem múlhat el nyomtalanul, további életében kíséri.
    Otthon voltam már, amikor hallottam a sajtónyilatkozatot, melyben felszólították Gyurcsány Ferencet, hogy azonnal állíttassa le azokat a törvénytelen intézkedéseket, amelyek a Szabadságharcunk megemlékezéséről hazatérő polgárokat érik. Aztán hallottam, hogy ülésezik a Nemzetbiztonsági Kabinet, de rövid idő múlva már be is fejezte munkáját. Minden bizonnyal megelégedetten vették tudomásul a jelentéseket, miszerint a rohamrendőrök urai a helyzetnek, megfélemlítő és brutális módszereikkel szét fogják oszlatni a tömeget, mindenkit haza fognak kergetni, most is már csak egy-egy kis csoport van az utcán, a kormány fenyegetettségének veszélye elmúlt, Gyurcsány megelégedetten dőlhetett hátra karosszékében: „Maradok miniszterelnök. Sikeresen levertem minden ellenségem.” – gondolhatta.
    Egyelőre valóban maradt, egyelőre.
    Lehetetlen, hogy egy demokratikus jogállamban a törvény előtt ne legyen egyenlőség. Ha pedig egyenlőség van a törvény előtt, akkor mindenkinek felelnie kell jogellenes tetteiért. Mindenkinek. Még annak, azoknak is, kik valamilyen magas állami tisztséget viselnek.
    Otthon voltam. Nem aggódott már családom értem. A kicsinyke talpas pohárban konyak, csak épp egy stampedli, semmi több, a feszültség levezetésére. Kell ez ilyenkor. Mesélni kezdtem, ami velem történt, mikor megkérdezte a feleségem:
    – Mi történt a hajaddal?
    – Mi történt, mi van vele? – kérdeztem vissza csodálkozva. A kérdést sem értettem.
    – Hát nézd meg! Zöld!
    – Zöld? Az meg hogy lehet? – Eszembe jutott a vízágyú, a permet, hiszen én már csak a széléből kaptam.
    – De miért volt festék a vízben? – Csak egy pillanatig morfondíroztam ezen. – Micsoda aljasság! Megjelöltek minket, mint a barmokat. Az állatok szőrzetét jelölik meg festékkel, hogy megkülönböztetni tudják egymástól, melyik hová tartozik. S ezt megtehették velünk is, emberekkel, itt Európa közepén egy demokratikusnak nevezett jogállamban. Ha valakit előállítanak, mert mondjuk a rendőrök ütlegelését megelégelve volt ereje felemelni kezét, ott a bizonyíték, hogy az oszlatandó tömegben volt. Ki találhatta vajon ki ezt az aljas módszert? Nézem a ballonom, az is teljesen zöld. Micsoda szerencse, hogy mikor indultunk hazafelé, felvettem. Különben az öltönyöm oda, vagy legfeljebb egy alapos tisztítás, ha helyre tudta volna hozni. 
    Kabátom mosható, hát nem nagy a kár. Aztán eszembe jut, hogy milyen sokan voltunk szép öltözetben, öltönyben, népviseletben, sokan bocskaiban, más díszes magyaros ruhában. Vajon velük mi történt? Honnan volt a rendőrségnek bátorsága, hogy ezer és ezer ruhát tönkretegyen, vagy tisztíttatásra ítéljen? Ki téríti meg ezt a hatalmas kárt? Vajon lesznek-e bátrak, akik megküldik a számlát mondjuk az Országos Rendőrfőkapitányságnak, kérve, hogy ami kárt okoztak neki, térítsék meg? Hiszen ő semmi mást nem tett, csupán egy szép megemlékezésről igyekezett volna haza. Vajon lesznek-e bátrak? A rendőrség nyilván arra számít, hogy eléggé megfélemlítették az embereket, így akinek csak annyi a sérelme, hogy ruháját kidobhatja, de legalább hazaért épen, dehogy fedi az fel magát. Hiszen, mint tudjuk, még a sérültek közül is sokan a kiérkező mentőnek sem engedték, hogy kórházba vigyék őket, mert nem kívánták felfedni magukat. Megelégedtek a helyszíni kezeléssel. 
    S milyen igazuk volt. Hiszen a rendőrfőkapitányság már érdeklődött a sérültek iránt. Hol élünk? Visszajöttek az ötvenes évek?
    Hallottam arról is, hogy az est folyamán volt, kit kékkel vagy más színnel festettek meg. Aztán mentek a rendőrök az utcán, be-benéztek egyik másik szórakozóhelyre, s kinek színes volt a haja, ruhája, előállították. Ott volt a bizonyíték, a színes haj vagy ruha. Uram, Atyám! Micsoda aljas módszer!
    Az akció sikeres volt: az emberek félnek, rettegnek, alaposan megijedtek. Nem lesz itt egyhamar több ribillió. Ebben a rendszerben élünk. A XXI. században, demokráciában, félelemben. Változott-e valami az elmúlt tíz, ötven, száz, több száz év alatt? Nem tudom, változott-e valami. A módszerek kísértetiesen hasonlóak, mint 1956-ban voltak. A változás csupán annyi, hogy az éles lövedékek helyett most gumilövedékekkel lövik a tömeget. Így nem mindegyik okoz sérülést, esetleg minden tizedik.
    Szabadságharcunk ötvenéves évfordulója túlságosan élethűre sikeredett. Ki nem élt ötven évvel ezelőtt, vagy még csupán kicsinyke gyermek volt, most az is átélhette, hogyan is zajlottak akkor az események.
    Másnap értesültem sok történetről, s akkor azt mondhattam, én még milyen szerencsés vagyok. Megúsztam néhány füstbombával, a vízsugár szélével, igaz megjelöltek, de a mocskot lemoshattam magamról. Vajon mit érezhetett az a képviselő, aki nemzetéért érzett felelősségtudatból igyekezett volna közvetíteni a rendőrség és a békés tömeg között, s cserében gumilövedékkel fejbe lőtték, majd még a bordáját is eltörték? Vagy mit érezhetett az a pap, aki reverendában volt kint az ünnepségen, ment hazafelé, és a rohamosok kivették a tömegből, s verni kezdték, majd mikor valaki szólt a rendőrök közül, hogy hagyd már, ez egy pap, akkor még löktek rajta egyet. Vagy hogyan élhette meg a történteket az, kinek a Deák téren az ablakát törte be a süvítő füstgázbomba (nem egy ilyen lakás volt), s ott a lakást füstölte teli? Közvetlen elmondásból tudom, hogy a kiskörúton még a járdát is bitorolták a lovas-rendőrök, s az egyik rendőr a ló hátán azt parancsolta lovának, hogy: Sztoj! Igaz lenne hát a hír, hogy külföldről is behívtak rendőröket? Igaz lenne, vagy hamis, nem tudom, csak azt, hogy a látszat azt mutatja, mindent úgy rendeztek, hogy csírájában fojthassák el, bármi is történne. Nagyon félhettek. Ők odafent nagyon félhettek, akárcsak a kommunista rendszerben féltek október 23-tól. Mindenesetre elgondolkodtató, hogy magyar rendőrök hogyan nem ismerték a reverendát, vagy miért nem értették meg az igazolványát feléjük mutató képviselőt, aki mondta is, hogy kicsoda, s miért ment hozzájuk. Úgy tűnt, mintha nem értették volna a magyar nyelvet.
    Hallottam még sok egyéb eseményről is.
    Egy fiatalember hazafelé tartva valamire rálépett, az robbant a talpa alatt, s csak a kórházban tért magához. Két ujja oda lett. Egy nappal korábban még pincérként dolgozott. Többé nem mehet vissza munkahelyére. Mikor megtudta, mi történt vele, azt kívánta, bár meghalt volna. Hogy éljen így tovább? Munkájában nem dolgozhat, pedig mennyire szerette. S mi volt a rendőrök válasza a balesetre: Mit keresett még este 10-kor az utcán, minek kódorgott? Ha otthon marad, nem éri baleset. 
    Másik történet: Egy házaspár, mivel a Rákóczi úton nem tudták megközelíteni házuk kapuját, gondolták, majd a mellékutcán, a hátsó kapun mennek haza. Itt sem jártak szerencsésebben. Rohamrendőrök álltak a mellékutcában, minden bizonnyal bevetésre készen. Az ember elment volna, mondva, jobb az óvatosság, de az asszony erősködött: Mi az, hogy még a saját házunkba sem mehetünk be? – s ment tovább. Rosszul tette. A következő pillanatban nyakon lőtték gumilövedékkel. Ha a lövedék kicsit odébb találja el, a nyaki ütőérnél, akár halálos végzete is lehetett volna. Így csak rövid kórházi kezelésre szorult, s többszöri kontrollra. 
    A tiltakozásokra a rendőrség válasza ugyanaz a módszer, mint a kormányé. Kimondhatatlanul aljas és pimasz. Pedig ott van a sok konkrét tényállás. Láthatók a képeken földön fekvő emberek, akikbe minden közelben lévő rendőr belerúg, láthatók a rendszám nélküli autók, melyből civileknek öltözött ki tudja kik ugrálnak ki, jól helybenhagynak egy-egy Magyar-, pláne Árpád-sávos zászlóval hazafelé igyekvőt, vissza a rendszám nélküli autóba, s uzsgyi tovább a következő magányosan hazafelé tartó ünneplőhöz. Sok-sok rendőri jogtalan intézkedés ismert, és erre a kapitánynak mi a válasza? Nem történt semmilyen túlkapás, a rendőrök bátrak voltak, s úgy cselekedtek. Köszönet illeti őket ezért.
    Ugye senki sem csodálkozik ezen a pimasz, cinikus válaszon? Évezredek óta ismert minden fegyveres szervezet működése: Itt nem lehetnek egyéni akciók. Minden katonai, rendvédelmi szervezet egy sejtként működik. Amit tesznek, parancsra teszik. Bevetés előtt szigorúan kötelező az eligazításon részt venni. Végrehajthatja-e bárki is feladatát másként, mint ahogyan arra előzőleg parancsot kapott? Igen, de annak nyomban távoznia kell a kötelékből, mert nem tartozik a sejthez, és kétszer nem tévedhet. Így működik minden rendfenntartó intézmény.
    Nem tudom tehát elképzelni, hogy bármelyik brutálisan és jogtalanul fellépő rendőr saját elhatározásból cselekedett volna. Amit tettek, parancsra tették, a kérdés csak az: Ki vagy kik adták a parancsot? Mert akik ezt tették, ők követték el a legsúlyosabb bűncselekményt. Ez nem maradhat felderítetlenül, büntetlenül. A jogellenes rendőri cselekmények parancsra történtek, más magyarázata nem lehet az ennyire összehangolt brutális cselekedeteknek. A parancsra cselekvést támasztja alá az is, hogy sok rendőrön nem volt azonosító jelvény, s ezzel kapcsolatban ahányszor hallunk hivatalos információt, mindig más a magyarázat: Egyszer azt halljuk, hogy akinek nem volt jelvénye, annak biztosan leesett. Egynek-kettőnek, rendben van, leeshetett. De több tucatnak, több száznak már nem. Ezek az azonosító jelvények nem úgy készülnek, hogy intézkedés közben leessenek. Máskor azt halljuk, hogy letépték a támadók a jelvényeket. Ruháról letépni csak úgy lehet valamit, hogy annak ott a szakadás nyoma. Mutatott-e egyetlen rendőr is ilyen nyomot? Erről eddig semmit sem hallottunk, s ha a jö-vőben hallanánk, annak az ügy szempontjából már semmi jelentősége. Most, hogy lelepleződtek, hazugságon kapták őket, rendőrök is letéphették maguknak, hogy azonosíthatók ne legyenek, majd úgy állítják be a támadók tették. Harmadszor azt halljuk hivatalos információként, hogy az ilyen akciókra történő bevetésnél viselt ruhákon nem kell az azonosító jelvényt viselni. Ez utóbbit a rendőrségi törvény sehol nem tartalmazza.
    Az igazságot csak egyféleképpen lehet elmondani, aki pedig hamisan beszél, ahányszor megszólal, mindig mást mond. Ez is ősi igazság.
    Hogy voltak-e valójában, s ha igen, hányan külföldről importált rendőrök október 23-án, nos, azt gondolom, nem fogjuk megtudni e földi életünkben. Viszont elgondolkodtató az azonosító jelvénynélküliség. Ha anonim vagyok, s mellé még símaszkba öltözhetek, s így teljes egészében felismeretlen vagyok, kevesebb a félszem. Vajon van-e valami más oka is, amiért e brutális cselekményeknél sok rendőrnek nem kellett azonosítania magát?
    Azután itt van még egy igen érdekes információ: Több előállított személy panaszkodott, hogy a rendőrök brutális tettük végrehajtása közben szóról szóra ugyanazokkal a szavakkal szidalmazták áldozatukat: Ti szemetek! Miattatok nem láthatjuk hetek óta a családjainkat!  Ha ezt mondja egy rendőr, két rendőr, nincs jelentősége. De amikor 10, 50, 100 ugyanazt mondja, arra azért már fel kell figyelnünk. Mit is mondanak? Miattatok nem láthatom a családomat hetek óta! Hogy mi lehet e kifakadó mondatok mögött, nem sokáig maradt titokban: Vajon milyen megfontolásból rendelte el a rendőrkapitány, hogy hetekig nem mehetnek haza beosztottjai? Mi lehetett az indoka mindennek? Hiszen kritikus nap csupán néhány volt. 
    Ha azt akarom, hogy egy oroszlán kegyetlenül támadja meg áldozatát az arénában, napokig vagy akár hetekig éheztetem előtte. Ha azt akarom, hogy a rendőr végrehajtsa azt a brutális, jogellenes támadást, melyet parancsba adok részére, előtte bőszítenem kell, bőszítenem minél tovább. Egy idő után azután már minden parancsnak vakon engedelmeskedik, csakhogy végre hazamehessen családjához, végre emberi életet élhessen.
    Persze lehet, hogy az indok mindössze annyi volt, hogy azonnal bevetésre készen legyenek, mihelyst kell. Vajon megtudjuk-e valaha is az igazi indokot, vagy csupán találgatásokba bocsátkozhatunk? 
    Számomra nem kétséges, hogy mindaz amit megélünk jelen történelmünkben, az egy előre megfogalmazott, a legapróbb részletekig kidolgozott forgatókönyv alapján történt és történik még napjainkban is. Számomra csak az a kérdés: Vajon napvilágot látnak-e valaha is e tervek, s vajon megtudhatjuk-e valaha is, kik voltak a terv kidolgozói?
    Milliókban fogalmazódik meg ma Magyarországon: Hazug, erkölcstelen világban, rendőrállamban élünk hazánkban. 
Hardy F. Gábor
A cikk 2006. december 3-án került fel a világhálóra.
 
Visszatérés a
ESSZÉ, JEGYZET
rovat további cikkeihez
Visszatérés az
AKTUÁLIS ÍRÁSOK
főoldalára
 
 A cikkekkel kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt aktuális írásokat
e-mail címünkre valamint az 1399 Budapest, Pf. 701/578. postai címre várjuk!
skype-nevünk: napsziget, szerkesztőség telefonszáma: 06-30/520-1428
 
Vissza a főoldalra
 
 A NapSziget folyóirat
évente négyszer
nyomtatott formában
is megjelenik.
 
Rendelje meg Ön is!
1399 Budapest, Pf. 701/578.
 
céljainkat az NKÖM támogatja
 
 
 
a Magyar Művészeti Portál