vissza a főoldalra
 
ONLINE KULTURÁLIS ÉS MŰVÉSZETI MAGAZIN
(világhálón: 2001. március 1-jétől, nyomtatásban: 2002. tavasza óta)
 
Aktuális írások
Első közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
AKTUÁLIS ÍRÁSOK
(szerkeszti: Lajtai Kadocsa Klári)
 
ESSZÉ, JEGYZET
Über frankó
Súlyos sérültek a budai Várban, leszakadt Sándor palotai tető, megrongálódott autóbusz-pályaudvar, ledőlt fém lelátó, összeütközött hajók, vízből menekített emberek, és eltűntek.
    Fejvesztve menekülők, és menedéket keresők, egymást és a szemetet taposók, a cserepeket, gallyakat kerülgetők, -vakságban és kétségbeesésben. Ki a gyermekével a kezeiben, ki a kis négylábú kedvencével a hóna alatt, ki mezítláb, cipőt a kezében szorongatva. Volt aki rémült tekintettel, volt aki páni félelemmel, volt aki sápadt arccal, volt aki a puszta levegővételért küzdve (pl.: én).
    Pedig olyan szépnek indult minden: láthatott a nagyérdemű repülő-parádét, katonai hajókat, élvezhette a sós-perecet, a kürtös kalácsot, a hideg sört és üdítőt, és büszkeséggel tölthetett el mindenkit hogy Magyar, hogy hömpölyöghet a tömeggel, hogy végül sok ezred magával az életbe maradásért menjen harcba. 
    Persze otthon is maradhatott volna mindenki, és a tévé előtt terpeszkedve élvezhette volna a durranó petárdákat, a színkavalkádot, a hangrobbanásokat, -hiszen megmondták értelmesen, magyarul, és jó előre az okos és mindig pontos előrejelzéssel a tarsolyukban álló meteorológusok által, hogy szél lesz, vihar lesz, és akár jégeső is.
    De nézhettünk volna a tűzpompa helyett egy halhatatlan és örök klasszikus bád penszer vagy/és terensze hill filmet, vagy mondjuk a vissza a jövőbe hármat, a rém rendes családot, vagy a barátok közt 4789. rém izgalmas epizódját, mert hogy nem is kellett volna egyetlen egy rakétát sem az útjára engedni, a főpolgármester szerint, hiszen legjobb lett volna, ha a szervezők, hallgatva a jó szóra (lásd még: időjósok), összepakolják a kis pereputtyukat, és ahogy jöttek, el is mennek. A töltények, gondolom én, jövőre is jó lettek volna, hasznát tudták volna még venni, és még meg is spóroltunk volna pár tíz és száz milliót. 
    Demszky persze csak utólag okos, mint mindenki más, mert mi lett volna ha teszem azt, augusztus 19-én este, vagy huszadikán reggel, megjelenik a Napkelte stúdiójában, és közli velünk a maga utánozhatatlan stílusában, hogy: kedves Budapestiek és vidékiek, sajnálattal kell tudatnom önökkel, hogy az előre jelzett időjárás várható pusztítása és a prognosztizálható káosz miatt, kéréssel fordultam az X és Ipszilon szervezőkhöz, hogy fújják le a tűzijátékot, és hogy térjenek jobb belátásra, mert beláthatatlan következményei lennének egy szélviharban megrendezésre kerülő tűzijátéknak. Megértésüket, figyelmüket, türelmüket köszönöm. 
    Biztos hogy páran a tévét, magukat, vagy a kezük ügyébe lévő vacsorát, vagy reggelit vágják a földhöz, és kezdték volna készíteni a Mindenki más, csak ne a Demszky transzparenst, és vonultak volna a parlament, vagy mit tudom én melyik gyülekező helyre. Hogy kő-kövön nem marad egy ilyen bejelentés után, az is biztos. Hogy az egyetlen nyárvégi szórakozást is elveszik tőlünk?... Na majd aduk ezeknek a pofájukra… 
    Hogy végül tényleg nem maradt kő, illetve cserép-cserépen, az köszönhető volt az alattomosan támadó, száz kilométer/per órával ostromló viharnak, vagy inkább orkán erejű orkánnak, amely fél órán keresztül nem akart engedni a huszonegyből, vagy a negyvennyolcból. 
    Volt itt minden, ami egy börleszk, egy abszurd film jelenetei lehetnek, amilyen történetet, a legnagyobb képzelettel megáldott írók sem komponálhattak volna. Mert mit mondana, vagy gondolna magában egy külföldi turista (jelen esetben: katasztrófa-turista) mikor azt látja, hogy százak ostromolják meg az útjukba kerülő Pepsis-kamionokat, hogy egymás fejét és testi épségét nem kímélve, tekintet nélkül a jégesőre, a hurrikánra, gyűjtötték be a kartonszámra adogatott, amúgy hugymeleg üdítőt?... 
    Kedvem lett volna egy kamera elé állni, ás a legártatlanabb tekintettel közölni a kedves nézőkkel, hogy csak nyugi-nyugi, nem kell berezelni: nincs benne cukor.
    Persze nem lenne magyar a magyar, ha nem lenne számára mindegy és teljesen érdektelen hogy mit osztanak, miért tömörül a nép. Az a lényeg hogy ingyen legyen, és hogy sok hasznát ne vegye.
Mert ki az a félnótás (és itt finom voltam) aki bár nem lát az orráig sem, akin a gatya és a nadrág körülbelül húsz kilóssá ázott, aki ahelyett hogy mentené ami menthető, ami értékes számára, leáll kólázni?... 
    Eleinte csak azon mérgelődtünk hogy későn jöttünk, mert lekéstünk a repcsikről, aztán hogy nem jó helyen ülünk, később hogy jóformán nem látunk semmit, hogy mindez a bosszúság egy pillanat alatt teljes értelmetlenségét vegye, hiszen egy másodperc alatt azon vettük észre magunkat, hogy szélvédett helyet keresünk, hogy átkozzuk azt a percet, mikor a fejünkbe vettük, hogy jobb program híján, lenézünk a rakpartra. 
    Közlekedő járművek hiányában, vagy tökig zsúfolt villamosok okán, kénytelenek kellettünk nekivágni a végtelennek tűnő távnak, és a teljesíthetetlennek tetsző feladatnak, hogy eljussunk a Boráros-térig, akárhogy is. 
    Első nekibuzdulásra, legalább kétszáz métert sikerült teljesítenünk is, a több kilométerből, és menedéket találtunk egy irodaház aulájában, ahol volt aki rágyújtott, volt aki a mobilját kereste, vagy az eltűnt barátnőjét próbálta meg elérni, volt aki félmeztelenre vetkőzve csavargatta a ruháit, volt aki arcára fagyott vigyorral próbálta felmérni hogy mi is történt, hogy hol is van, és hogy mi a fenét keres tulajdonképpen a legnagyobb káosz közepében. Persze nem lenne groteszk a groteszk, ha nem jött volna le valamelyik emeletről, irodából egy rövidnadrágos, élre vasalt inges, makkos cipős úriember, hogy előbb meglepetésének adjon hangot, hogy mit keres itt ez a majd százas tömeg, aztán hogy rácsodálkozzon: jééé, esik. Hogy aztán sietve, távozzon oda, ahonnét jött.
    Nem tehettünk mást: miután megtörölgettük szemüvegeinket, és konstatáltuk hogy megvagyunk, nekivágtunk az etap további részének, hátha eljutunk valameddig. Bár eleinte azt látszott a legjobb megoldásnak és ötletnek, hogy ott alszunk a házba, és majd reggel kinézünk, hogy még áll e a világ, hogy a parlamentet nem fújta e egy szellő a Gellért-hegy tetejére, hogy helyet cseréljen a szabadság-szoborral.
    Útközben vagy a szétázott perecek fölött álltunk meg-meg, hol egy fél pár papucs, fél-pár cipő fölött filóztunk, hogy ki és mi elől menekült olyan hévvel, hogy hátrahagyta lábbelijét. Láthattunk felborult üdítős-automatákat, hűtőgépet, négyzetméternyi vértócsákat, betört ablaküvegeket, és a Vigadónál, futópadozó hölgyet az emeleten, aki szimulátorba érezhette magát, és játszotta el, hogy szalad bele a viharba.
    Láthattunk széktáblákat szerte-szanaszét, egyik oldaláról a másikra boruló asztalokat, üvöltő, sikítozó fiatalokat, vigyorgó vagy tetszhalott időseket, mint ahogy autójukból kikönyöklő, cigarettázgató, egy-szál ingben vigyorgó, született seggfejeket is.
    Láttunk tőből kiszakadt korlátokat, és kidöntött-kicsavart fákat, -ami mint később, hazaérve kiderült az inernet által: többek halálát is okozta. 
    A Váci utcába érve, mintha mi sem történt volna: ki a kis pudliját sétáltatgatta egy szál meleg-nadrágban, ki a pizzája fölött nyamnyogott, és volt aki egy kapualjban állva adta elő a következő kis félpercest:
    – Hol vagy?... – Minden rendben?... – Akkor mennyé hazafelé!...
    Hát mi, sokad magunkkal ezen voltunk, és látva hogy egy-egy metró állomás lejáratánál uszkve két ezren állnak, és a sor végeláthatatlan kígyózik, és nőttön-nőtt, folytattuk expedíciónkat az elérhetetlennek tetsző Borárosig.
    Amit végül, komolyabb vér veszteség, és sérülés nélkül de elértünk, hogy a zsúfolt Helyi Érdekün, csak mi hárman üljünk úgy mint az ázott verebek, azon röhögve, hogy ki hogy kerülgeti a vizes üléseket, mondván hogy azok nedvesebbek mint ő maguk. Úgy látszik az előőrs, már előbb elmenekült, és tudhatta magát épségben. 
 
Amit végül mi is megtehettünk, miután örömmel láttuk hogy az eddig az erkélyt szépítő virágokat nem a térről kell összeszedni, hogy a nyitva hagyott szoba bukó ablak nem repült el tokostul, hogy a kutyák nem kaptak sokkot, vagy szívinfarktust.
    Pedig eleinte úgy tűnt, hogy már ott a parton hősi halált halunk, mert a parton végigemelt kerítés fenyegetően elindult felénk, és sok lehetőségünk nem lett volna, sehova sem ugrani.
 
Über frankó volt ez a Budapesti-parádé (hogy egy kábé két méter és uszkve másfél mázsás, jól láthatóan borgőzös fiatalembert idézzek) amiért köszönet illeti a meteorológusokat, és a szervezőknek, az engedélyt adóknak, a sok utólag jaj de nagyon szakembernek, és az égnek, hogy csak fél óráig varázsolt életünkbe egy kis tömény-poklot. 
    Amelyben akkor sem voltak képesek leállítani a tűzijátékot, elhallgattatni a vidám zenebonát, mikor a fejére látszott fordulni minden és mindenki. 
    Persze a Titanic süllyedésekor is bőszen játszott a zenekar.
 
Hogy ott voltam, hogy itt vagyok: még mindig nem hiszem el, mint ahogy azt sem, hogy mellettünk haltak meg, sérültek meg többen is.
    Ezt megelőzően, jó tíz éve voltam augusztus 20-i ünnepségen. Hogy legközelebb mikor mehetek?... Majd megkérdezem meteorológusomat.
    Az egész katasztrófa-történetben egy biztos pont volt: a hídon, a sétáló utcában, vagy akárhol felbukkanó, és rendíthetetlenül álló tehenek.
 
(A földről összeszedett pepsi-maxból még van amúgy egy pár doboz)
 
Móritz Mátyás
A cikk 2006. szeptember 22-én került fel a világhálóra.
 
Visszatérés az
ESSZÉ, JEGYZET
rovat további cikkeihez
Visszatérés az
AKTUÁLIS ÍRÁSOK
főoldalára
 
 A cikkekkel kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt aktuális írásokat
e-mail címünkre valamint az 1399 Budapest, Pf. 701/578. postai címre várjuk!
skype-nevünk: napsziget, szerkesztőség telefonszáma: 06-30/520-1428
 
Vissza a főoldalra
 
 A NapSziget folyóirat
évente négyszer
nyomtatott formában
is megjelenik.
 
Rendelje meg Ön is!
1399 Budapest, Pf. 701/578.
 
céljainkat az NKÖM támogatja
 
 
 
a Magyar Művészeti Portál