vissza a főoldalra
 
ONLINE KULTURÁLIS ÉS MŰVÉSZETI MAGAZIN
(világhálón: 2001. március 1-jétől, nyomtatásban: 2002. tavasza óta)
 
Aktuális írások
Első közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
AKTUÁLIS ÍRÁSOK
(szerkeszti: Lajtai Kadocsa Klári)
 
ESSZÉ, JEGYZET
És most csend van és tél és – majd zeng az induló
Uraim, le a kalapokkal! – idézhetjük a jó öreg Szontagh Gusztáv lelkes szavait, amelyeket akkor hallatott, amikor Jósika Miklós Abafi című regényét ajánlotta a nagyérdemű hallgatóságnak. Nos, Uraim, nem tudunk mi sem ennél lelkesebben felkiáltani abbéli elragadtatásunkban, ahogy a Harmadik Magyar Köztársaság megrendezte az 1956-os forradalom és szabadságharc ötvenedik évfordulójának ünnepségsorozatát. Mert ilyen még nem volt! Hogy lesz-e még e hazában és a nagyvilágon e kívül hasonló, ki mondhatná azt meg, ám hogy most van és éppen ott, Budapesten, az biztos.
    Az ünnepség oly tökéletes forgatókönyv alapján zajlott le 2006. október 23-án, hogy mindenki bevette a kefét - elhitte, hogy visszapörgött az idő, hogy minden úgy zajlik, ahogy azt hőseink el sem hinnék. A még élők nem is hitték el, az biztos. Ezért remek a rendezés. 
    Kezdjük mindjárt a szereposztással.
    Közel félszáz külföldi állami méltóság – királyok, hercegek, válogatott cigánylegények, ahogy az a jól bevált magyar népmesékben lenni szokott. Ők a krimi történetek elmaradhatatlan Statisztái. 
    Magyar állami méltóságok, élen a Délceg Vezérrel, akit ezután helyszűke okán csak D. V.-ként említünk.
    Dobosok, Zászlóvivők és Zászlóhozók – nagyszámban, pompás paripákon, gyalogosan és díszmagyarban, kócsagtollal és sarkantyúval, sőt! Mi az, hogy! Nagyon is cicomásan..
    Az ilyenkor elmaradhatatlan Udvari Bohócok: szavalók és szavaltatók, helyes dikcióval, remegő orrcimpákkal, énekesek, zenekarok és dalárdák és Mennyből-az-Angyal a forradalom lángjával. Juj, erről még Cs. tévés is mondta, hogy „gyönyörű szép látvány”! 
    Karhatalom, számosan, csodaszép egyenruhában, autón, buszon, lóháton, gyalogosan, helikopteren.
    Tömeg, az áhítatos és naiv, a szépszemű Lányok és serkenő bajszú Legények többségletével.
    Tankjogosítvánnyal és akkumulátorral felszerelt ügyesek, valamint az öngyilkosjelöltek (no, ezt azért nem kell komolyan venni, bocsánat!) jól kiképzett sejtjei. Mint utólag ráeszmél a kedves néző, ők az Ötmillió-és-egy-Pirosinges választópolgár önkéntesei, akiket mindközönségesen Provokátoroknak neveznek. 
    Divina Machina: Fidesz-emlékgyűlés. Itt vannak az Idegenek úgy 700.000-en, tatárok-törökök-hitványgyaurok-vagy-mi. Szotyori székelyek is.
    Ötmillió-és-Egy Pirosinges Néző, tévék előtt, ablakokból élvezője a remek parádénak.
    BRFK-árnyszócsövek, újságírók, riporterek, szájtátók, éttermek alkalmazottai vendégekkel stb.
    Tartalom:
    Előjáték: mármint Lélektani előkészítés az a csinos kis összeütközés a Kossuth téren a hónapja már ott tüntetők és a rendőrség között. Pénteken, a forradalom évfordulójának előestéjén vagyunk. Tudjuk, mit akar a nép képviselete, a Kossuthtéri: a legvakmerőbbet, a legfelháborítóbbat, azaz a Délceg Vezér lemondását. Igen ám, de D. V. magával ránthatná a Sleppjét is, az pedig könyörög: Ne mondj le, jó elvtársunk, puszi pajtásunk, ivó cimboránk, hazug a hazugságainkban, tolvaj a tolvajkodásainkban, ne mondj le! Mert mi megvédünk, vörös zászlónk, sarlónk és kalapácsunk, akár százkulacsos kulcsárunk árán is, akár egy fiatalabb feleségecske felállításával, illetve lefektetésével is megvédünk. D. V. pezsgőt iszik, Kossuthtéri lapotyát falatozik - Karhatalom óv.
    Karhatalom ígér. Karhatalom kivizsgál. Kés és nádihegedű találtatik. Puskapor is. Zokniban, faszénnek álcázva. Karhatalom terrort szimatol. Izgalmas pillanat, mert Kossuthtéri addig csak törte a lapotyát, nem vágta, pezsgőt sem szürcsölgetett, csak szipákolt. Büdös dohányt. És nem sejtette, hogy ennyire divatossá vált közben, ugyanis szocializmusban ritka madár a terrorista. Mármint aki csak főnökcserére tette fel a garast. Tagadja a kést, a puskaport, mint aki soha nem látta. (Nem is látta, mert Karhatalom szemhunyásával csempészte oda a derék Önkéntes, Pirosinges). Karhatalom vigyorog, mert D. V. kitüntetést ígér, ha… Karhatalom vádolja Kossuthtérit, és mars ki! Üres a tér, szép kordonos, egészen ünnepi műveleti terület.
    Első felvonás: Változik a szín. Sötétből reggelbe vált a világ. Kitüntetések. Hárman adják, köztük D. V., akivel nem akar kezet fogni néhány rebellis. Szép pillanat ez, mert meglátni D. V. finom arcélének finom rángását, fejének kecses billenését, arcának szép elhalványulását. Szerintem itt még fokozhatta volna a hatást a segédrendező egy mozzanattal – persze, hogy Ő-Főrendezője érzékenységét meg ne sértse –, például azzal, hogy senki nem fog kezet D. V-vel, vagy – hogy egy erdélyi példával éljünk - a Jóérzésű visszautasítja a kitüntetést. De az erdélyi példa végül is nem irányadó, hiszen az odaátiak csak románok, szépszerével cigányok vagy ilyesmi. Gondoljon az olvasó akár Mikulásra, mert mindjárt itt van a napja annak is. Ez a jelenet is mint előkészítő szerepel. Azaz, a vészterhességet vetítgeti előre az el nem fogadott hosszú ujjú, remegő mancs jelképével. Erőteljes metafora.
    Ünnepi napra virrad a főváros. Egymást váltó drámai jelenetek vezetnek lassan előre. Egyrészt az elegáns, kordonon belüli Megrendültek, másrészt a kordonon kívüli Megsértettek. Közéjük és beléjük simulva az Önkéntes janicsárok. Hű, a mindenit! De jól megjátsszák, már most! 
    Nos az utca és a föld fiai, a Pesti Nép, kordonon kívül, akinek semmi nem elég, még az sem, hogy egy hónapig birtokolhatta a Kossuth teret, vele szemben az onnan kiszorított – egy teljes hónapig kiszorult! Uram, bocsá, elgondolni is borzalom ez! – D. V. és elegáns kommunista uszálya. A pirospozsgás és -inges Ötmillió-és-Egy nem megy se ide, se oda, így szól a megállapodás, ingyen sör és majális majd érte, elvtársak… Csak az megy ide vagy oda, akinek feladata van. Ki énekel, ki tankot lop.
    Második felvonás: fényes nappal. Mozog a Tömeg hol erre, hol arra, hogy Karhatalom ne bosszankodjék. S jönnek álcázott Pirosingesék. Tömegben. Ez jó, Karhatalom is aktivál. Hol erre, hol arra tereli Tömeget. Gumilövedékkel, viperával, csak úgy próbaképpen még. Szisszen a néző, a tévés, a külföldi, a naiv. Szent István körút, Oktogon, Nyugati pályaudvar, Corvin-köz - mindegy, hol, egész Budapest műveleti terület. Dübörög a föld és a gazdaság, berregnek fenn a helikopterek, holló, galamb elröppen, és kis csónak sem rengedez a Dunán. Ijedez. Jön a Tömeg, a Tömeg, én istenem, mit tegyek, riadozik a Kommandós, és keze lendül, esze villan, vipera csattan, és vízágyú, sirató bomba kipróbáltatik. Sírhat az az édesanya, kinek ily szép gúnyában a fia, a deli Kommandós. Örömében, mert Kommandós mint tüzes sárkány vizet fúj és füstöt okád, csápjaival csapkod közben, csontokat és fejeket tör. És még rúg is.
    Úgy ám, a rendezői zsenialitás itt már felsejlik. Mert soha ilyen finom felszereléssel nem indult hazát és D. V-t védeni magyar hazafi, a rend felesküdött őre, mint e nagyszerű produkcióban. Nem ám úgy, mint 1990 márciusában ama hodákiak egy kicsit keletebbre, akiket - minő primitívség! - fahusángokkal, baltákkal feltarisznyázva dobott be a karhatalom, hogy legalább egy vakot hagyjanak a színen. Hagytak is, most halt meg… 
    Fenséges jelenet: Térdepel a vezér a kegyelet fehér rózsájával, hull a könnye, mert kislánya a tévét választja séta helyett, hiszen történelmi lecke megy fiúknak, D. V. kapirgál is széttöredezett szép álma szilánkjait keresve, és mormolja az örök imát, mit mormolni szokott reggel, délben és este, hogy „Pistike vissza fog ütni, add, Uramisten, hogy úgy legyen, Pistike üssön vissza…” A kerítésen kívüliek nem bírják elviselni a pillanatnak ezt az észbontó esztétikáját, füttyögnek gyönyörükben, és rimánkodnak skandálva: D. V., takarodj, D. V., takarodj! És D. V., a meghatott, most már tudja, hogy imája meghallgatásra talál, de biztos, ami biztos, mobiljához kap, hogy intézkedjék… Hosszú, manikűrözött ujjait megropogtatja azonban, mert a rivaldák fénye még rajta és valahányadik, elég fiatalocskának látszó feleségén, de mi tudjuk, hogy kit akar hívni. Kommandóst. Hogy „Csináljátok úgy, hogy Pistike visszaüssön, az áldóját, mert ha nem, fröccs nem lesz a végén, de még monyéta sem, az áldóját! Zsebre vágom a megígért két-és-valamennyi milliót és kész. Csak ne üssön vissza.” És halvány szép mosollyal kamerákba fújja, hogy Hej, valamikor fehérrózsa… 
    Az igazi kulminációhoz utcai jelenetek villódzása vezet. Támad a Tömeg, az asztóriai Idegenek, a betolakodók, babakocsikkal, mankókra támaszkodó aggastyán banditákkal elegyedve, s itt már nem teketóriázhat a szegény Kommandós. Elő, amit lehet, pattan paripára a hős és villogtatva kardját, viperáját, üsd-vágd nem apád, csapja, szabdalja a javát, okádja a levet, a vöröset és huppikéket, hogy színesedjék is a büdös édesanyját a bitangjának. Lövi is a kukacát, a fejét főként, hogy ne sántuljon, sántul sok azonban, de inkább vakul meg könnyezik a Deák téren és a Blaha Lujza téren és mindenütt, ahol Pistike visszaüt. Ha meg nem akar ütni, akkor úgy kiverik a szemét, hogy mindjárt fejéhez kapja a kezét. S a mozdulat már jelkép. A leplezett szándéké. Nagyszerű tömegjelenetek ezek. Kő kövön nem marad, de már megvan a két-és-valahány millió a foltozgatásra. És különben is, mi ez neki, mármint Budapestnek, hol dübörög a gazdaság és zubog a trágyalé. Golyózápor, lovasroham sem sok ilyenkor, hiszen „az életünkre törtek”, hogy megugorva magunkat, idézzük a végszót a szellem szerepben kimagaslót alakító Vasökör szájából. Utcai jelenetekre utaltunk az imént, és így igaz, mert közben csodálhatjuk széles mellkasát a jelmezt váltó Kommandósnak, táthatjuk a szánkat az éppen akkumulátort szállító öreg tankharcos attrakciójának, „fényes nappal azért az nem kicsi ám”, régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban vagy égi gomolyban, fohászkodunk, mert izgulunk ám. A tetőpont avagy pontok már nem késnek soká. 
    Szubjektíve, azok a legfelejthetetlenebb pillanatok számomra, amikor a védők, a veszélyeztetett kékzubbonyos védők papot vernek, vérző fejű, fájdalomban földön fetrengőket jól megrugdosnak, anyanyelvünk legszebb stílusfordulatait suttogva a kiszakadt dobhártyákba, s hát még a vendéglőkben! Az volt ám a lárma! A bábeli. És a sarokba szorított, bekerített Tömeg! Se ki, se be, se ide, se haza, hogy az édes k. anyád meg ne szült volna, mert miattad nem látják hetek óta kedveseiket a megtámadott védők, de most aztán igazán el is sirülhetnek a Statiszták, mert láttak mindent. A Ferihegyen boldog jóllakottsággal rá is gyújtanak a búcsúáriára, hogy, aszondja, Gyere, Bodri kutyám, szedd a sátorfádat... 
    Na, és a finálé? Piros rózsák beszélgetnek, zeng az induló és Vasökör ünnepel, Vasökör nevet, Vasökör koccint D. V-vel a dicsőséges forradalom győzelmére.
Gyergyói Zoltán, Toronto
A cikk 2006. december 3-án került fel a világhálóra.
 
Visszatérés az
ESSZÉ, JEGYZET
rovat további cikkeihez
Visszatérés az
AKTUÁLIS ÍRÁSOK
főoldalára
 
 A cikkekkel kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt aktuális írásokat
e-mail címünkre valamint az 1399 Budapest, Pf. 701/578. postai címre várjuk!
skype-nevünk: napsziget, szerkesztőség telefonszáma: 06-30/520-1428
 
Vissza a főoldalra
 
 A NapSziget folyóirat
évente négyszer
nyomtatott formában
is megjelenik.
 
Rendelje meg Ön is!
1399 Budapest, Pf. 701/578.
 
céljainkat az NKÖM támogatja
 
 
 
a Magyar Művészeti Portál