vissza a főoldalra
 
ONLINE KULTURÁLIS ÉS MŰVÉSZETI MAGAZIN
(világhálón: 2001. március 1-jétől, nyomtatásban: 2002. tavasza óta)
 
Aktuális írások
Első közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
AKTUÁLIS ÍRÁSOK
(szerkeszti: Varga Gabriella)
 
IRODALOM, KÖZÉLET
Az emberekben lévő jót szeretnénk felébreszteni
Beszélgetés Csernák Árpád íróval
 
Csernák Árpád
 
„Eljátszottam több mint száz szerepet, írtam több mint száz novellát; örülök, ha tapsolnak, örülök, ha elolvassák az írásaimat, de amit igazán fontosnak érzek, az, hogy 2000 után is legyen még tiszta víz, tiszta levegő, fák és madarak… hogy unokáim is kifekhessenek a napra…” – így vall magáról az 1994-ben megjelent Este próba című novelláskötet borítóján a Kaposváron élő Csernák Árpád író, szerkesztő, színész. 1967 óta publikál különböző folyóiratokban, önálló elbeszélés gyűjteményei azonban csak a rendszerváltozás után jelenhettek meg. Idén már negyedik alkalommal szerepel az évente kiadásra kerülő Az év novellái című antológiában. A Csernák-novellák jellegzetes alakjai a gyermekek, a különcök, a túlérzékeny művészek, kallódó értelmiségi figurák, kitaszítottak, betegek, akik – ahogyan egyik kritikusa, Baán Tibor megfogalmazta – gyakorta többet tudnak a létezésről, mint a hatalmi helyzetben lévő akarnokok, akiknek kevés fogalmuk van arról, hogy valójában mi történik a társadalom fogaskerekei között eltárgyiasult emberrel. 2003. októberében, a forradalom évfordulójára jelent meg Gerencsér Zsolttal együtt írt Felnőtté tiporva című regénye, amely Mansfeld Péternek és 1956 többi gyermekhősének állít emléket. A regény 10–15 éves gyerekek szemén keresztül mutatja be a forradalom eseményeit; hogyan lesznek a Széna-téri fiúkból a felnőtt forradalmárok kis segítői, de feltűnik a regényben Gérecz Attila, Tóth Ilonka, Szabó bácsi és Wittner Mária alakja is.  
  
Az 1956-os forradalom és szabadságharc egyik ünnepi megemlékezésén Dávid Ibolya az írótársadalom szemére vetette, hogy nincs a forradalmat méltó módon megörökítő regény. A magyar irodalom helyzetére jellemző módon valószínűleg még nem jutott el hozzá a hír, hogy Ön szerzőtársával együtt ezt az adósságot már törlesztette, és mi, akik olvastuk, 1956-ot 1848 mellé tudjuk tenni a tudatunkban, a lelkünkben. A Kráter Műhely Egyesület már az angol kiadásról tárgyal, itthon azonban alig ismerik. Miért tartotta fontosnak, hogy regényt írjon erről az időszakról? 
  
Mert az 1956-os forradalom és szabadságharc nem csak nekem volt életem legmeghatározóbb eseménye, hanem – egyre nyilvánvalóbb – az egész huszadik századi magyar történelemnek, de – megkockáztatom – a világtörténelemnek is. Én akkor tizenhárom éves budai gyerek voltam. A forradalom alatt kötetnyi verset írtam, amelyeket apám – féltésből?, óvatosságból?, félelemből? – megsemmisített. Jól tette, mert ezek – minden bizonnyal – gyönge versek voltak, de attól kezdve minden tettemre, gondolatomra, jellemem alakulására és később minden írásomra hatott ez az időszak. Tulajdonképpen mindig ugyanazt az egy történetet írtam, folytattam. 
    Amikor megtudtam, hogy fiatal író barátom: Gerencsér Zsolt, akit akkor már tizenöt éve ismertem, erősen vonzódik a történelmi témákhoz, és hasonlóan gondolkodik 1956-ról, megkértem, hogy kapcsolódjon be a munkába. Ő ezt boldogan vállalta, és nagy tehetséggel teljesítette.  
    Hogy nincs ennek a regénynek megfelelő „reklámja”? Ez fájdalmas. Mi magyarok túlságosan szemérmesek vagyunk, nem értünk ahhoz, hogyan kell a médiában „központi figurává”, „slágertémává” válni. Volna mit tanulnunk azoktól, akik értenek ehhez. Az értékeket nem elég létrehozni, meg kellene tanulnunk azt is, hogyan lehet eladni. Nem kell szégyellni: „a kultúra is árú”, pontosabban: árú is.  
  
Ön a Magyar Naplónak, a Magyar Írószövetség lapjának is regionális szerkesztője, belülről ismeri ezt a világot. Mi a véleménye az irodalom mai helyzetéről és az Írószövetségből tavaly történt kilépésekről? 
  
Nem ismerem eléggé „belülről” ezt a világot. Kaposváron élek több mint negyed évszázada, de véleményem természetesen van. Elképesztő dolognak tartom, hogy egy ilyen kiváló költőt, mint Döbrentei Kornél, így megtámadjanak, felhasználjanak, megrágalmazzanak, cserben hagyják őt a saját kollégái, csupán azért, mert – pusztán irodalmi eszközökkel – védekezni mert a kereszténységet ért legalantasabb támadások ellen. Ezek a hölgyek és urak miért nem léptek ki akkor, amikor egy sunyi, gyilkos rendszer kiszolgálóival volt tele a szövetség, miért nem „határolódtak el” akkor, amikor Spíró György valami ilyesmit írt: jönnek a szarból a mélymagyarok... Nem pontos idézet, de azt hiszem az ilyen vacakságokat nem érdemes pontosan idézni, de még megjegyezni sem. Mi már régen túl lennénk ezeken a pitiáner mocskolódásokon, de valahogy mindig akadnak akik „verik a habot”. Nem tudom. Én ezt nem értem. Sokan mondják, hogy a háttérben anyagi érdekek húzódnak meg. Ha így van, még undorítóbb. Az irodalom helyzete? Az előbbiekben talán erre is megadtam a választ... 
    Meg kell jegyeznem, nem csak kilépések történtek. Nemrégiben több mint harminc író kért és nyert felvételt az írószövetségbe, köztük több erdélyi, beregszászi, zömében fiatalok. Ez örömteli. Lehet, hogy egy megtisztulási folyamat kezdődött el csupán... 
  
Színészként már a hetvenes években, színházi elfoglaltsága mellett, járta az országot önálló estjeivel, amit a hatalom akkori birtokosai nem néztek jó szemmel, gyakran csak templomokban léphetett fel. Ma is megy, ahová hívják, és ahol szívesen fogadják, verset mond, műsort vezet, könyvbemutatókon vesz részt. 2002-ben aktív közéleti szerepet vállalt, sőt, kulturális és társadalmi lapot is alapított Búvópatak néven. A mutatványszám 2002. augusztus 16-án, a kaposvári polgári körök első találkozójára jelent meg, és azóta is erősíti erkölcsi erőnket, nemzeti tudatunkat és önbecsülésünket. Milyen céllal hozta létre a Búvópatakot, hogyan készül a lap? Életben tud-e maradni ma Magyarországon egy kulturális folyóirat, amely felvállalja a polgári erkölcsi-esztétikai értékrendet?  
  
2002-ben, a választások után mély depresszióba zuhantam. 1994-ben még zokogtam. 2002-ben már azt sem. Mérhetetlen keserűség vett rajtam erőt. Nem értettem, hogyan dönthet így hazánk lakosságának a fele... Jó, csaltak is, ma már tudjuk... Akkor is! Akkor sem születhetett volna ilyen eredmény az 1956-os forradalom országában. Aztán a keserűség tettvággyá alakult. A fiammal, Csernák Bálinttal, aki számítógép-grafikus, kiváló tipográfus és fotóművész, és Gerencsér Zsolttal elhatároztuk, hogy lapot indítunk. Mindenki olyan fegyverrel harcol, amilyen van neki, mi úgy gondoltuk: tollal, a szó, a szépségek és az értékek erejével. A werberi sátánizmussal ellentétben mi az emberekben élő jót szerettük volna fölébreszteni, erősíteni. Egyre többen csatlakoztak. Ma már ilyen kiváló írókat, költőket mondhatunk állandó munkatársainknak, mint Sarusi Mihály, Papp Árpád, Hegyi Béla, Vallató Géza, Gerencsér Zsolt... szerzőink között tisztelhettük a nemrégiben elhunyt Körmendi Lajos írót is. Szellemi műhelyünkhöz nemrégiben csatlakozott Bakay Kornél történész, Harangozó Imre néprajzkutató, de kaptunk anyagot Tőkés Lászlótól, a Kanadában élő Joós Ernőtől, vagy a gulágot Szolzsenyicinnel együtt megszenvedő, Nagykanizsán élő Rózsás Jánostól... Bocsánatot kérek azoktól, akiket most nem említek, de – hála Istennek – hosszú a sor... Legutóbb éppen Pósa Zoltán József Attila díjas író, költő, a Magyar Nemzet publicistája küldött egy új novellát, amit közölhettünk a Búvópatak augusztusi számában...  
    Hogy életben tud-e maradni és meddig? Ez a lap olvasóin és támogatóin múlik. Amíg lesznek áldozatkész, hazájukat szerető jóakaratú emberek, addig a lap is létezni fog. Egyelőre vannak. És olyanok is vannak köztük, akik nem engedik a nevüket nyilvánosságra hozni, mert attól tartanak, hogy a „másik oldal” képviselői ellehetetlenítenék őket munkájukban, életükben. Jogosan félnek ettől. Ismerünk példákat. Hát, még mindig itt tartunk. Ezek a névtelen hősök tartják fenn a lapot, így elősegítik, hogy az eljuthasson az ország minden területére, csendben, szelíden, de jelentős hatást kifejtve szellemi életünkben, az emberek lelkében, nevéhez hűen, akár a búvópatak.  
  
Főszerkesztő Úr, 2004-ben jelent meg hetedik könyve, A vörös bohóc és más démonok címmel válogatott és új novellái, a Magyar Napló gondozásában. Nemcsak írói magatartására, de egész életére jellemző a lényegkutató szenvedély, és ahogyan írótársa, két könyvének szerkesztője, Lengyel Balázs megfogalmazta, ez a pálya, az önre jellemző írásmód kétségbeejtően kegyetlen, önmagával, a világgal kíméletlen. Az átvirrasztott éjszakák, a bántások és megalázások ellenére mi ad erőt Önnek a napi küzdelmekhez, a folytatáshoz, az íráshoz? 
  
József Attila írta: „A hetedik te magad légy!” Na, ő is megjárta a poklok poklát... Égő ház, jeges áradás, bolondok háza..., disznók közt az ólban... Elkelt volna a segítség. Helyette egy útját keresztező tolató vonat érkezett... De visszatérve a kérdésére: remélem ez a válogatás, a hetedik könyvem megfelel a józsefattilai kritériumnak. Egyébként – tragikus sorsa ellenére – ő is erőt adhat. 
    A közelmúltban egészen brutális, övön aluli ütések értek. A legfájdalmasabb, hogy onnan is, ahonnan a legkevésbé sem vártam. Mi ad erőt az embernek a nehéz helyzetekben? Ez titok. Gondolom, mindenkinek más. Van, akinek semmi. Mi ad nekem erőt? Jézus Krisztus példája, néhány ember és állat szeretete... A létezéshez mindenképpen elegendő. Küzdeni nem akarok. Ha valaha küzdöttem, sohasem magamért. A személyes siker, a hírnév soha nem érdekelt. Az írás kegyelmi állapot. Én csak akkor írok, ha diktál az Úristen. Remélem, lesz még mondandója általam. Lao-Ce mondta: „Az igazi emberek... névtelenül merülnek feledésbe, ha az Út van fényben, de kilépnek a fénybe, ha az Út merül feledésbe.” 
Farkas Judit
  
Csernák Árpád 
VADREZERVÁTUM 
  
Még zöld a búza. Távolról haragoszöld, de itt a búzatábla közepén ülve nem tudok ennél barátságosabb, áldozatkészebb zöldet elképzelni. A szára ezüstös-zöld és egyenes, mint az ifjú hős gerince. A duzzadó, apró búzaszemek fölött már sárgul a zöld. A levelek megadóan hajladoznak, száradnak; átengedik az életerőt a fejnek, a kalásznak. A kalász ezt büszkén viseli: ő a lényeg, minden őérte van. Egyenesen tör az ég felé, érése biztos tudatában. 
    Itt a búzaszálak milliárdjai között ülve én is búzának érzem magam. Étertestem ősrégi időkre emlékezik. Búzatestvéreim körülvesznek; elzárják előlem a külvilágot. A realitás vonalai széttöredeznek; semmivé válnak az évek során önmagamra kényszerített, megszarusodott hazugságok; lepattognak azok a márványszögletek, melyeket mások jelenléte kényszerít rám; az érzéketlenség páncélja leolvad, feloldódik a határtalanságban. 
    A szél itt berzenkedik közöttünk. Mennyi remény, derű, és mégis mennyi megadás van ebben a sustorgásban. Itt vagyunk, együtt vagyunk, élünk, érünk, összedugjuk a fejünket, összedörzsöljük szárainkat; szépek vagyunk, fiatalok és egészségesek, és mire megérünk arra: kenyér leszünk az Úrnak asztalán. Mire megérünk: megértjük a titkot, lehajtjuk fejünket és kenyér leszünk az Úrnak asztalán. 
    Hanyatt dőltem a búzában. Elmerültem búzatestvéreim hallgatásában, a föld szagában, az ég végtelenségében. Így voltunk együtt néhány percig. Hirtelen ráébredtem, hogy a magam alá döntött búzaszálakon fekszem. Fölpattantam, mintha égetnének. Fájó érzésekkel csörtettem ki az útra. 
    Errefelé egészen fehér a homok. Minden izzik a fényben. Először csak a mellényemet, ingemet vettem le, aztán a cipőmet és a nadrágomat is. Megálltam. Koloncaimat ledobáltam az út szélére; fejemet, nyakamat, mellemet; egész testemet az ég, a Nap, a fény felé feszítettem. Nagy, forró kéz simította végig a homlokomat, és ebben a pillanatban megszólalt egy madár. Úgy beszélgetett, dalolt, gügyögött kicsinyeivel, mint egy anya a gyermekeivel. Percekig mozdulatlanul álltam és hallgattam a csoda hangjait. 
    Később egy akác-sorhoz értem. A fehér virágfürtökön méhek ezrei zúgtak a mézgyűjtés édes gyönyörében. A fák alatt magas, puha fű volt: beléheveredtem. Hallgattam a méhek zümmögését, mélyen beszívtam az akác illatát, nagyokat nyújtóztam az arany-zöld fényben. 
    Nem sokáig tarthatott ez a paradicsomi állapot: a dünnyögő csendet trappolás törte darabokra; megremegett alattam a föld. Lóháton egy puskás ember érkezett. 
    – Mit csinál itt maga? – kérdezte. 
    – Most semmit – mondtam –, most pihenek. 
    – Itt azt nem lehet – mondta a puskás ember –, ez itt vadrezervátum. Könnyen eltalálhatja magát is egy eltévedt golyó. – Ezt nem nagyon értettem, hát csak ennyit mondtam: – Kár. Jó volt itt. 
    – De itt nem lehet idegeneknek tartózkodni! 
    – Hogy jutok ki leghamarabb? – kérdeztem, mert már úgysem volt kedvem maradni; minden kemény és hideg lett körülöttem. 
    – Menjen arra egyenest, aztán jobbra elfordul, és... – beszélt még a puskás ember, de én nem hallottam, csak néztem a mozgó száját, és végig arra gondoltam: miért lőnek? 
    – Köszönöm, majd megtalálom – mondtam, s már indultam is. Arra emlékeztem, hogy „egyenest”, hát elindultam egyenesen. Kemény, szúrós volt a föld. Vércseppek, alvadt vértócsák, kilőtt hüvelyek szerteszét. Hirtelen egy fácán röppent fel az elkékült búzából robbanásszerűen és jajgatva. Ez többször megismétlődött: felröppentek zajos szárnycsattogással, célpontként fölmutatva lomha testüket, aztán jajgatva elrepültek. Később egy őz szökellt át előttem a göröngyös úton, és rémülten belévetette magát a búza tengerébe. Megtorpantam. A búzatábla szélén villámsújtotta fa. Üszkös ágaival az ég felé meredezett. Tovább mentem. Már fájt minden lépés. Úgy éreztem, figyelnek. Puskacső mered rám, és velem együtt itt minden élőlényre. Halálraítélt tájon gázoltam keresztül. Szerettem volna minél hamarabb kiérni, de nem találtam a helyes utat. Úgy tűnt: eltévedtem. Aztán ismét trappolás, remegő föld. Ösztönösen futásnak eredtem, mint holmi öntudatlan vadászzsákmány, de hirtelen ismét előttem termett a puskás ember, lepattant a lóról, lihegett, lekapta puskáját, és a mellemnek szegezte. Most láttam, hogy a ló fekete, és a nyakán habot vert a hajsza. 
    – Igazolja magát! Mit képzel!? Messzire ellátunk mi! Mit akar itt?! – sziszegte elvörösödve, mintha valami rosszat tettem volna, vagy legalábbis tehetnék. Igazoltam magam. Valami jót olvashatott ki az igazolványomból, mert megenyhülve mondta: 
    – Nem így állapodtunk meg. – Én nem emlékeztem, hogy valamiben is megállapodtunk volna, hát megkérdeztem: 
    – Talán nem jó irányba megyek? 
    – Mondtam, hogy el kell kanyarodni. Ott van az út – mondta nyomatékosan, mint nehéz felfogású gyereknek a türelmét vesztett tanító, és a halott fára mutatott. 
    Elindultam arra. A fekete fánál elkanyarodtam. Keskeny csapás vezetett keresztül a búzatáblán. Erre kellett mennem. A puskás ember mögöttem állt. Tarkómon éreztem a tekintetét. 
  
Részlet Csernák Árpád: A vörös bohóc és más démonok című, válogatott és új novellákat tartalmazó kötetéből, amely a Magyar Napló gondozásában jelent meg 2004-ben.
A cikk 2005. augusztus 14-én került fel a világhálóra.
 
Visszatérés az
IRODALOM, KÖZÉLET
rovat további cikkeihez
Visszatérés az
AKTUÁLIS ÍRÁSOK
főoldalára
 
 A cikkekkel kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt aktuális írásokat
e-mail címünkre valamint az 1399 Budapest, Pf. 701/578. postai címre várjuk!
ICQ-számunk: 254859031, szerkesztőség telefonszáma: 06-30/520-1428
 
Vissza a főoldalra
 
 A NapSziget folyóirat
évente négyszer
nyomtatott formában
is megjelenik.
 
Rendelje meg Ön is!
1399 Budapest, Pf. 701/578.
 
céljainkat az NKÖM támogatja
 
 
 
Művészek és művészetek a világhálón