vissza a főoldalra
 
ONLINE KULTURÁLIS ÉS MŰVÉSZETI MAGAZIN
(világhálón: 2001. március 1-jétől, nyomtatásban: 2002. tavasza óta)
 
Aktuális írások
Első közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
AKTUÁLIS ÍRÁSOK
(szerkeszti: Varga Gabriella)
 
IRODALOM, KÖZÉLET
„Isten vagy sátán. Középút nincs.”
Kutakodás Pósa Zoltán íróasztalán és gondolataiban
József Attila-díjas író-kritikus, a Magyar Nemzet munkatársa, a Magyar Írószövetség Választmányának és Felügyeleti Bizottságának tagja és hosszan sorolhatnánk tovább az intézmények nevét, ahol feladatot vállalt, a tisztségeket, amelyeket betölt. Ő Pósa Zoltán. Az avantgárd író, a nyolcszáz oldalas nagyregény író, aki mindezek mellett még arról ismerszik meg, hogy egyszerre több könyvön dolgozik. Legutóbb a Különleges szakasz című regénye látott napvilágot a Széphalom Könyvműhely gondozásában. 
 
– Miről szól a Különleges szakasz?
 
– Ez egy abszolút realista, hagyományos, cselekményes, mindenfajta szürrealista fifikáktól mentes regény, amely egy egyetemet végzett tartalékos tisztnek s két társának a svejki botladozásait írja le. Helyszíne egy nyíregyházi tartalékos tiszti különítmény, három főhőse pedig egy agrármérnök, egy marxista-leninista egyetemi oktató, aki ráadásul pozitív figura, és egy szintén pozitív figura filmművészeti előadó. Mindhárman balfácánok, akik a maguk szakmájában viszont abszolút profik, emellett jópofa emberek. Nyilván a filmművészeti előadó és az agrármérnök a kevésbé megalkuvó. A marxista-leninista egyetemi oktató nagyon vonzó, kedves konformista, akinek a megélhetés mindennél fontosabb, de a katonaságnál azért tisztességesen viselkedik. Egy magyar, hetvenes évekbeli „Svejk történet”-szerűség, amin még röhögni is lehet. A dolog tragikumát persze nem hagyom ki, de nem a katonaság a történet fő tragikuma, hanem az, hogy a végén mindegyik hős azt gondolja, a katonaságra úgy fog egy év múlva visszaemlékezni, mint élete legboldogabb korszakára, mert közben szüneteltek a problémái. És hogy az az igazi kilátástalanság, ami odakint vár majd rá, mert távlattalan. Mert akár Dunántúlra egy rosszul működő téeszbe, akár egy agyontámogatott állami gazdaságba megy el dolgozni, az életének az alapdilemmája nem oldódik meg, és mindig csak arra fog emlékezni, hogy mennyivel jobb volt egyetemistaként. 
 
– Az egyetemtől a rendszerváltozásig eltelt két évtizednyi idő alatt úgy születtek a regényeid, hogy tisztában voltál vele, a kéziratok az asztalfiókban maradnak. Miként lehet azzal a tudattal dolgozni, hogy a meg nem alkuvás következményeképpen ezek a könyvek nem fognak megjelenni, illetve hittél-e abban, láttad-e magad előtt azt a napot, amikor majd a kéziratok könyvvé lesznek mégis?
 
– A meg nem jelenésnek, a mellőztetésnek az elviselését paradox módon megkönnyítette az a bizonyos isteni szikra, amelynek hatására el kezdtem írni. Azt szoktuk mondani, hogy ilyen nem létezik, az sokkal törvényszerűbb, lényegesebb és bennünk meglévő folyamatok beindulása, meg hogy az ember az írói tehetségéről azért is beszélhet abszolút elfogulatlanul és a szerénytelenség látszatai nélkül, mert ezt a képességet Istentől kapta; mintha az egész nem is az én érdemem lenne, hanem valaki diktálná nekem, s én csak közvetíteném. 
Gyerekkoromban megírtam két szörnyűségesen rossz verset. Édesanyám ismert egy Marconai Tibor nevű költőt – eredetileg Ruprecht Tibornak hívták és a reakciós múltja miatt csak az ötvenes évek elmúltával jelenhetett meg néhány kötete –, és megmutatta neki a borzasztó rossz kis klapanciáimat, hogy ugye van-e a fiúban valami. Marconai elkezdett nevetni rajta, és azt mondta, ebből a fiúból prózaíró lesz, mert a prózai dikciója fantasztikusan jó. De a vers úgy rossz, ahogy van, ostobaság, látszik, hogy az ötvenes évek klapanciái óhatatlanul is hatottak rám, istenélményről úgy beszélek, mintha munkásmozgalomról beszélnék, de egy biztos, hogy prózaíró lesz belőlem. 
    A második versem, amivel tizenöt évesen egy hölgy szívét akartam meghódítani, a Reszket a bokor, mert madárka szállott rá kezdetű Petőfi versnek volt az epigonizmusa. Edit nevű lánynak írtam és Margarétának neveztem, úgy kezdődött, hogy ó Margaréta, te gyönyörű leány. De megmutatni már nem mertem neki, s ettől meg is rémültem kissé, hogy hát mi lesz belőlem, ha ennyire gyáva vagyok? De megfogant bennem, hogy valamiféle írói talentumnak mégiscsak a birtokában lehetek, Marconai Tibor szavaira is emlékeztem, s meg voltam róla győződve, hogy mivel ez a talentum adott, tökéletesen mindegy, hogy megjelennek-e a költeményeim vagy sem. 
    Mindkét nagyszülőm református lelkész volt, szüleim pedagógusok. A gondolatokat, amelyekkel beoltottak, egyre jobban magamévá tettem. Ezen felül tíz éves koromban elolvastam Jean Cocteau Vásott kölykök-jét, majd Szabó Dezső Csodálatos életét, háború előtti kiadásokban. Ráébredtem arra, hogy a hivatalosság ezeket itt és most nem nagyon szereti, és én is valami ilyesfélét akarok írni. Úgysem jelenik meg soha egyetlen sorom se, ezért a műveimet szépen be fogom köttetni, el fogom tenni, és majd az unokáim valamikor elolvassák. Abban, hogy nekem sem prózai, sem lírai munkám nem fog az életben megjelenni, megnyugodtam, s elhatároztam, hogy éppen ezért leszek kritikus. Az iskolarádióban fölolvastam két úgynevezett irodalmi műsorról szóló rádiókritikát, amiről azt mondták, annyira tele vannnak idegen szavakkal, hogy érthetetlenek. Tehát kritikus se leszek. Nem elég, hogy nemzeti vagyok, keresztény, de még intellektualizált figura is. Minden bűnben tobzódom, amit a kommunisták bűnnek tartanak. Keresztény vagyok, konfirmáltam a nagytemplomban. Anyámat ezért távolították el a francia tanszékről és dugták be egy lektorátusra, egy nyelvtanári csoportocskába. Egyetemi oktató létére hagyott engem konfirmálni és valaki följelentette. Tanszéki karrierjét azzal a gesztusával vágta el, hogy hallgatott az apai nagyanyámra és beíratott hittanra. 
    Nemzeti elkötelezettségű is vagyok, mert tisztában vagyok azzal, hogy Magyarországnak a területét egyharmadára csonkították, és erről hallgatni sem vagyok hajlandó. 
És kozmopolita is vagyok. Az egzisztencializmusért rajongok meg a strukturalizmusról szóló tanulmányokért. Jean Cocteau, Szabó Dezső, Sartre, Claude Levi-Strauss, Camus… kell ennél több? Az ilyen emberre mondták, hogy ez egy dafke-figura és integrálhatatlan. Aki egyszerre képes kozmopolita is lenni, keresztény is meg nacionalista is, az menthetetlen.
 
– A mintegy két évtizedig tartó mellőzöttség után (mindössze egy köteted jelent meg ezalatt, az Ama tőrök 1985-ben), a rendszerváltozás utáni évek elhozták számodra a kibontakozás lehetőségét (hét könyv, József Attila-díj). Nyolcszáz oldalas nagyregényed, az Aranykori tekercsek méltatásában Hernádi Gyula ezt írja: „Amikor eljutunk az Aranykori tekercsek zárómondatához, már tudjuk, hogy az a kor tényleg rémesebb volt minden korábbinál. Nem az életünket vette el, hanem az életünk értelmétől, valódi tétjétől fosztott meg bennünket. Nem atombombával törölt el bennünket a föld színéről, hanem lassan ölő mérgeket, szex- és szeszőrületet, kilátástalan sebességhajszolást és végeláthatatlan, agyfacsaró, sehová sem vezető vitákat bocsátott ránk. Maga volt a kisbetűs sátán.” No de, éppen ezek ellen küzdünk ma is. 
 
– Az, hogy a regényeimnek majdnem mindegyik mellékalakjából liberális lett, sokat elárul. Másik regényem címe, a Menekülés négy sávon is a száguldásra utal. Csak a szex, a stoppos utak, a sebesség- és az alkoholélmény öncélú hajszolása meg a terméketlen, agyfacsaró, túlságosan racionális viták alkotáspótlékként való fölhasználása volt jellemző a hőseimre, illetve a főhősre. Akik igazán nagy formátumú személyiségek voltak, azok valószínűleg nagyon lassan és csak fokról-fokra tudták magukat megvalósítani akkor is, ugyanúgy, mint most. Az önrombolás és az önsorsrontás legalább annyira látványosan megvalósult azokban az időkben, csak akkor még nem volt bulvársajtó, akkor erről jótékonyan hallgattak. Csak azt hallottuk, hogy mi sem értettük meg Hajnóczy Pétert, aki időnek előtte halt meg, vagy Pilinszkyt, akikkel végzett a démon. A szorongás és az önsorsrontás démona. 
    Nincs más lehetőség, mint megtalálni Istent. Én akkor tényleg nem pózból gondoltam azt, hogy egy író számára nem az a legfontosabb dolog a világon, hogy megjelenjen, amit írt. Persze, hogy utána küzdöttem is érte. Nem akarom magamat a meg nem alkuvás gáncs nélküli lovagjává kinevezni, mert ne higgyük magunkról, hogy Jézus Krisztusnál jobbak vagyunk. És tiltakozom, amikor akár a magyar, akár a nemzetközi költészet legjobbjainak bármelyikét is oly módon próbáljuk példaképpé avatni, mintha ő lenne az Isten egyszülött fia. Ők is esendő emberek voltak, s nem szabad az esendőségeiket példának tekinteni.
 
– A mostani liberális-globalista világ, amely a családot, a gyermekvállalást, az emberi méltóságot letaszította a fontossági sorrend éléről, vajon milyen értelmet hagy az életünknek?
 
– Azt szoktuk mondani, hogy a vörös materializmust legyőztük – ha legyőztük -, a fehér meg a kék materializmus viszont sokkal legyőzhetetlenebbnek látszik. Ma legfőbb ellenfelünk az ideológiamentesség. A sátán tudniillik üres. Egyfajta vákuum, és a vákuum könnyen beszippantja az embert. A látszólagos elkötelezetlenségnek pedig pozitív töltetet ad a diktatúrától való ösztönös félelem, amelyre azok próbálnak nagyon sikeresen rájátszani, akik a diktatúra legfőbb tényezői voltak. A másik pedig, hogy a sátán igen tetszetősen szokta az embert megkörnyékezni a kellemességen keresztül, hogy nem fontos elkötelezned magad Isten mellett, nem fontos, hogy melyik nemzet fia vagy, nem fontos, hogy családod, gyerekeid legyenek. Csak az a fontos, hogy jól élj, megszerezd munka vagy valamiféle munkapótlék által azt a pénzt, amivel a globalizmus által termelt javakat megvásárolhatod és élvezheted. Ám egyszer elérkezünk ahhoz a pillanathoz, amikor számot kell vetnünk Isten színe előtt arról, hogy hogyan sáfárkodtunk a tőle kapott értékekkel. Az ember szabad, Isten szabaddá tett bennünket, és a választásunk ez: Isten vagy sátán. Középút nincs. Isteni úton haladni először nagyon nehéznek tűnik, de utána sokkal könnyebb. Noha az ember a megtérése után is követ el apróbb-nagyobb vétkeket, de tudnia kell, hogy az isteni kegyelem nem ad bérletet a bűnök elkövetésére. A végtelenségig nem lehet bűnben, fertelemben élni. Annak dacára, hogy ezt sugározza felénk a globalizmus, a leggyarlóbb, legkiszolgáltatottabb embernek is van lehetősége arra, hogy ne ezt az utat válassza.
 
– A rendszerváltozás utáni időszak mikor következik sorra a Pósa-regényekben?
 
– Egyelőre a lágy diktatúráról szóló művek ívét szeretném lezárni. Az Aranykori tekercsek a hatvanas évekről szól, úgy is, mint társadalomrajz, úgy is, mint önlélekrajz és mint a kort alapvetően befolyásoló szellemi irányzatoknak valamiféle összegzése, a kereszténységtől kezdve az egzisztencializmusig, az új francia regényig vagy az új tárgyiasságig. Menekülés négy sávon címmel megírtam a hetvenes éveket – érdekes módon az korábban jelent meg – arról, hogy ebből a borzalmas, önhergelésre késztető világból nincs kitörés. Majd megjelent a csakazértis kitörés regénye, a Mediterrán tintabúra, amelyben az istenhit és a szerelem úgy emeli ki a fickót ebből a pokolból, hogy egy vizionárius látomásként majd a jövőben fog megvalósulni. A regényötös negyedik része a Tricikliturgia, amely az első, rendszerváltozásról szóló regény. Nagyon költői, részben meseszerű, a legendaforma és a szürrealista költészet logikája vonul végig rajta következetesen. Egymással szemben áll a főhős személyiségének egy olyan pólusa, amely csak a nemzet alapvető gondjait hajlandó tudomásul venni, a másik pólusa pedig csak a lélek gyötrelmét hajlandó elfogadni és a társadalomtól izoláltan akar létezni. A kettő egymásnak ugrik, ebből kiszikráznak különféle konfliktusok, és egy olyasfajta zűrzavar jön létre, ami égi mása lehetne a mostani világnak, és ebből a zűrzavarból kell eljutni odáig, hogy az értelmes élet lehetőségét megtaláljuk. A főhősnek ez úgy sikerül, hogy a felesége várandós, gyereke lesz, és nyilvánvaló számára, hogy ő nemcsak a maga módján hisz, hanem a szónak a dogmatikus értelmében is keresztény. Ettől – istenhit, család – megnyugszik. A regény ötödik része, A falzettos profidalnok záróköve a szocializmus negatív belső fejlődésregényét ábrázoló regényfolyamnak. Ebben egy sci-fiszerű látomásból jutok el a nyolcvanas évek hétköznapjaihoz. A főhős, Szeép Barna Zoltán, felesége és barátai segítségével beül egy képzeletbeli űrgondolába, amely elakad valahol a múltban. A regény gondolati főmotívuma, hogy bár a Kádár-korban kifelé nem nagyon létezett autentikus önmegvalósítás, abban a korszakban is lehetett autentikusan létezni, a transzcendenciába való felfutás a diktatúrában is lehetséges volt, ha az ember megtalálta a saját mikrovilágában az erkölcsi értékeket, a művészet erejében, a család megtartó erejében, a hitben, a szex-halmozás helyett az őszinte szerelemben. Erről szól a regény, meglehetősen zaklatottan és lüktető cselekményességben. Végül a főhős úgy menekül ki az űrgondolából, hogy a felesége azt mondja neki: ha megírod az istenes verseidet, az kiszabadít. Negyven darabból álló istenes versblokkot zúdítok rá az olvasóra a kötet befejezéseként. 
    És hogy még mindig ne a rendszerváltozásnál tartsak, két olyan realista regény befejezésén dolgozom, amelyek közül egyik, az Irodalmi dandy egy hatvanas évekbeli olvasótábor, a Nyüzsgés hava pedig egy kora hetvenes évekbeli szegedi író-olvasó találkozó közegében játszódik, és bemutatja, hogy ezek belülről milyenek voltak. Az olvasótáborban a főhőst nem érdekli, hogy a gyerekekbe kéne az irodalom iránti affinitást beleoltani, csak az izgatja, hogy itt összetalálkozzon egy befutott pályatárssal, aki majd felfuttatja őt. Az író-olvasó találkozóról szóló regényben a fiatal író számára nem az a fontos, hogy ő az öreg írót bemutathatja, hogy az egyetemen előadást tarthat róla, hanem hogy közelebb kerüljön hozzá, hátha tud segíteni a műveinek megjelenésében. 
    Van itt egy munkacím, némi öniróniával, kigúnyolva saját Aranykori tekercseimet is: Pléhkorszak. Ez már a jelen, de inkább látomás. Elképzelem, hogy megtörtént az első atomrobbanás, és utána hogyan élünk. Az első atomrobbanás víziója után a mostani hétköznapok egészen rózsásnak tűnnek – úgyhogy megnyugszom.
 
– A rólad szóló méltatásokban sorra olyan fogalmak emelkednek ki, mint műveltség, lexikális tudás, „szeretetreméltó személyiség”. Munkabírásod és szorgalmad elképesztő. Mond-e a világ mindezért köszönetet, egyáltalán, mi jelenti számodra a köszönetet? 
 
– Erre mondhatnám nagy fennkölten, hogy a hazáért cselekszem, nem a köszönetért, meg hogy a jó tettek magukban hordozzák saját jutalmukat. De bármilyen hülyeségnek is hangzik, így igaz. Az ember tényleg nem feltétlenül a jutalom reményében cselekszi azt, amit jónak gondol, hanem azért, mert nincs más lehetősége. Ugyanakkor nyilvánvalóan én is sokat hibázom. Most olyan szempontból jól érzem magam, hogy megtaláltam a harmóniát a magánéletben, köszönhetően feleségemnek, aki a legnehezebb időkben mellettem állt és áll ma is, és huszonhét éves, remek fiamnak. Ez is magában hordja azt, hogy nem is olyan rossz ezen a földön létezni. Az pedig, hogy állandóan van miért küzdeni, keretet ad az ember létének. 
    Az írás önmagában is örömet okoz. Egy cikk, ami után gratulálnak, vagy egy regény, amire remek pályatársaimtól jó visszajelzések jönnek… Azt sem akarom letagadni, hogy az olyasfajta sikerek, mint például a Hernádi-tanulmány, vagy Csontos János és Sebeők János barátaim elismerő szavai és a többi méltatás, mind jól esnek. Ugyanakkor furcsamód mindig úgy érezzük, ezt az életet azért is szoktuk siralomvölgynek nevezni mi, keresztények, mert sokszor azokban a pillanatokban, amikor az embert valami sikerélmény éri, váratlanul jön egy tragédia vagy balsiker. De fordítva is igaz: egy nagy balsiker kellős közepén fölvillan valamiféle reménysugár.
 
Varga Gabriella
A cikk 2005. június 4-én került fel a világhálóra.
 
Visszatérés az
IRODALOM, KÖZÉLET
rovat további cikkeihez
Visszatérés az
AKTUÁLIS ÍRÁSOK
főoldalára
 
 A cikkekkel kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt aktuális írásokat
e-mail címünkre valamint az 1399 Budapest, Pf. 701/578. postai címre várjuk!
ICQ-számunk: 254859031, szerkesztőség telefonszáma: 06-30/520-1428
 
Vissza a főoldalra
 
 A NapSziget folyóirat
évente négyszer
nyomtatott formában
is megjelenik.
 
Rendelje meg Ön is!
1399 Budapest, Pf. 701/578.
 
céljainkat az NKÖM támogatja
 
 
 
Művészek és művészetek a világhálón