vissza a főoldalra
 
ONLINE KULTURÁLIS ÉS MŰVÉSZETI MAGAZIN
(világhálón: 2001. március 1-jétől, nyomtatásban: 2002. tavasza óta)
 
Aktuális írások
Első közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
AKTUÁLIS ÍRÁSOK
(szerkeszti: Lajtai Kadocsa Klári)
 
IPARMŰVÉSZET
A kerámia rejtett királya
már a boldog időtlenségből tekint ránk
Séta Csekovszky Árpád egykori otthonában
Napsütéses szombat délután van. A rákosligeti „fóutcán” talán csak a nagyon figyelmes sétáló fedezheti fel a XVI. utcához érve az egyik kapu mögött a kis táblát: Csekovszky-gyűjtemény és Kiállítóház. Sokan talán az alkotóműhely létezéséről sem tudva suhannak el a grafitis kőfalkerítés előtt, pedig mögötte a XX. századi magyar kerámia meghatározó egyénisége, Csekovszky Árpád otthona, alkotóműhelye bújik meg. Idén ünnepelték a barátok, tisztelők és a magyar keramikus szakma az 1997-ben elhunyt művész 75. születés napját. 
Megtisztelő, hogy Editke néni, a Munkácsy-díjas, érdemes művész özvegye vár, hogy körbevezessen a termeken. 
  
    – 1939–40 körül kilencéves volt, amikor az anyai nagyszülők által vásárolt házba költözött a család – kezd mesélni, miközben a kertben futó gyalogjárdán a műhely felé vezet kedves mosollyal. 
    – A nagypapa vidéken kántortanító és iskolaigazgató, édesanyja osztatlan iskolában tanítónő volt. Édesapja lassan elszakadt a családtól, majd végleg el is hagyta őket. A fiúban ez az emlék olyan mély szálka maradt, hogy még az apa emlékétől is elhidegült. „Mindenhol úgy adtam elő, hogy eltűnt.” – írta nekem a főiskolai felvételijéről szóló egyik levelében. 
  
Csekovszky Árpád
 
Csekovszky Árpád
  
    1951-ben „káderezések” hosszú sora után sikertelenül felvételizett a Képzőművészeti Főiskolára, de az iparművészeti iskola rektora felfigyelt a rajzaira. Mivel édesanyja egyedül nevelte őt és húgát, csak ösztöndíjasként kezdhette meg a tanulmányait. 
    A parkszerű belső udvaron a világító fehér falak előtt elhelyezett idolok, plasztikák, a kőkerítés belső felén látható domborműfrízek, a tér intim hangulat ebben a fényben megállítja a látogatót: szemlélődésre késztet. A kiállítás már itt elkezdődik. 
    – A festő-grafikusnak készülő fiú a szinte kényszerűségből választott iskolájában öntudatlanul a kerámia szakon kezdte tanulmányait. – zökkent ki Editke néni, s egy megbarnult levélpapírt tart kezében. 
    – Egy másik levélben a húsz éves fiú az akkori elkeseredéséről, kényszerű választásáról így írt: „Nekem úgyszólván mindegy volt. Nem érdekelt semmi... De marhaság ez az egész! Csak azért mentem oda, hogy a katonaság alól mentesüljek... Senki ismerős, egyedül botorkálok. Hol van a mi klassz líceumunk?!” 
    Gádor István és Borsos Miklós mesterek mellett azonban egy remek szellemű alkotócsapat tagja lehetett s itt felfedezte, felnevelte magában a plasztikai érzéket. Végül megszerette, megörült az eleinte kényszerként vállalt kerámiának, hiszen hite szerint egyesíthette benne a festészet s a szobrászat lehetőségeit: a festett kerámia készítésekor az anyagra karcolással grafikát készíthetett, plasztikusan formázhatta, mázzal festhette azt. A diplomamunkának szánt, csövekből mintázott állatfigurák nem hogy botrányt okoztak volna – mint ahogy eleinte maga is hitte – hanem újszerűségük miatt dicsérettel zárhatta le velük iskolai tanulmányait. 
    1957-ben tanársegédként, majd kerámia-szakvezetőként folytatta pályáját negyven évig nevelőiskolájában. 
    Felérkezünk a kikövezett teraszra, melynek közepét a hátteret alkotó fríztervekkel a „Keresztvivők” térplasztika uralja. 
    – Nagyon szerették a ma már ötvenes éveiket taposó növendékei, hiszen egyéniségekként kezelte őket, védte és testreszabott feladatokkal vezette őket a maguk építette művészkarakter felé. Nem akart soha „kis Csekókat” nevelni. 
    Heti két óraadás mellett az országot járva zsűrizett, s többnyire csak a szombatok-vasárnapok maradtak az itthoni alkotások ideje. Rengeteg vázlat, agyagolt makett-terv érlelte ki a végső formát, így kísérletezte ki térplasztikáit. Később vissza-visszatérve a végletekig leegyszerűsített emberalakos térplasztikáihoz érlelte ki idoljait. Ezerarcúságuk vonzotta őt. 
    Az alkotóterem bejárata mellett „Pécs” (1976) vedutája invitál tovább a műhely belső tere felé. 
    – Nagyon szerény volt, magába húzódó, indulatait elfojtó, mélyen érző emberként ismerhették. Jó kedélyű, fanyar humora szellemes volt. László Gyula régészprofesszor, Borsos Miklós, Barcsay Jenő többször volt vendégünk. Velük szívesen beszélgetett. A művészi teljesítményt igen sokszor a szubjektumukon át értékelő művészvilágban bizony sokszor érték őt is bántások, s az emelő vagy lesújtó kritikák őt is megviselték. 
    – A legnagyobb sikereit vagy kudarcait hogyan élte meg? – kérdezem miközben önkéntelenül csak a fényképező kereső ablakán keresztül próbálom szerkeszteni amatőr emlékképeimet. 
    – A Munkácsy-díjról értesítő távirat elolvasása után gondba merült arccal, kétségbeesett tekintetekkel jött felém. Aggódó kérdésemre elárulta a hírt, s bár akkor velem madarat lehetett volna fogatni, Ő azonban „Jól van, jól” szavakkal hűtött le. „Tudod, hogy milyen felelősséget ró ez rám? Ezek után nem csinálhatok már akármit! Egy ilyen díj után különösen meggondoltan, felelősséggel kell alkotni.” – figyelmeztetett. Ilyen ember volt. Az öröme is ilyen visszafogott volt. Érezte a képességeinek határát, s bár volt alkalom, hogy tanszékvezetői poszttal kínálták, alkalmatlanságra hivatkozva elhárította. Csalódottság? A szakma többször ajánlotta Kossuth-díjra, de vélhetőleg iparművészeti végzettsége miatt e díjról mindig lecsúszott. A tanári kinevezés elmaradását, rendszeres szerződéses alkalmazását többször említett rossz szájízzel. 
    A bejárattól balra igényes albumok, prospektusok állnak rendezetten a látogató rendelkezésére, jobbra az elárvult műhely utolsó katonái: ecsetek, agyagkaparók, festékes  tégelyek, tubusok, a tanácstalan korongozó asztal élesztgetik az alkotó kéz emlékét. 
    – Nem volt nagy társasági ember, de néhány igazi barátság végigkísérte életét. Horváth Márton üvegtervezőre, Jánosi György építészre, Veres Miklósra élénken emlékszem. Egy líceumi barátjával pedig, Magos Gyulával halálukig megmaradt mély kapcsolata. A főiskolai években szétvált útjuk: ő az iparművészetin, Gyula a képzőművészetin kezdte. A később Szegedre kerülő, idővel cukorbajjal küszködő barátot mindig segítette hol festékkel, mázzal, hol kerettel. A művészvilágban ritka az ilyen egymást emelő barátság. Kapcsolatukra jellemző: ’95-ben a barát halálhírét hozó távirat férjem első infarktusát is jelentette. 
    Szemközt a lépcsőforduló fölött az idős „keramikus remete” felnagyított portréfotójából az összeszűkült pillák közül mélyen ülő sötét szembogarak vizslatnak: „Mit akarsz tőlem, idegen?” Én elkapom a tekintetem. 
    – Korai, diákszerelemből fakadó házasságunk miatt igen összeszoktunk, s mindig szerettem, hogy művészi egyénisége ellenére mindig kiszámítható társ volt a családban – kísér tovább Editke néni hangja. – A kifelé zártnak tűnő személyiség a párkapcsolatban őszinte, oldott férfiember: férj és apa volt, aki a nehezebb életpillanatokban meghallgatta, s sokszor elfogadta a tanácsaimat. 
    A terem vakítóan fehér falairól, polcairól szinte lekiáltanak az elárvult kerámiák, fülkeplasztikák. Lépcsősorok visznek egyre feljebb. Egyre inkább betolakodónak érzem magam. 
    – A fotográfussá érett fiunk, Balázs szerint apja halála után jó néhány évvel, művei fotóalbumba rendezésekor került az apa mellett a művészemberhez is igazán közel. Vele együtt élve – bár nővérével sokat sertepertélt mellette a műhelyben – első sorban nem a művészt látta benne, s mai fejjel ilyen szempontból elvesztegetett évekként látja ezt a gyermeki öntudatlan időszakot. 
    Keretbe foglalt festményekről a sötét tónusú kék és zöld színben úszó városi házfalakról fel-felragyogó fehérek és sárgák kiáltanak a látogatóra. Visszaindulunk az udvarra. 
    – A sikerek legbecsesebbike a díszpolgári cím lett – állít meg Edit néni a Szent György relief mellett. – Emlékszem, külföldön élő lányomnál voltam, amikor ezt kapta, és büszkén mesélte a telefonba: „Képzeld, azok tiszteltek meg elsőként, akik a legközvetlenebbül ismernek és szeretnek. Életem, munkám legkedvesebb betakarított termése ez.” 
    Miközben búcsúzunk, a terebélyes fenyők gallyai közt átszökő incselkedő napfény lassan változó geometriai formákat rajzol a még méregzöld gyepre a kertben. „Még a kert is játszik velem.” – gondolom elmosolyodva. Hónom alatt kedves ajándékkal – pazar fotóalbumokkal – lépek ki a kapun. Most kezdődik a nyitvatartási idő. Büszkék lehetünk erre a házra. 
Raffay Gábor
A cikk 2006. november 6-án került fel a világhálóra.
 
Visszatérés az
IPARMŰVÉSZET
rovat további cikkeihez
Visszatérés az
AKTUÁLIS ÍRÁSOK
főoldalára
 
 A cikkekkel kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt aktuális írásokat
e-mail címünkre valamint az 1399 Budapest, Pf. 701/578. postai címre várjuk!
skype-nevünk: napsziget, szerkesztőség telefonszáma: 06-30/520-1428
 
Vissza a főoldalra
 
 A NapSziget folyóirat
évente négyszer
nyomtatott formában
is megjelenik.
 
Rendelje meg Ön is!
1399 Budapest, Pf. 701/578.
 
céljainkat az NKÖM támogatja
 
 
 
a Magyar Művészeti Portál