vissza a főoldalra
 
ONLINE KULTURÁLIS ÉS MŰVÉSZETI MAGAZIN
(világhálón: 2001. március 1-jétől, nyomtatásban: 2002. tavasza óta)
 
Aktuális írások
Első közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
AKTUÁLIS ÍRÁSOK
(szerkeszti: Varga Gabriella)
 
ESSZÉ, JEGYZET
Ötszázhúsz diák
Átlagban ennyien tanulnak egyszerre fenn az Avason, Miskolcon, a Fényi Gyula Jezsuita Gimnáziumban.
    Kora serdülőkortól, kis felnőttkorig, nyolc éven keresztül jót és szépet, szerénységet és szeretetet, tudást és bölcsességet szívnak magukba a diákok. Bölcsességet, hogy azután kikerülve a nagy életbe, könnyűszerrel el tudjon igazodni annak mindennapos dolgaiban.
    Évente ötvenöt-hatvan diák repül ki az iskolából édeskés szomorúsággal. Nyolc szép évet töltöttek itt, megszerették a fizikai és szellemi környezetet, az épületeket, kertet, és azt a kedves hangulatot, mely azonnal körülvesz mindenkit, aki a várszerűen megépült épületek egyikébe, vagy akárcsak a kertbe belépett.
    Ez az iskola jó példája annak, hogy lehet ma is maradandót építeni, hogy e rohanó világban is megállhatunk néhány percre.
    Ferencz István tervezőépítés érdemeiből semmit sem von le, ha azt mondom, hogy amit tervezett mindazt sugallatra tette. Biztos vagyok benne, hogy Istennek tetsző ez az Avason lévő egyházi és oktatási centrum.
    A tíz évesen idekerülő kisdiák még nem tudja milyen kivételes, milyen szerencsés helyzetben van. Csupán azt veszi észre, hogy iskola ide- iskola oda, tanulás ide vagy oda, szigorú számonkérés, és ő mégis jól érzi magát, nem szorongva jön, és nem várja az utolsó óra csengőjét. 
    Mi lehet mindennek az oka?
    Kezdjük a külső környezetnél: A vörös téglás épületcsoport, belső közösségi tereivel, - bár a kőművesek, a mesteremberek alig több mint egy évtizede, hogy elmentek, alig több mint egy évtizede, hogy felkerült a tetőkre a utolsó kúpcserép, - mégis ki belép ide, ki már messziről meglátja Avas ékességét, lelkébe a múlt hangulata költözik.
    A múlté melybe kultúránk gyökerei kapaszkodik. Vajh mi hagyunk e valamit a jövő nemzedéknek? Tudnak é majd belénk kapaszkodni, vagy a mi korunkat sutba kell dobni, s mélyebbre ásni, hol már termékeny talaj található. Rajtunk múlik, hogy tovább élünk, vagy a jövő nemzedék végleg eltemet, elfelejt mint haszontalan rosszat. 
    Az épületek, a belső közösségi terek, a sportpálya, a kis virágoskertek, a virágcsoportok, és az egészet körülvevő nagy, széles szegélyek, az igazi kert, a gondozott, de nem mesterkéltnek tűnő pázsittal. Néhol egy-egy nagy kő a kert dísze, melyből a mester a feleslegest lehántva elővarázsolta a szobrot.
    A minden szükséges kelékkel felszerelt szabadtéri sportpálya és kerti tűzhely szintén a közösségépítést szolgálja. 
    Az épületcsoport lelkipásztori és oktatási központ. Helyt kapott itt az egyházközség (hetvenezer ember lakik az Avas lakótelepen és nem volt templomuk), az iskola, a kollégium. Egy kerítésen belül van a Jezsuita Rendház, a Római Katolikus Plébánia, az Isteni Ige Templom, a Görög Katolikus Parókia, a Fényi Gyula Miskolci Jezsuita Gimnázium, a Jezsuita Kollégium. 
    A templom mellett álló karcsú harangtorony épület az ég felé nyúlva őrködik a rendre, s a toronyban lakó harangok lelki nyugalmat sugárzó hangjai hívogatnak az Isten házába. A torony oly magas, hogy a templom előtti térről nézve egybe nem szemlélhető meg, legfeljebb csak a legtávolabbi sarokból.
    Ez hát a forma, s most nézzük a tartalmat:
    Templom és iskola, rendház és kollégium, plébánia és parókia együtt, egymás mellett, egy kerítésen belül. Ez már önmagában elég lenne a tartalom meghatározásához.
    A közösséget a templomon, az iskolán, az együtt lakás rendházi vagy kollégiumi formáin kívül formálja itt még sok minden. Van külön az iskolának, külön a kollégiumnak állandó és alkalmi színjátszó köre, működnek könyvtárak, kórusok, van diák-, tanári-, szülői kórus. Igen megható, mikor a tanári kórus búcsúztatja az iskolából kirepülő diákokat. De kevésbé csalogat könnyeket a szemekbe, mikor a három kórus együtt dalolja, zengi a szép magyar nótákat. 
    Aktívan működik, az iskolával, az iskolavezetéssel együtt működik a szülői munkaközösség, az iskolaszék, a diákönkormányzat. Az iskola nem tekint sem a szülők-, sem a diákok közösségeire, úgy, mint szükséges rosszra. Mindkét fél, az iskola és az egyéb közösségek tudják, hogy sokat segíthetnek egymásnak. Nem megtűrtek hát e szerveződések.
    Működik az iskolában több állandó focicsapat: külön a diákoknak, tanároknak, szülőknek. S igazán érdekes, mikor egymás ellen játszanak, és a tizenévesek diákcsapata minden megerőltetés nélkül győzedelmeskedik a tanárok felett. 
    Mindez nemhogy tekintélyvesztéssel nem jár, de a diák még inkább tisztelettel néznek fel tanáraikra, akik tisztelettel, és nagyrabecsüléssel ismerik el a fiatalságból eredő lendületet, gyorsaságot, ügyességet. 
    A diákokat hiába csábítgatnák barátaik hétvégeken a könnyű, vagy néha nehéz drogfogyasztó helyekként ismert szórakozóhelyekre. Ellenkezőleg. Az itteni diákok csábítják barátaikat, ismerőseiket a havonta többször is tartandó iskolai táncházba. 
    Ötödikben a tananyag keretébe beépített a népi tánctanulás. Nem idegen hát egyetlen diáknak sem a népzene, a népi hangszerekből jövő ritmus, s az a néhány újból és újból ismétlődő mozgáscsoport, mely minden népi táncunk motívumaként ismétlődik, s mely monotom mozgás, mint az ima mormolása, egy másik dimenzióba vezet minket.
 
* * *
 
Mindazt, mit eddig leírtam, nem hallomásból, mások elmeséléséből, hanem saját tapasztalásból tudom:
    A hétvégén juniálisra voltam hivatalos a Jezsuita Gimnáziumba. A hívásnak örömmel tettem eleget. Sok szépet és jót hallottam már erről a nemzetünk új büszkeségéről, a miskolci Avas ékességéről, szerettem volna hát személyes is szerezni benyomást. 
    A sok szép és jó, melyet korábban hallottam, mind igaznak bizonyult. Az épületkomplexum valóban lenyűgöző, s ki először látja, és nem ismeri történetét, azt gondolhatja, hogy egy szépen helyreállított, felújított műemlékben jár. 
    Akinek műemlékek jutnak eszébe ezen épületek láttán, nem jár messze az igazságtól. Amit itt kerítésen belül látunk, biztosan bevonul az épületek történelmébe. A körülötte lévő panelházak helyét idővel felváltja a tájba illő igényes épületek sorozata, s együtt díszítik majd az Avast.
    A nap magason járt az égen, s erősen tűzött, mikor megérkeztem. A kocsibejáró vendégvárón tárva volt. Behajtottam, s kerestem a legközelebbi parkolóhelyet. Hosszú volt az út, pihentető a kiszállás. Körülnéztem. Délidő lévén épp csak egyetlen diákot pillantottam meg, ki a kollégium épülete felé tartott. Eléje siettem. Barátságosan köszöntöttük egymást, mintha mindig is ismertük volna a másikat, majd megkérdeztem:
    – Elnézést, merre találhatom meg Tamás Atyát? Forrai Tamást keresem.
    Az útbaigazítás kedves, készséges és közvetlen volt.
    Mi volt az első élményem az egyházi és oktatási centrumról?
    A gazdag szellemiségű múltat felelevenítő várszerű, vörös téglás épületek megpillantása, a vendégváró nyitott kapuk, és a kedves, szeretetteljes hang.
    Alighogy megérkeztem, épp csak beléptem a kapun, s már tudtam, hogy ki lakik itt e kerítésen falain belül: a Szeretet.
    Lehet, hogy van aki az mondja: én csak erre hangoltam magam, és saját hangulatom vetítettem a környezetre. Biztosan ebben is van igazság, azonban azt mondom, a környezet és a hangulat kölcsönhatásban vannak egymásra. Az igényesen kialakított és tisztán, rendben és gondozottan tartott környezet sugározza a nyugalmat, a jót, a szeretetet.
    Megérkeztek kis csoportunk többi tagjai, és a háziak is. Tamás Atya körbevitt minket, majd a templom előtti nagy téren állapodtunk meg. Szép és harmonikus, egységbe és tájba illő itt minden, modern, és egyben a régmúltat idéző.
    A harangtoron őriz és egyben uralkodik, közvetít és összeköt.
    Beléptünk Isten házába. A belső tér kellően díszített, de mégis egyszerű. Kétoldalt hatalmas vörös téglából épített dombormű, mely a futó szemnek semmit, az álmélkodónak annál többet mond.
    Közeledtünk az oltár felé, mikor a sekrestyéből egy idős, alázatosan öltözött, jóságos arcú ember jött ki. 
    – Ő a plébánosunk. P. Csókay Károly – súgta az egyik kísérőnk.
    Nem szoktam meg, hogy a plébános, a templomba látogató idegenhez odamenjen, kezet nyújtson, bemutatlkozzon. Itt ez történt. Károly Atyával az esti vacsoránál, és a reggelinél is találkoztam. Mindig úgy köszöntött, mint régi ismerősét, mintha nem is néhány órája találkoztunk volna először. Talán nem is néhány órája találkoztunk először. Azon gondolkodtam, milyen sok emberrel találkozhat Károly Atya. Vajon mindenkit azonnal megjegyez magának, és a következő alkalommal már régi ismerősként köszönt? Biztosan így lehet. Ezt az adottságát, ezt a talentumot kapta ajándékba, s ezerszeresen, milliószorosan adja vissza. 
    Délután, mikor a juniálison az ügyességi bemutatók, a kirakodó vásár zajlott, elvégeztük a hivatalos munkánkat, hogy azután az est már csak a pihenésé, a kikapcsolódásé és a beszélgetésé legyen.
    Hivatalos megbeszélésünk végeztével Tamás Atya a Plébániára kísért, ahol szállást kaptam. Tamás Atyának még arra is gondja volt, hogy kicsit megpihenjek az esti program előtt. 
    Kicsit alábbhagyott a hőség, felfrissültem mentem az est helyszínére. Épületekkel körülvett, de nem zárt, legalább ezer embert befogadni képes, tágas hely az iskola közösségi tere. A terület dimbes-dombos felszínét ügyesen kihasználva az építész úgy tervezte meg e tér kivitelezését, hogy a domboldal legyen egybe a területbe beilleszkedő természetes színpad is. 
    Az ebédlőhöz közeli részre települt ki a két hatalmas svédasztal, s kezdték azokat megpakolni. Édességet a szülők hoztak, s mindenki kapott egy-egy sorszámot, mert a süteményekre szavazni lehetett, kié volt a legfinomabb. Minden szülő, vendég s diák becsülettel ment megvásárolni vacsorajegyét, pedig később senki sem kérte számon ki fizetett, s ki nem. Méltatlan lett volna a helyhez az ellenőrzés, de semmi szükség sem lett volna reá.
    Közben a szerzetesrend tagjai hordani kezdték a térre a kerti asztalokat, székeket, leányok és édesanyák a terítésnél, fiúk és édesapák a hurcolásnál segédkeztek.  Mire elérkezett a hat óra, az esti programkezdés ideje, minden a helyén volt.
    A teret betöltöttük, helyet foglaltunk az asztaloknál, a könnyű székeket a színpad felé fordítottuk. 
    Szolid népviseletbe öltözött fiatalok néptánca, és népi éneke nyitotta meg a műsort. Szavalatok, rövid beszédek, szóló énekek következtek. 
    Asztaltársaim elmondták, hogy ez a főtér minden közös rendezvény helyszíne. Itt tartják a ballagást is, szabadtéri misével egybekötve. A ballagásra minden szülő, rokon ismerős és érdeklődő hivatalos, a létszámot korlátozni nem kell. Elfér itt mindenki. Az ünnepély kicsit hasonlít a székelyföldi kicsengetés ünnepéhez. A szemek könnyesek, az élmény életre szóló nemcsak a diáknak, de minden résztvevőnek.
    S ugyancsak e szabadtéri színpad a helyszíne sokszor az iskolai, kollégiumi amatőr színjátszó-körök előadásainak.
    Úgy emlékeztünk meg nemzetünk ezerszáz éves történelme legnagyobb tragédiájáról, hogy nem a búslakodásé volt a fő hangsúly, hanem az akaratunkat egyesítő, jövő felé néző, építő erőé. 
    – A hazáért és a szabadságért jelszó üres és hamis – mondta Tamás Atya. 
    – Csak az Istennel a Hazáért és a Szabadságért képviselheti azt az erőt, melyet magunkénak vallhatunk.
    A hivatalos programot a kórusok éneke fejezte be.
    A zenetanár és kórusvezető sok energiát kapott. Fáradhatatlanul végzi önként feladatát. Előbb a diákkórus, aztán a tanári kórus, a szülői kórus, majd mind együtt énekeltek, s töltötték meg a teret dalaik hangulatával. Közben a végzős diákokat a maradó tagok köszöntötték, a zenetanár pedig elmondta, mikor a pergő énekek dirigálása után kifújta magát, hogy a diákkórus rövidesen Drezdába megy vendégszerepelni. A pályázati pénz azonban kevés az utazáshoz, nem tudnak mindenkit elvinni. Kit hagyjon itthon? Hiszen minden egyes kórustag nagyon lelkes, szorgalmas. 
    Meg kellett hogy hallják sokan a kérést, a segítségadás biztosan nem marad el, és utazhat a diákkórus minden tagja. A tanulás, az olvasás, a színház és sok egyéb más kulturális elfoglaltság mellett a kirándulás, az utazás az miből oly sokat meríthetünk.
    Mielőtt éhségünket csillapítottuk csángó kislányok Mária énekét hallhattuk, a felhívást, hogy vásárolható a Feljött a nap szép fényesen CD lemez. A vásárlás egyben téglajegy is a csángó magyar iskolák építéséhez. 
    Nemzetünk egyik legmostohább csoportja a csángó. Elzártan, de mert zártan éltek, és élnek mind a mai napig. 
    Nagy kincset őriznek, kultúránk sok ősi motívumát, mozzanatát, ma másol már sehol meg nem található kincsek között élnek. Pótolhatatlan kincse ez nemzetünknek. Nem tehetjük meg, hogy veszni hagyjuk. 
    A csángói magyarság szegénysége számunkra elképzelhetetlen. Mégis, ha elmegyünk közéjük, mindenüket, azt a keveset is amijük van megosztják velünk. Életerejük, életigenlésük szavakkal kifejezhetetlen, vidámak, táncra, dalra szívesen perdülnek.
    Vacsora után következett a táncház népi muzsikával, csángó táncmesterrel, ki kurjantásával, vezényszavaival sok-sok tucat pergő lábat tudott összehangolni.
    Ahogyan ez lenni szokott a népi táncoknál, hol körbe-körbe járva döngettük jelen esetben térburkolatot, hol párba álltunk. Nekem az egyik legkedvesebb az volt, mikor párban állva körbe jártunk, majd a táncmester vezényszavára a leányok, hölgyek mindig eggyel előbbre mentek, s mindig új és új ismeretséget köthettünk.
    Nem maradt ki a táncból sem idős, sem gyermek. A legkisebb az édesanya nyakában, a legidősebb pedig nagyunokájával ropta. 
    A táncház is múltunk, kultúránk egy része. Sokáig nélkülöztük, de most egyre több helyen ismét felfedezzük.
    Mikor a nagyóra tizet ütött, a zenészek eljátszották a búcsúnótát.
    A tér csak lassan csendesedett el. Itt-ott, honnan-honnan nem előkerült, előkerült egy-egy kancsó vörösbor, a felnőttek kicsit ittak, beszélgettek, búcsúztak.
    Aztán, ahogyan a Petőfi dal is mondja: „Kihörpenték boraikat, Véget vetnek a zenének, S hazatérnek a legények.”
    Ez tehát ismerkedésem rövid története a miskolci egyházi és oktatási központtal.
    Tamás Atyával hazasétáltunk a plébániára, miután még segédkeztünk a téren a rendrakás utolsó mozzanataiban. 
    A plébánia közös konyháján találkoztunk Károly Atyával, ki a Nemzetet lapozgatta, s persze mi másról válthattunk volna szót, mint nemzetünk politikájáról, az elmúlt rendszer hazai, és a mostani globalizált világ nemzetromboló politikájáról. 
    Nyugovóra tértünk. Engem sokáig elkerült az álom. De hogyan is jött volna ennyi élmény után:
    Ötszázhúsz diák, ki egyszerre itt tanul, ötven-hatvan, ki évente kimegy a nagy életbe. Mit visznek magukkal? Kincseket. Kincseket, melyeket itt kaptak ebben az iskolában, s melyet soha senki nem tud elvenni tőlük. Kincseket, melyek bennük szunnyadnak, s mikor kell előjönnek, védenek, segítenek, utat mutatnak.
    Évi ötven-hatvan diák egy oldalról nézve még csonka országunkban sem sok, nemzetünkben gondolkodva pedig még kevesebb. Más oldalról nézve viszont igen jelentős létszám. Lángok, fények ők, mustármagok és kovász. Bevilágítanak, megízesítenek, megkelesztenek sokat és sokakat. 
    Ők olyan indíttatást kaptak, mely megvédi a ma világának sok félrevezető látszatkincsétől, az üres tartalomtól.
    Azt nem állíthatom, hogy ez az iskola, ahol jártam a legjobb középiskolája nemzetünknek, mert akkor igazságtalan lennék több másik jeles intézettel. De azt igenis állítom, hogy ez az egyik legjobb. Az összehasonlítás egyébként is igen relatív. Nem alapítható csak arra, hogy milyen arányú a felsőoktatási felvételt elértek százaléka. 
    A reális összehasonlítás ennél sokkal bonyolultabb. Egyik módszer lehetne a 20–30 évvel korábban végzettek kikérdezése, hogy boldognak érzi e magát az életben. 
    Hogyan is olvashatjuk egyik nagy költőnk versében? „A templomot s az iskolát”
    Igen a templomot és az iskolát ne hagyjuk. És akkor nemzetünk felemelkedése sem maradhat el.
Hardy F. Gábor
Szülői Közösségek
A cikk 2005. július 25-én került fel a világhálóra.
 
Visszatérés az
ESSZÉ, JEGYZET
rovat további cikkeihez
Visszatérés az
AKTUÁLIS ÍRÁSOK
főoldalára
 
 A cikkekkel kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt aktuális írásokat
e-mail címünkre valamint az 1399 Budapest, Pf. 701/578. postai címre várjuk!
ICQ-számunk: 254859031, szerkesztőség telefonszáma: 06-30/520-1428
 
Vissza a főoldalra
 
 A NapSziget folyóirat
évente négyszer
nyomtatott formában
is megjelenik.
 
Rendelje meg Ön is!
1399 Budapest, Pf. 701/578.
 
céljainkat az NKÖM támogatja
 
 
 
Művészek és művészetek a világhálón