vissza a főoldalra
 
ONLINE KULTURÁLIS ÉS MŰVÉSZETI MAGAZIN
(világhálón: 2001. március 1-jétől, nyomtatásban: 2002. tavasza óta)
 
Aktuális írások
Első közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
AKTUÁLIS ÍRÁSOK
(szerkeszti: Varga Gabriella)
 
IRODALOM, KÖZÉLET – KÉPZŐMŰVÉSZET
Valahol a csodák határán…
Bőhm András költővel, festővel beszélget Farkas Judit
Ennek a beszélgetésnek az aktualitását a Magyar Közlönyben megjelent egyik személyi közlemény adja, mely szerint a köztársasági elnök a közelmúltban Magyar Köztársasági Arany Érdemkeresztet adományozott Bőhm András költő, festő részére. A Somogyországban lévő Lábod helységben élő művészről keveset tudunk. A botcsinálta riportert több évtizedes barátság fűzi a kitüntetetthez, most mégis zavarban van; hogyan mutassa be méltóképpen az alkotót és műveit? „Beléptemkor eloltogatta a színes lampionokat, / leszedte a díszes terítéket, / s belépőmmel együtt elvette a hangom, / és jelmezbe bújtatott…” – vall magáról Bőhm András Valaki című versében. Legkézenfekvőbb hát, ha magát a művészt kérem, mondja el mindazt, amit magáról fontosnak tart, mutatkozzon be a NapSziget olvasóinak.
 
1943-ban Kaposváron születtem, az egyik volt nagyapai házban. Öcsém is odaérkezett 1947-ben, mely téli napot azóta is életem legboldogabb időpontjának tekintem. Tény, hogy a képeim, írásaim különböző díjazásait jóval szerényebben, kételyek fakította boldogsággal fogadtam, bár azt világosan mutatták, hogy valahol a csodák hátárán járhatok.
    Te tudod, mindig félve kezdek egy-egy bemutatkozáshoz, annyi negatívumot kell elmondanom. Kezdve azzal, hogy fogóval való világra segítésem következtében a központi idegrendszer károsodása egy életre megnyomorított, s folytatva azokkal a stúdiumokkal, ahová nem járhattam, s azokkal, akiket nem mondhatok tanáraimnak, holott szívesen lettem volna hallgatójuk.
    Ám, mielőtt valakinek is eszébe jutna sajnálgatni, gyorsan azt is elmondom, hogy mindezek és minden egyéb ellenére valamiképpen mindig magamon érezhettem az Úr kegyelmét. Számomra semmi nem bizonyította volna jobban hatalmát, minthogy rossz, majdnem irányíthatatlan kezemmel megfesthettem fiának arcát. 
    A szeretet légköre úgy háttérben tartotta mindig a sérültségemet, hogy leginkább csak a nem ismerők pillantásaiból szembesültem vele. Öcsémmel tanultam a gimnázium végéig, amiről papírom nincs ugyan, viszont felelnem sem kellett, s leginkább arra figyelhettem, amit lényegesnek véltem, ezeket más utakon is igyekeztem begyűjtögetni. S ha valaki elég soká és kitartóan él, abba előbb-utóbb be is szivárognak a dolgok, kivált, ha még egy kicsit figyel is rájuk, bár azt ódzkodnék állítani, hogy ez a leghatékonyabb módja az ismeretek szerezésének.
    1985-ben édesanyámat, 1989-ben édesapámat vesztettem el, ami egyben a másik nagyapai ház elhagyásának kényszerét is jelentette. Bő negyven év emléke kötött e dombra rakott családi fészekhez, s az előzményekkel kombinálódva kései átültetésem nem kis törést jelentett életemben. Öcséméknek bővíteni kellett a lábodi házukon, hogy legyen nekem is egy lakrészem: élni, dolgozni. A festegetéssel jó időre fel is hagytam, s csak miután szert tettem egy rég sóvárgott számítógépre, vele kezdtem azt is folytatni, immár a kezem miatti esetlegességek kizárásával. 
    A játékosok szenvedélyével a szavakat szöveggé, versekké; a formákat, színeket képekké rakosgatom, néha verejtékező vajúdással, ilyenkor rosszlányként bújnak velem ágyba a hogyanok, kérdéseikkel izgatva aludni sem hagynak. Máskor meg csak írnom kell, jóformán készen kapom a szöveget, a húzandó kontúrokat. Munkáimra hajló alázattal igyekszem valamit visszaadni mindabból, amit én kaptam.
    Gazdagságon, de még inkább a gazdag életen mindannyian mást-mást értünk. Biztos elég egyéni a megközelítésem, de azt hiszem, a természet, az irodalom, a zene olyan birodalmak, melyeken, ha kicsit is belülre kerülhet az ember, szegény, de még csak szegényes se lehet az élete. S hitem a szeretet mindenhatóságában, a lét apró csodáit is meglátó szemem nem hagyják, hogy az üresség, a sivárság médiumukká tehessenek. 
 
Életed alapvető, meghatározó élménye a természettel való meghitt, bensőséges kapcsolatod, kép- és verstémáid középpontjában leggyakrabban az erdő, a madarak állnak. Honnan ez a rajongás?
 
Pusztán szépérzékem is arra predesztinálna, hogy egy májusi erdő, színesedő őszi bükkös látványa ne hagyjon érintetlenül. De mondhatnék virág tarkázta nyári rétet, hó palástú téli tájat, vagy akárcsak esténként a fényre betévedő pillék szárnyain a lehelet finomságú rajzolatot. Leginkább ezekben érzem, csodálom a Teremtő géniuszát, nagyságát, így rajongásom hiányát vélném jogtalannak, vétkesnek. 
    Mindez még csak része a természettől kapottaknak, mint az a szemlélet is, hogy a dolgok mindig kiegyenlítődnek. Az éjszaka sötétjére jő a nappal világossága, ha nem ma, mert most épp borúsabb az idő, akkor holnap vagy azután, de jön. S egyensúlyba kerülnek a fények és az árnyak, mint a lélekben is, ha valamennyire is jóban tudunk maradni magunkkal. Ha a lélekmélyi árnyakat, melyek tán valaha a túlélésünket szolgálták, de ma már csak az előbbre lépésünk gátjai, szóval, ha ezeket valamennyire kordában sikerül tartanunk, és tőlünk telhetően a jóra törekszünk. Ha ezt az egyensúlyba kerülést érvényesülni, működni hagyjuk, s nem mondunk le eleve életünk lehetséges pozitív változásairól. Ezt időnként többszörös tapasztalat után is jó, ha magamban is tudatosítom. 
    Amint egy levelemben már említettem, padlófogásaim során többször éreztem úgy, hogy… – de hisz „… a hold ma oly kerek!” – hallom bentről Radnótit. S utólag mindig látnom kellett, hogy Istennek olyan, el nem képzelt ajándékai vártak, melyeket elutasítani, visszalökni durva ostobaság lett volna, s többnyire kifejezhetetlen veszteség. 
    Az ember hajlamos úgy hinni, hogy már mindent ismer, amit egyáltalán érdemes, mindent begyűjtött a számára is elérhető távolságból, de ez bőven ötven után is tévedés. Egy-egy nyilván milliószor látott dologra, énekhangra, melódia dallamára fel-felkapom ma is a fejem a Kosztolányis rádöbbenéssel, hogy hol lehettem én eddig, hogy ezt vagy azt kihagytam, esetenként olyan gyönyörűséget, amiért magában is megéri végigküzdeni egy életet.
 
A Napnyugtán című versesköteteddel kapcsolatban kritikusaid úgy fogalmaztak, hogy ritkán találkozhatunk ennyire emberi hangon szóló költővel, verseidben mindig jelen van az „emberség”. Maráth Péter egyenesen úgy látja, hogy amikor a dalt választod gondolataid, érzéseid medréből, ezek a versek a goethei és schilleri dalhagyományok folytatásai, melyek remekül haladnak a természeti képből az egyéni lelkiállapoton át az általános „emberi” érzelmekig. Mi az, amit el akarsz mondani verseiddel? Szerinted értjük-e még az emberi szót?
 
Jó, aktuális kérdés. Barátaim új kötetem tervével megcéloztak egy pályázatot, s nemrég derült ki, hogy sikertelenül. Gyanítom, hogy ez őket érintette rosszabbul, mert én csak rábeszélésüknek engedtem. Eredetileg még néhány évet adtam magamnak, befejezni a félig kész képeket, esetleg újakkal is gazdagítani anyagom. S egyre várva még mindig azt az egyetlen verset is, mely az összes többit szárnyaira vehetné. Úgy vagyok, mint K. F. novellájában a zenebohóc, aki élete során egyetlen dallam eljátszására készült. 
    Amúgy fixa ideám, hogy ha verseim esetleg tovább segítik az érdeklődőket az irodalom távoli csúcsai felé, akkor már megérte. Több éve már, hogy hasonló elképzelést Gergely Ágnestől is hallottam, s ez kissé megnyugtatott, s nem érzem egyedül magam e teóriával. 
    Az emberi szót, ha tényleg emberi és üzenetet hordoz, mindenféle divatok, tendenciák jövés-menésétől, s a fent említettektől függetlenül mindig lesznek, akik érteni fogják. Legfeljebb majd a humuszom beporozza posztumuszom. Úgysem kapni, adni szeretnék. 
 
Az önkifejezés másik formájául választottad a rajzolást, a festést, ma már tárlatokon, önálló kiállításokon szerepelnek képeid. Talán nem árulunk el titkot azzal, hogy sérülésed olyan természetű, hogy egy-egy vonal meghúzása is komoly erőfeszítésedbe kerül, ezért is csodával határos, ahogyan ma már számítógépen készülnek virtuális képeid. Mi az a varázserő, amely arra késztet, hogy ebben a formában is megmutasd magad?
 
Talán, hogy utólag magamat is meg tudjam lepni e választással. Ennyi erővel balettezni is megtanulhattam volna. 
    Igazi kihívás volt gondolattal legyőzni kezem hiányosságait, koordinálni annyira, hogy a képen helyükre kerülhessenek a motívumok. Speciális helyzetben speciális eszközök, eljárások kellettek, melyeket némi tűnődéssel, leleménnyel mindig sikerült kiötlenem. 
    Amikor már csak időnként törtek ki a cerkahegyek, a kusza vonalaimból álló, kezdetleges rajzaimon is rendszerint volt valami olyan, ami tovább ösztökélt, átsegített a csüggedéseken, s ezeket később rajtam kívül mások is kezdték észrevenni. 
    Nem valószínű, hogy a művészetterápiáról akkoriban már hallottam volna, de ha mégis, akkor sem ez motivált. Tény viszont, hogy amennyit belefektettem, legalább annyit vissza is kaptam e ténykedéstől. Kicsit ez is oldott érthetetlen beszédem miatti elszigeteltségemen. A türelemre, alázatra biztosan megtanított, és jól kiegészítette, viselhetőbbé tette írogatásom szüneteit, vagy az érlelgető időket, mert valami rutint szerezve már csak oly gondolat után kaptam, mely azzal kecsegtetett, hogy esetleg jó jöhet ki belőle. Ezekre pedig mindig is várnom kellett. 
    Mondják, s joggal, hogy ki sokat markol, keveset fog. Próbáltam mindig úgy művelni e kétféle tevékenységet, hogy mind kevesebbet vegyenek el egymástól, és egyikből is, másikból is csak annyit markolni, amennyit fogni is tudok. 
    Elsőrendűnek mindig az írást éreztem. Ilyenkor minden egyebet félreteszek, válaszolnivalóimat is, legfeljebb néha ég a fülem. Háborgó lelkiismeretem azzal csitítva, hogy esetleg mindenkinek így adhatom a legtöbbet. A képekhez, ha bizonyos szintig elértem velük, könnyebben vissza-visszatérek, ott esetenként segít is, ha időbéli távlatból vizsgálom milyenségüket. 
 
Nem esett szó még az állami kitüntetésedről. A rád olyannyira jellemző remek humorérzékkel úgy konstatáltad, hogy „Óriások vállán könnyű nagynak látszani.” Hogy értetted ezt? 
 
Úgy értem, ahogy biztosan az a politikusunk is, akitől tovább kölcsönöztem, szintén az elődökre és társakra, útjaink láthatatlan és velünk haladó egyengetőire gondolva. 
    Több helyen is említem és nem véletlenül, hogy a csodák peremén járok, ám még így is jócskán meglepett, hogy e kitüntetéssel rám gondoltak. Sajnos szerénykedés nélkül mondom, hogy nagyon csekély, amit letehettem a közös asztalra. Mégis engedtessék meg, hogy ne vegyem pozitív diszkriminációnak, viszont úgy érezhessem, hogy minden olyan társam helyett is átvettem, kik sérülten is tevékeny tagjai társadalmunknak, s esetleg tolószékből vagy világtalanul gyerekeket is nevelnek. 
    Tőlünk minden tevékenység dupla vagy épp tripla erőfeszítést igényel. Mintha egy folyón felfelé úszónak fél kézzel nadrágját kéne fognia, hogy le ne maradjon. 
    Nézzétek, hogy úszom! – lelkendezett valahogy ekképpen Zsebibaba, mielőtt elmerült volna. Nem, én igyekszem úgy tempózni, hogy olykor még előbbre is jussak, kitöltve a rendelt időt. S ha valamennyire is ép marad szellemem, köszönni fogom Istennek, hogy ha nem is minden verejték nélkül, kedvelt foglalatosságaimmal szolgálva élhettem le az életem.
Farkas Judit
A cikk 2005. október 30-án került fel a világhálóra.
 
Visszatérés az
IRODALOM, KÖZÉLET
vagy a
KÉPZŐMŰVÉSZET
rovat további cikkeihez
Visszatérés az
AKTUÁLIS ÍRÁSOK
főoldalára
 
 A cikkekkel kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt aktuális írásokat
e-mail címünkre valamint az 1399 Budapest, Pf. 701/578. postai címre várjuk!
ICQ-számunk: 254859031, szerkesztőség telefonszáma: 06-30/520-1428
 
Vissza a főoldalra
 
 A NapSziget folyóirat
évente négyszer
nyomtatott formában
is megjelenik.
 
Rendelje meg Ön is!
1399 Budapest, Pf. 701/578.
 
céljainkat az NKÖM támogatja
 
 
 
Művészek és művészetek a világhálón