vissza a főoldalra
 
ONLINE KULTURÁLIS ÉS MŰVÉSZETI MAGAZIN
(világhálón: 2001. március 1-jétől, nyomtatásban: 2002. tavasza óta)
 
Aktuális írások
Első közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
AKTUÁLIS ÍRÁSOK
(szerkeszti: Varga Gabriella)
 
ESSZÉ, JEGYZET
Kisgyerek '56 – 2005.
Ha én 1956 őszén egy egyszerű, átlagos és értelmes 120 év körüli kisgyerek lettem volna, bizony megriadok és féltem volna nagyon. 
    Azt hiszem azért, mert semmilyen forradalmi és nem forradalmi eseményt egy ilyen korú gyerek még nem érthet meg. Őt – jogosan – a fogócska, a bújócska érdekli, meg hogy jóllakhasson, és jusson csoki is néha.
    A kisgyerek tehát nem érti a forradalmat, s hogy a felkelések miért hozzák lázba a felnőtteket.
    A gyerek az csak gyerek. Kölyök, akinek hallgass a neve! Eljár szépen az iskolába, aztán ott vagy figyel, vagy nem. Összeveszik a barátjával napota, vagy nem. Vigyáz a ruhájára, vagy legalább megpróbál vigyáznmi rá. Ír-e mindig leckét, vagy örökké elfelejti a leckeírást.
    A gyerek másképpen fél, mint a felnőtt. Például hamarabb sír. Lehet, hogy több a könnye?
    A gyerek önfeledt, mondják, kevéssé megfontolt, nem érzi a veszélyt.
    A gyerek a puskát is játéknak gondolja, meg a tankor is annak. Csak mondja, hogy tra-ta-ta-ta-ta, s úgy tesz, mintha összeesne.
    Csak utánozza hangjával a tankok robaját, de mindig el tud előlük futni...
    A gyerek eljátssza, lerajzolja a vágyait, utánozza a felnőttek harci nem-játékait, és bele sem gondol abba, hogy ezt milyen szörnyűségek előzték meg, s hogy ez milyen iszonyú következményekkel jár.
    Ha én 1956 őszén magyar kisgyerek lettem volna, valószínűleg nem tudtam volna, vagy legalábbis pontosan nem, hogy mit jelent a padlássöprés, a kérlelhetetlen beszolgáltatás, a falujárás, az ún. Szabad Nép félórák, a kitelepítés és kilakoltatás, az elembertelenítő táborok, Kistarcsa és Recsk...
    Nem tudtam volna, mert hiszen miért érdekelt volna, hogy ki az a Nagy Imre, meg a Bibó István, meg a Maléter Pál... Kisdobosként tapsoltam volna Rákosi Mátyásnak, mert ezt vésték fejembe a szüleim, s ezt tanították szegény tanítóim.
    Annyit talán észrevettem volna, hogy anya és apa túl sokat és túl sokszor csendesek, hogy a tanító nénik mosolya is szomorú.
    Csak azt láthattam volna, hogy minden gyereket szinte egyforma ruhában járatnak a felnőttek, hogy a számtanpéldák szövegei kulákokról, meg dolgozó parasztokról szólnak. Hogy az olvasmányok szövegei, a versek dicsőségről és fényről zengenek éltetve egy pártot, hiszen Rákosi országában még az ősz és a tél valamennyi napján is nyáriként ragyog a Nap. Ugyanúgy, mint a Szovjetunióban és a béketábor nemzeteiben. Igaz, azt sem tudtam, mi a fene az a béketábor.
    Gyerekként nem értettem volna a vasfüggöny kifejezést, nem értettem volna a Varsói Szerződést, mint ahogy nem értettem volna a NÁTÓT sem, a békekölcsönök jegyzését, apu és anyu felvonulásait pl. április 4-én.
    Csak annyit láttam volna, hogy sok-sok felnőtt nagyokat hallgat, újját a szája elé téve pisszenéstelen csöndre figyelmez.
    Azt átlagos falusi-városi gyerekként bizonyosan tapasztaltam volna, hogy fillérre be kell osztani a kevéske forintot, hogy Istenhez imádkozni csak titokban szabad, hogy megvetni és utálni kell bizonyos gyerekeket, akikkel pedig egyébként szívesen barátkoztam volna. Hát ennyi mindent biztosan nem értettem volna.
    S tulajdonképpen gyerekésszel ma sem értem.
    Anya és apa állásféltésről beszélnek, segélyeket emlegetnek.
    Ma is hallom a NÁTÓ szót, sőt, ma láthatom is a borzalmakat, mert van televízió és DVD! Együtt szoktuk nézni a pusztító katasztrófákat, a robbantások következményeit, mert ezt egy 10 év körüli gyereknek már látnia szabad felnőtt felügyelete mellett, hogy meg tudja becsülni a törékeny béke adományait és nyugalmát, ahogy azt a nagyszüleim mondják.
    Ma sem értek persze sok mindent, pedig más-más ruhákban járunk, nincs egyensapka, egyenköpeny, egyenkiáltás, amikről nagypapa és nagymama nagyritkán mesél, ha erre unszolom őket.
    Tank sem jár, s nem folyik vér egyetlen szombathelyi, egyetlen magyarországi utcán sem. Nem ropog fegyver, nem akasztanak fel embereket kitalált bűnök miatt. Sőt, az egykori vétkek ma dicsőségnek minősülnek!
    Ma sem értek mindent, pedig a matekom szövegei normálisak, az Olvasókönyvem versei igazán szépek.
    Most, ma ünnepelek. Azt ünneplem, ami 49 éve történt a hazámban.
    Ünnepelek. Azt hogy lecseréltek szobrokat, utcanévtáblákat. Ünnepelem a köztársaságot, a jó változásokat, ahogy azt a felnőttek mondják és hitetik.
    A felnőttek mindig mondanak és hitetnek valamit. És én elhiszem, mert csak gyerek vagyok, s mert tisztelem a felnőtteket.
    De, mint egy 10 év körüli mai kisgyerek, azért pár dolgot nem értek! A felnőttek azt mondják erre, ez nem baj, egy gyereknek nem kell mindent értenie. Ezt a mondatot sem értem!
    Vajon ők mindent értenek?
    Majd megtudom, ha felnőtt leszek.
    Megtudjuk, ha felnőttek leszünk. (?)
Balogh József
A cikk 2005. október 30-án került fel a világhálóra.
 
Visszatérés az
ESSZÉ, JEGYZET
rovat további cikkeihez
Visszatérés az
AKTUÁLIS ÍRÁSOK
főoldalára
 
 A cikkekkel kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt aktuális írásokat
e-mail címünkre valamint az 1399 Budapest, Pf. 701/578. postai címre várjuk!
ICQ-számunk: 254859031, szerkesztőség telefonszáma: 06-30/520-1428
 
Vissza a főoldalra
 
 A NapSziget folyóirat
évente négyszer
nyomtatott formában
is megjelenik.
 
Rendelje meg Ön is!
1399 Budapest, Pf. 701/578.
 
céljainkat az NKÖM támogatja
 
 
 
Művészek és művészetek a világhálón