vissza a főoldalra
 
ONLINE KULTURÁLIS ÉS MŰVÉSZETI MAGAZIN
(világhálón: 2001. március 1-jétől, nyomtatásban: 2002. tavasza óta)
 
Aktuális írások
Első közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
AKTUÁLIS ÍRÁSOK
(szerkeszti: Lajtai Kadocsa Klári)
 
ESSZÉ, JEGYZET
Felbolydult a város
Megyek a belvárosba, s egyszer csak ütemes sípolásra leszek figyelmes. Nézek a hang irányába, látok egy embert, amint nagy amerikai zászlót visz, mely zászló feketével keresztbe áthúzva. Az ember szájában síp. Két hosszú, egy rövid sípolás. Mögötte talán öt méterre két rendőr. Egy pillanatig azt gondoltam, a rendőrök azért követik a renitens polgárt, hogy előállítsák, bevigyék az őrsre. De nem ez történt.
    A menetelő csak ment, ment ütemesen, s hozzá sípolt ugyanúgy. A két rendőr pedig utána békésen. 
    Sok mindent láttam már életemben, de egyszemélyes tűntetést még sosem. Azaz dehogynem: Talán egy vagy két éve, sok-sok hónapon keresztül ott lakott, a Parlament melletti téren, a fák, bokrok között ott állt egy sátor. Egyetlen ember tüntetett, s mily leleményesen, mily látványosan. Sátrat húzott az ország háza mellett, s majd egy évig ott lakott. A sátor mellett táblák a földbe szúrva, hirdették panaszát.
    Bizony már gondolkodnom kell, hogy miért is tiltakozott. Ennyire hálátlanok vagyunk, ennyire nem figyelünk oda egymásra. Pedig őneki, ki oly hosszú időt adott életéből, néki ez nagyon fontos volt. 
    Talán a lakását vették el a maffiózok, s nem volt hol laknia. Figyeljenek már fel odabent abban a nagy házban a képviselő hölgyek és urak a kis ember problémáira is, hozzanak olyan jogszabályokat, mely a szegényt, a nélkülözőt is védi. Talán ezért tüntetett, de tehette volna sok más egyébért. 
    Kisember, kisember, ki figyel oda reád. Ha fekszel az utcán, tíz ember közül jó, ha egy odafordul hozzád. Kilenc azt gondolja: Biztosan részeg, s érzi is az alkohol szagát akkor is, ha nem magad tehetsz összeesett voltodról. 
    Most is itt van az egyszemélyes tüntető. Milyen sok energiát fektetett be tettébe. Megtervezte az útvonalat, olyan helyen vonuljon, ahol sok ember figyel fel reá. Megvette a nagy amerikai zászlót (hisz nem valószínű, hogy otthon tartana, vette a fekete festéket. Aztán, mikor eljött az idő, nekiindult a városnak, hogy elvégezze ami reá méretett: 
    – Emberek! Figyeljetek! Egy nemkívánatos személy jön országunkba. Egy ember, ki azt hirdeti: vegyük fel a harcot a terroristák ellen, közben ő maga rohan le országokat, sok millió ártatlan embert pusztít el. Figyeljetek az utcai feliratokra, mely azt hirdeti, a föld elsőszámú terroristája jön közénk. 
    Ezt és hasonló szónoklatot hirdet menetelése, miközben egyetlen szó sem hagyja el ajkát. Csupán a sípot fújja, s menetel kitartóan, végig a városon. Mögötte a két rendőr felügyeli, hogy nehogy az egyszemélyes menetből hosszú sor legyen.
    Talán egy óra sem telik el. Megyek hazafelé, s égből jövő, illetve pontosítom: Teremtő Istenünk ily égtelenül félelmetes hangot nem zúdítna reánk soha, – a borzalmas hang a háztetők magasságából jön. Pattannak a dobhártyák. Mit sem törődik ezzel a vasmadár. Csak jön-jön, köröz felettünk, s ontja félelmetes és ronda hangját.
    Kicsik és nagyok, fiatalok és idősek, mindenki felnéz, s összeszorul szívünk, eláll lélegzetünk. A gépben katonai egyenruhát visel a pilóta, elől, hátul, oldalt mozgatható csövek. 
    – Uram, Atyám! Kitört a háború! Jaj Istenem! Ne hagyj el minket! 
    A vasmadár csak köröz, egyre csak rója a köröket, hol eltűnik egy ház mögött, majd felbukkan újra oly alacsonyan fejed felett, hogy szinte földre zuhansz, el ne érjen, érzed a szelet, melyet csap, s majd eldönt. 
    Micsoda készülődés, micsoda készülődés! Pedig nem más, csak egy elnök jön látogatóba. Egy elnök, kiről a vélemények megoszlanak.
    Van, ki a föld első számú terroristájának tartja, mások pedig dicsőítik: ő az első számú rendfenntartó. Vigyáz, őrködik felettünk. Bár én azt mondom, Istenünk az, kinek dolga vigyázni s őrködni felettünk, és Ő meg is teszi.
    A mi világunk megosztott. Megosztottak a földrészek, az országok, a nemzetek. Mindenhol a kettéosztottságot láthatjuk. Testvér a testvérnek ellensége. Pedig az egy Istenhit mellett sokan beszélünk az egy Emberhitről is. 
    Jön az elnök, a készültség óriási, halandó ember által soha nem látott.
    Másnap megyek a Házba. A mi Házunkba. A miénk. Mi építettük, mi Polgárok. Megyek, s mint mindig, most is gyalog, keresztül a Józsefvárosi lakótelepen. Jó tíz perc sietős gyalogútra van lakásunktól. Megyek, kilépek. S közben nézem a házakat, ablakokat, képzelem mögöttük az embereket, nézem, kik jönnek velem szemben, ki kutyáját sétáltatja, ki megy bevásárolni, ki viszi gyermekét kézen fogva vagy karjára ültetve. Megyek s nézem közben a fákat, bokrokat, mekkorát nőttek pár nap alatt. Picinyke park mellett haladok, most ismét játszótér lett, s még be is kerítették, hogy a gyermekek ki ne szaladjanak önfeledt játékuk közben. Fákról, bokrokról madárdal hallatszik. 
    Megyek, s az élet ott van mindenhol körülöttem.
    Megyek, de most megtorpanok. A lakótelep egyik bejáratánál rendőrautó áll keresztbe. Szinte az egész bejáratot, a két épület közötti szűk folyosót elállja. Egy pillanatra megállok. A kocsiban nem ül senki, rendőrt sem látok a közelben. Továbbmegyek, s visz előre a kíváncsiság is. Bent a telepen, amerre csak nézek, rendőr. Mindenhol párosával. Minden bejáratnál, sarkon, kapuban ott állnak. Újra megtorpanok kicsit. Mehetek? Vagy elküldenek? Feltartóztatnak, vagy letartóztatnak, amiért felségterületükre menni mertem? Itt is, ott is látok civilt, megyek hát tovább. 
    Elmegyek az első egyenruhások mellett. Reám se néznek, nem szólnak hozzám. Megyek tovább. A többiek sem törődnek velem.
    Tűnődöm: Valami összefüggésnek biztosan kell lenni mindennek amit itt látok az előző napi eseményekkel. Mi lehet az? Ide, egy ilyen tizedrangú panelházas lakótelepre biztosan nem jön az elnök. Mi hát e nagy készültség oka?
    A következő sarkon egy kisebb csoportosulás. Lassan haladnak, nézelődnek. A meleg rekkentő. Még a rendőrök is csak ingben vannak, fehér, ünnepélyes ingben. A kis csoport minden tagján fekete öltöny, fülükön a hallgató. A ma embere már felismeri őket: Nagy emberek testőrei. Jöttek előre. Nézelődnek, felmérnek mindent, megzörgetnek minden bokrot, benéznek minden egérlyukba. Nem irigylem őket, bár ők mindannyian nagyon büszkén viselik hivatalukat s a fekete öltönyt a napon negyven fokban. Bár ki tudja: lehet, hogy van már a felöltő alatt egyedi klímaberendezés, néhány kis akkuval a zsebükben. Ma már semmi sem lehetetlen. 
    Kicsit kíváncsian, de még mindig értetlenül nézek feléjük: Mit keresnek itt? Erre járna az elnök úr? Ugyan minek? Lehetetlen, hogy erre jöjjön. 
    Ahol szélesebb a kijárat, messze van egymástól a két ház, ott hosszú rendőrszalag őrzi a bejáratot. Újra megtorpannék: Édes Istenem! – fohászkodom. – Bezártak ide engem? – De a nagy játszótéren (most építették újra, most közvetlenül a választások előtti napokon), a téren néhány anyuka kicsiny gyermekével. 
    Ha ez így van, én sem vagyok bezárva. Ez itt még csak az előkészület. Előkészület, de hogy mire, azt valójában nem tudom. Csak azt, hogy valami nagy kutya fogadására készülnek, ahogyan ezt mi magyarok mondani szoktuk. 
    Készülnek, csak épp azt nem tudom, hogy kire és mire. 
    Megéltük a negyven évet. Sok fogadást, sok felhajtást megélhettünk. Jöttek már ide nagy kutyák, de nem tudom, bárki is emlékezik-e ekkora felhajtásra, mely csak arra jó, ha valakinek eddig nem volt semmi rossz szándéka, kívánsága, hát most legyen. Mert dühítő, emberkínzó másfél órát ülni a tűző napon a gépkocsiban, s nem mozdulni egy tapodtat sem. Sokaknak volt ilyen negatív élménye is. Dühítő és megalázó. Ezrek, százezrek megalázása. Kiért? Miért? Ki ő, ember vagy isten? Mert ha ember, hogyan alázhat meg minket ennyire, hogyan tarthat fogságban oly sok másik lelket, ha pedig isten, nincs szüksége földi védelemre. 
    Igazságtalan ez a világ: A föld lakóinak fele, vagy még több is, éhezik, mások pedig pazarolnak, pazarolnak, végtelenül pazarolnak. Nekik minden jár: Étel, ital, lúdtoll. S ki nem közéjük tartozik, azért nincs kegyelem. 
    Sokszor mondjuk, a világ mennyit fejlődött, pedig ha visszatekintünk, mi változott száz, kétszáz, ezer, több ezer év óta? Változott-e Néró uralkodásától napjainkig? Semmi. Még a rabszolgaság sem tűnt el. Tagadjuk létezésüket, pedig a nagy multi cégek beszállítói, azok begyűjtői kis bérért dolgozók, mások a testüket árulják, mind-mind rabszolgák. 
    Néhány óra múlva jöttem hazafelé a Házból, s ámulatom csak fokozódott, a tetőfokára hágott: Mentem volna át a kocsiúton, teljesen szabályosan, mikor a szemközti oldalon álló rendőrök közül az egyik rám szólt:
    – Tessék visszamenni a járdára!
    Körülnéztem, hogy reám szól-e, de nem láttam senkit mellettem.
    – Arra mennék a lakótelep felé – mondtam, s mert a rend őre nem ellenkezett, vissza nem fordultam, mentem át a másik oldalra. Azután odaérve megkérdeztem:
    – Nem lehet átmenni a telepen?
    – Ott lakik?
    – Nem, csak ezen szoktam keresztülmenni hazafelé.
    – Akkor most más irányba kellene menni, egy kis kerülővel. 
    – Rendben van – válaszom, s indultam.
    – Köszönöm a megértését. 
    Ez a válasz kedves volt és udvarias, feledtetett minden bosszúságot. Csak ennyi. Két rövidke szó, és az egyensúly helyreáll. De tudom, erre képezni valakit felnőtt korában szinte lehetetlen. Ha gyermekkorunkban nem kaptuk meg a szülői házban, az iskolában vagy a templomban azt, mi jó irányba elindított, később már csak az isteni csoda az, miben bízhatunk.
    Megyek hazafelé, kívül a telep szélén, s minden bejáratnál benézek. Ott állnak a rendőrök, nem hiányoznak sehonnan sem, s a rendőrség feliratú műanyag kordon is ott van mindenhol. De a dolog nyitját még most sem tudom. Természetesen a rendőrtől meg nem kérdezhettem. Bár lehet, hogy ez utóbbi, igen udvarias, még azt is elárulta volna, miért ácsorognak oly sokat az Istenadta tűző napon. 
Estére azután a titokra fény derült:
    A First Lady járt a lakótelepen, talán az iskolában, vagy máshol. A cselekedet nemes, de a felhajtás mindent tönkretesz.
    Néhány hónappal ezelőtt a Művészetek Palotájában voltam egy esten. Az elnökházaspár jött velem szemben, oly természetesen, ahogyan annak lennie kell.
    Mikor egy évvel korábban Csíksomlyón voltam, s a csángó mise után mentem keresni az Atyát, a gyülekezeti házban épp egy fogadáson találtam magam. A fővendég Dalma Asszony volt. Sehol egyetlen testőr. 
    S épp a napokban történt, hogy kolleganőm mesélte, micsoda megtiszteltetésben volt része: Mátrafüreden töltött néhány napot, s amint felnéz a reggeliző asztaltól, ott ül a mellette lévő nagy asztalnál elnök úr a feleségével és hat unokájával. A kíséret láthatatlan volt. Mert volt kíséret. Azt tudta mindenki, de senkit nem zavartak meg rendes életében, senkit nem aláztak meg. 
    Elgondolkodtam magamban: Vajon hogy érezheti magát a bőrében, kinek ekkora a felhajtás? Nem hinném, hogy örömét leli benne. Hát akkor minek? Cirkusz. Amerre csak nézünk, cirkusz majd az egész világ.
 
2006. június
Hardy F. Gábor
A cikk 2006. szeptember 22-én került fel a világhálóra.
 
Visszatérés az
ESSZÉ, JEGYZET
rovat további cikkeihez
Visszatérés az
AKTUÁLIS ÍRÁSOK
főoldalára
 
 A cikkekkel kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt aktuális írásokat
e-mail címünkre valamint az 1399 Budapest, Pf. 701/578. postai címre várjuk!
skype-nevünk: napsziget, szerkesztőség telefonszáma: 06-30/520-1428
 
Vissza a főoldalra
 
 A NapSziget folyóirat
évente négyszer
nyomtatott formában
is megjelenik.
 
Rendelje meg Ön is!
1399 Budapest, Pf. 701/578.
 
céljainkat az NKÖM támogatja
 
 
 
a Magyar Művészeti Portál