vissza a főoldalra
 
ONLINE KULTURÁLIS ÉS MŰVÉSZETI MAGAZIN
(világhálón: 2001. március 1-jétől, nyomtatásban: 2002. tavasza óta)
 
Aktuális írások
Első közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
AKTUÁLIS ÍRÁSOK
(szerkeszti: Lajtai Kadocsa Klári)
 
ESSZÉ, JEGYZET
Óvodakert
Mikor délelőtt tizenegy óra körül járt az idő, s ha ablakunk épp nyitva volt, szobánk megtelt gyermekzsivajjal. Örömteli, önfeledt, kedves gyermekhangocskákkal, mely hangok a szomszédos óvodakertből jöttek. A napnak ebben a szakában, ha csak eszünkbe jutott, és gyakran jutott eszünkbe, mindig kinyitottuk az ablakot, hiszen van-e sok más kedvesebb hang a fülnek, mint a gyermekkacaj. 
    Ők még önfeledtek, vidámak, őszinték, megrontatlanok. Oly kellemes hallani hangjukat. 
    Évekig így volt ez. Ha otthon voltunk, ha épp otthon dolgoztam, ablak nyitva, sokszor még késő ősszel is, vagy már egészen kora tavasszal, és a gyermekhangocskák adták a szép muzsikát.
    Máskor, ha jöttem hazafelé délelőtt, s a kicsinyek már végeztek aznapi munkájukkal, és jöhettek udvarukba, mindig lelassítottam lépteim, hogy tovább láthassam, hallhassam őket. 
    Az óvodaépület néhány házzal odébb volt, fent az emeleten. Ott nincs kert. Itt pedig az utcánkban, mikor lebontottak egy régi házat, az udvart odaadták a gyermekeknek. Nagyon hamar belakták, s mindjárt otthon voltak. 
    Volt egy nagyon idős kertész bácsi, ki nálunk a gyülekezetben szolgált presbiterként. Ő tartotta rendben a kertet, vigyázta, felügyelt reá a maga kis precízségével, gondosságával. Mindig rendet láthattam a kertben s tisztaságot. A homokozó szépen felpuhítva, a levelek összegereblyézve, járdácskák, s még az utca is seperve. 
    A bokrok mellett minden tavasszal, már egészen korán megmozdult a föld, s néhány nap múlva kidugták kíváncsi fejüket az éltető napfényre téli álmukból előbúvó új életek. 
    Nem tudom, hogy ez az idős kertész hogyan beszélte meg az amúgy mindig nyughatatlan, rohangáló gyermekekkel, hogy vigyázzanak az apró új életekre, mondom, nem tudom, hogyan beszélte meg velük, de azt tudom, hogy nem volt ott egyetlen nyom sem a kis kertek körül, pedig egyik sem volt lekerítve. 
    Így működött az óvodaudvar, s élvezhettük hosszú-hosszú éveken keresztül. 
    Télen keveset voltak ott, de ha leesett a hó, biztosan nem lehetett a kis hóemberépítőket bent tartani. Nagyon nem kellett az Óvónőket sem kéretni, szívesen hozták a szabadba gyermekeiket még akkor is, ha nagy tortúrát jelentett az öltözés, a vetkőzés, s nem kevésbé jelentett gondot a sok vizes ruha, kesztyű, csizma szárítgatása sem. Nem volt ilyenkor, miután visszaérkeztek télen a szabadból, egyetlen szabad négyzetcentiméter felület sem a radiátorokon, fűtéscsöveken. Száraznak kellett lenni mindennek, mire édesanya, vagy édesapa, esetleg a nagyi jött legféltettebb kincsükért. 
    Elmúlt a tél. Elolvadt a hó. Nyitottuk az ablakot, néztünk ki rajta, jönnek-e már a gyermekek, de nem jöttek. Teltek múltak a hetek, s a gyermekek elmaradtak. Árválkodott a kert, elmaradt a kertész is. Egyre csak nőtt a gaz, s ami elhanyagolt, ott nő a szemét is. A szép kertből, homokozóból, gereblyézett, sepert udvarból elvadult terület lett. Előbb még azt hittük, valaki megvette a telket, s majd nekiáll építkezni. De nem így történt. Elmúlt a tavasz, el a nyár, ősz és tél is, de a kerttel nem történt semmi. 
    Nem a kertet adták el ugyanis, hanem elfogytak a gyermekek. Egyre kevesebben és kevesebben lettek, s egy idő után már nem tudták fenntartani az óvodát, hozzá csapták hát egy másikhoz. A megmaradt gyermekeknek korábban kellett kelniük, messzebbre menni, ahol talán még ekkora kert sincs. 
    A gyermekek eltűntek, de a látvány megmaradt. Siralmasnak, szomorúnak. Egy elhagyott óvodakertnél szomorúbbat elképzelni alig tudok: Ahol tegnap még minden kacagott, ott ma a szomorúság az úr. 
 
Ez történt az utcánkban. Ha most arra jársz, hiába állsz meg az óvodakert előtt, nem siet feléd sok apró kis lábacska, nem néznek reád a kíváncsi szemek. Nincs semmi mozgás, legfeljebb, ha a szél fúj, söpri a gazt, kórót, leveleket. Elmúlt a kert hangulata, el az utcáé is, mely akkor vett körül, mikor jöttek a gyermekek az óvodakertbe. Jöttek szépen sorban, kézen fogva, s ha köszöntél nekik, oly kedvesen és illedelmesen köszöntek vissza. 
    Vajon mikor jön el az ideje, hogy egy óvoda-, iskolakertet, épületet felújítanak, s nem bezárnak? Vajon megéljük-e még? 
    Gyermekkoromban még működött falunkban a tanyasi iskola. Csak egy osztálya volt, csak alsó tagozat, de működött, zsibongtak a gyermek a szünetben, s két tanító, egy házaspár boldogult az összes diákkal. 
    Aztán egyszer, egy tanév kezdetén több új diákot kapott osztályunk. Kiderült, hogy bezárták az iskolájukat. Kellett tsz magtárának az épület. A diákoknak pedig, hóban, fagyban, szélben jönniük kellett be a faluba, gyalogolni korán reggel és későn délután sok kilométert. De jöttek, mert szerettek iskolába járni, jöttek, mert szomjasak voltak a tudásra. Vajon megéljük-e, hogy nemcsak rombolás, iskola, óvoda bezárás, de építkezés, (nem multi és pláza) kapunyitás is legyen? 
    Lehet, hogy többen ezt a kort már nem élhetjük meg, de hogy eljön ismét ennek is az ideje, amikor újra az igazi érték, az igazi kincs lesz az, mi lelkesít sokunkat, nos ebben biztos vagyok. Minden lesüllyedés után kell legyen felemelkedés. 
    Az nem lehet, hogy elmaradjon az utca reggeli hangulatából a sok-sok gyermek, kiket hív az óvoda, iskola, mint ahogyan a vasárnaphoz is hozzátartozik a templom hívó harangja, s szépen felöltözött emberek, kik mindannyian, nyugalommal a lelkükben mennek dicsérni Teremtőjüket. E képek, hangulatok nem veszhetnek el életünkből. Nélkülük oly szegények lennénk, mely szegénységet nem kárpótolhat semmilyen gazdagság.
Hardy F. Gábor
A cikk 2006. június 28-án került fel a világhálóra.
 
Visszatérés az
ESSZÉ, JEGYZET
rovat további cikkeihez
Visszatérés az
AKTUÁLIS ÍRÁSOK
főoldalára
 
 A cikkekkel kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt aktuális írásokat
e-mail címünkre valamint az 1399 Budapest, Pf. 701/578. postai címre várjuk!
skype-nevünk: napsziget, szerkesztőség telefonszáma: 06-30/520-1428
 
Vissza a főoldalra
 
 A NapSziget folyóirat
évente négyszer
nyomtatott formában
is megjelenik.
 
Rendelje meg Ön is!
1399 Budapest, Pf. 701/578.
 
céljainkat az NKÖM támogatja
 
 
 
a Magyar Művészeti Portál