vissza a főoldalra
 
ONLINE KULTURÁLIS ÉS MŰVÉSZETI MAGAZIN
(világhálón: 2001. március 1-jétől, nyomtatásban: 2002. tavasza óta)
 
Aktuális írások
Első közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
AKTUÁLIS ÍRÁSOK
(szerkeszti: Varga Gabriella)
 
IRODALOM, KÖZÉLET
Pósa Zoltán Aranykori tekercsei
A nemlétező aranykor remekmívű gyémántkristályai  
Pósa zsenialitása vonzza az irigyek, a tehetséggyilkolászatra kiképzett kombattánsok dühét 
Szabálytalan elmélkedés Pósa Zoltán Aranykori tekercsek című szintézisregényéről 
  
Olvasva Kabdebó Lóránt, Taxner Tóth Ernő, Sebeők János, Koppány Zsolt, Petrőczi Éva, Benke László, Tarján Tamás, Iszlai Zoltán, Petőcz András, Parcsami Gábor, Egressy Zoltán, Vitéz Ferenc, Szénási Miklós, de még a posztmodern slapajítisszel beoltott, egykor nagyreményű irodalomtörténész-titánnak indult, mára igazi tudóskolbásszá színtelenedett berlini magyar professzor, Kulcsár Szabó Ernő, a legifjabbak közé tartozó kiváló tehetségű író, Erős Kinga, valamint Szilassy Zoltán és Csontos János elragadtatott tanulmányait Pósa Zoltán regényeiről, immár én, Pósa Zoltán remek monográfiájának alanya és tárgya, Hernádi Gyula is büntetlenül leírhatom valódi véleményemet: Pósa regényei zseniálisak, a legújabb, a több mint nyolcszáz oldalas Aranykori tekercsek pedig nem csak nagyregény, hanem remekmű. Pósa pedig nagy író. Csontos János költő, kritikus, publicista (és a fent nevezett, egymástól igencsak különböző tollforgatók egybehangzó véleménye) is igazolja, hogy nem vagyok elfogult e szeretetreméltó, elfogultságokra pedig igencsak érdemes, íróként, magánemberként is izgalmas, szórakoztató, ráadásul társasági lényként is kellemes egyéniség iránt, aki persze néha igen-igen rabiátusan is képes viselkedni, ha haragszik valamiért. Csontos János írói polihisztornak hívta egy előadásában még Pósát. Értsd: regényben, versben, tanulmányban, kritikákban, újságcikkekben egyaránt boszorkányosan bánik a tollával. Aki ráadásul nem ismer penzumot, rutinfeladatot. Bármennyire játékos – és egykor bohém- fiú – (ötvenhat esztendős örökifjú, a szűz jegyében, 1948. szeptember 6-án jött a világra) komolyan veszi, s élvezettel teljesíti a Magyar Nemzet-beli rutinfeladatokat, még a mínuszos hírekkel is gondosan bánik. 
    De miket is hordok itt össze. Ebben a mai világban, ahol Gyurkovics Tibor barátunkat idézve: író írónak ordasabb farkasa a legelvetemültebb ragadozónál is, nincsenek érvek a vérlázító rosszindulat, a legsunyibb számítógépes vírusnál is pusztítóbb slapajítisz negatív elfogultsága ellen. Egy olyan elementáris, elsöprő tehetség, mint Pósáé, szinte vonzza az irigyek, a tehetséggyilkolászatra kiképzett kombattánsok dühét. Van, aki még emlékszik arra, hogy úgy másfél évtizeddel ezelőtt a Pósával azonos formátumú Juhász Ferencet, a költők költőjét úgy próbálták dühödten széttépni a bacilus-kritikuskák, a rühatka-költőcskék, mint ahogy a verebek rontanak a nappali fényben vaksin pislogó gigászi bagolyra, vagy a különleges színű, tőlük eltérő, hozzájuk képest más énekesmadarakra és csákós társukra. A valódi tehetség önmagában a rombolás dühét váltja ki az egymást gátlástalanul túldicsérő közepesekből, szürkékből. Ha nekik szabad egymást baráti alapon agyonajnározni, miért ne mondhatnám ki én egy barátomról, hogy azon kevesek közé tartozik, akik fennmaradnak a halhatatlanokat kiválasztó rostán. Azért is vagyok autentikus forrás, mert Pósának több, asztalfióksorsra kárhoztatott kiváló kéziratát olvastam a hetvenes évek közepén. Az Aranykori tekercsek első, még rövidebb, de egésszé kerekített változata már 1974-ben elkészült, de nyilvánvaló volt, hogy kemény, megalkuvásmentes társadalomkritikája miatt nem jelenhet meg. Kipróbálta. Mindhárom kiadótól visszakapta, azon a kéziraton finomítani semmit sem lehetett. Az idő őt igazolta, amikor nem volt hajlandó a többi regényét sem szalonképesíteni, eljött az idő, amikor ha lassan is, de sorban mindegyik napvilágot lát. Az Aranykori tekercseknek használt az „aszalás”. Gigászivá terebélyesedett, még jobb lett, remekmű lett. Annak a fajta teljességnek a foglalata, amelyhez Shakespeare-nek egy életmű kellett. Pósa mindezt belefoglalta egyetlen hatalmas, párját ritkító regénybe, amely az abszolút különbségek ellenére, Joyce Ulysses, Musil A tulajdonság nélküli ember című műveihez hasonlatos. Csak jobb és az említettekkel ellentétben elolvasható. Cinikusan szólva: őt úgy látszik, érdemes volt elnyomni. Teher alatt nőtt óriástölggyé, bár, ami az elnyomás hasznosságát illeti, abban Pósa Zoltán nem biztos, hogy egyetért velem. 
    Az Aranykori tekercsek, melynek megjelentetése a Széphalom Könyvműhelyt, annak költő-vezetőjét, Mezey Katalint dicséri, Pósa nemzedékének szubjektív próza-éposza. Őszerinte is, mintha egy megközelítően ezer oldalas prózaverset olvasnánk. Ellenállhatatlanul sodor bennünket Pósa nyelvteremtő stílusa, aki belekerül ebbe a sodorba, nehezen teszi le a könyvet, pedig nem könnyű olvasmány. Mondatai alapvetően a költői kép logikája szerint kapcsolódnak egymáshoz, mégis alapvetően prózát ír. Kiváltképpen szellemes és egyedülálló, ahogyan a dokumentumentarista hitelesség és a világtól teljes mértékben elrugaszkodó fikcionizmus tökéletes egységbe simul. Az álom, a földöntúlian mesei látomás és a valamikor ténylegesen is megtörtént események merész ötvözése csak remekművekben elviselhető. Ha nem volna írótársunk a szerkesztésnek is nagymestere, ezek a divergens szegmensek együtt bántó aszinkronitást teremtenének. Pósa bartóki szintézist teremtő regény remekében a valóság égi másává változik minden. Mint régi korok nagy époszaiban, a Kalevalában, vagy a Mahábharátában, együtt kapunk összképet a főhős nagyon is gazdag belső életéről és az őt körülölelő világról. Az Aranykori tekercsek egyébként is a pengeélesen egymásnak feszülő ellentétek regénye. Már-már angyali keresztény Istenbizonyosság, apácai szemérmesség, valamint exhibicionista módon őszinte kitárulkozás és vaskos, érzéki, erotikus, rabelais-i vérbő, reneszánsz jelenetek váltják egymást. Minden látszólagos malacság ezoterikus, álomfényt kap a regényegész látomásosan püspöklila, napistenien aranysárga, pogány-tűz és vérpiros, imamalom mantrásan narancs, nemzetféltőn magyarzöld, reménysóvárgón égszínkék színeinek ellenragyogásában. 
    Pósa stílusa, nyelvi leleményei kimeríthetetlenek, akár az Aranykori tekercsek, akár a két, korábban megjelent, teljes mértékben önálló regényként is helytálló regényfolyam folytatás, a Menekülés négy sávon és a Mediterrán tintabúra bonyolult nyelvezetében. A titkok titkának megfejtéséért meg kell küzdeni. Sajnos nyilvánvaló, a kivételek is a szabályt erősítik, az igazi, korszakos, nagy művek megemésztéséhez idő kell a befogadónak, pedig érdemes belevágni e nagyívű munkába, mert olvastatja magát. 
    Először önkéntelenül is a saját stílusleleményeimmel hasonlítom össze. Az én kubista képalkotásom száraz és barokkos – a legjobb elemzést a Száraz barokk című novelláskötetemről is éppen Pósa írta – az ő regénye pedig nedves és szürrealista. 
    Az Aranykori tekercsek a mögöttünk hagyott huszadik század szinte minden meghatározó szellemi irányzatának gondolati esszenciáját, vagy inkább mennyei tükörképét tartalmazza. Főhőse mindvégig egzisztencialistának képzeli magát. Ennek ürügyén, valódi, hamisítatlan bölcsész vitákat, folyosói és előadótermi előadásokat, belső monológba ágyazott tudományos esszéket olvashatunk Sartre, Camus, Heidegger filozófiájának lényegéről. Még annak is az a gyanúja támad, aki nem ismeri eme írók munkáit, hogy Pósa bravúros stílus-imitációja olyannyira sikeres, hogy „jobb, mint az eredeti”. Jómagam hitelesítem, Pósa munkája Dosztojevszkij, Tolsztoj, Krúdy, Kodolányi, Hamvas, Várkonyi szintjén mozog, Camus és Sartre „a fasorban sincsenek” hozzájuk képest. Buddhizmus, hinduizmus, neotomizmus, az új francia regény dicsérete és bírálata, az Alain Robbe-Grillet nevéhez kapcsolható új tárgyiasság és neoimpassibilité, a kereszténység, a tradicionalizmus megannyi válfaja és elképesztő irodalomtörténeti ismeretanyag tárháza nyílik meg a kíváncsi olvasó előtt. 
    Pósa imponáló műveltsége és lexikális tudásanyaga nem teszi sem szinkretistává, sem túlzsúfolttá az Aranykori tekercseket. Ha például megjelenne a földön az én Drakula című regényem rosszindulatú, kozmoszból érkező idegen világbeli tudatos lénye, vagy valamelyik jóindulatú alakmása, egy tudásszomjas E. T. és meg akarná tudni, teszem azt, tőlem, hogy mi is volt az a huszadik század szellemi értelemben, akkor most már Pósa Aranykori tekercsek című regényét ajánlanám neki, és nyilvánvalóan teljes képet kapna. Ráadásul azt is megtudná, hogy festett az államszocializmus diktatúrája Kelet-Közép-Európában, mit jelent nekünk, magyaroknak 1956 szellemi öröksége. 
    És ami tartalmi szempontból a regénynek szintén erőteljes differencia specifikája: a kádári diktatúrát senki ily pontosan nem járta körül, mint Pósa Aranykori tekercsek című regénye, legfeljebb a folyam folytatásai, a Menekülés négy sávon és a Mediterrán tintabúra. Kiegészítő jellemzését kapjuk a puha, jellemrothasztó Kádár korszaknak, Pósa már napvilágot látott életművének realista vonulatából, az Ama tőrök, a Pünkösdi királyfi és az …”akkor mindenki velem törődött” című realista „kis” regénytrilógiából. A nagy, szürrealista Pósa trilógia – szűken számolva ezerkettőszáz oldalnyi terjedelmű – egyszerre adja a lágy, a bársonyosnak aligha mondható, életveszélyesen darócos lelkű diktatúra költői, álomi rémképét és a szociográfiai szempontból tökéletesen valós történelmi tablóját. 
    Az Aranykori tekercsek totális lélekrajz és totális társadalmi tabló. A vidéki egyetemi campusok – elsősorban Debrecen, másodsorban Weimar, harmadsorban Szeged, negyedsorban Budapest – univerzitásának határain a regény életes világa lépten-nyomon túlcsordul. Néhány lepusztult, hajdú-bihari, békési falu, kisváros (Böszörmény) vonatbéli, országúti jelenetek adnak arra alkalmat, hogy megismerjük Pósa regényéből a lassú, feltartóztathatatlan romlás folyamatát. Azt, ami az emberi lelkekben és azt is, amit a városok, a falvak elpusztításában a Kádár korszak sikeresen elvégzett. Pósa regénye nem tanulmányok nagyképű, helyből cáfolható kinyilatkoztatásaival leplezi le a puha diktatúrát, hanem az erózió minden zegét-zugát körbejárja. Amikor eljutunk az Aranykori tekercsek zárómondatához, már tudjuk, hogy az a kor tényleg rémesebb volt minden korábbinál. Nem az életünket vette el, hanem az életünk értelmétől, valódi tétjétől fosztott meg bennünket. Nem atombombával törölt el bennünket a föld színéről, hanem lassan ölő mérgeket, szex és szeszőrületet, kilátástalan sebességhajszolást és végeláthatatlan, agyfacsaró, sehová sem vezető vitákat bocsátott ránk. Maga volt a kisbetűs sátán. Mindezeken a kicsinyességükkel elrémítő kísértéseken átesik az Aranykori tekercsek minden hőse. A kor kisbetűs ördöge kellemességgel andalított el bennünket. Az volt benne a legrosszabb – sugározza a Pósa regény szuggesztíven olvasójára – amit akkor, amikor benne voltunk, legjobbnak véltünk. A kisléptékű, csak a mára, a holnapra már nem terjedő, tehát hamis biztonságérzet elaltatta éberségünket. Az olcsó száraz kenyér, a Pósát idézve „rákkeltő fradikolbász és a pasztőrizálatlan kőbányai sör” azt suttogta a fülünkbe, az Aranykori tekercsek mellékalakjainak fülébe is: „ne törődj semmivel”. Az értelmiség és mindenekelőtt Pósa Zoltán regényének markáns, erőteljes, robusztus, Pósa Zoltánra fajzó főszereplője, Szeép Barna Zoltán fülébe pedig azt ordította a szocialista sátán: örökké fiatal maradsz ezen a földön. Ráérsz. Arra való az élet, hogy részegen stoppolgassunk, egyetemi kocsmákat járjunk, egyetemista csajokat szédítgessünk, kefélgessünk, ha nagyon értelmiséghetnékünk van, vitatkozzunk, és nyugodtan hőbörögjünk. Csak ne írjunk. Azt aztán ne. A világ minden kincséért se. Ráérünk, az alkotói önmegvalósítás, az isteni megváltás megvár… 
    Ki is ez a hős? Ahogy mondtam, úgy hívják, Szeép Barna Zoltán. Nevében foglaltatik Pósa Zoltán jelenlegi felesége, Barna Márta filmesztéta vezetékneve, Pósa keresztneve és az önirónikus Szeép előnév. Amely a főhős maga kreálta nemesi előneve. A minden lányt meghódítani képes fiú Don Juan komplexusaira utal. A késő hatvanas-korahetvenes évek legerőteljesebb, jellegzetes légkörű egyetemvárosában kezdi el tanulmányait és éli végig a pangás korának 1967-1973-ig tartó, állítólag legelviselhetőbb hat esztendejét. Itt észlelhető legélesebben például kettőnk „hamis aranykor” képének különbözősége. A mi generációnk – legalábbis akkor – még hinni tudott (próbált? akart?) az eszmei és a létező szocializmus közötti különbségben. Szeép Barna (Pósa) Zoltán jelenleg éppen 56 esztendős nemzedéke (Pósa szeptember 6-án töltötte be) már tanulmányainak elkezdése pillanatában tudja, hogy az eszme is poshadt. A regényhőst idézve: a keresztény humanizmus magában foglalja mindazt, ami elvben a baloldaliság részértéke lehetne. Pósa Aranykori tekercsek című regényének hősei szerint a baloldaliság már elvben sem alternatíva. Pósa gigászi tálentumán kívül azért is volt képes ekkora remekmű megalkotására, mert kíméletlenül őszinte. Magának sem hazudik. Hány tehetség romlását, elsekélyesedését okozta, hogy elhitette magával is azt a hazugságot, hogy a bolsevista rémálom kevésbé volt szörnyű, mint a náci. Valaki leírta az alávaló, szemenszedett hazugságot, hogy a nyilasok gyilkoltak, az ávósok csak pofoztak. Pósa az Aranykori tekercsek című regényében a gulágokat és Recsket, Szibériát és a krími hadifogságot, Auschwitzot és Buchenwaldot egyaránt a világtörténelem legszörnyűbb botrányainak nevezi. Nem röstellt erről engem is személyesen megkérdezni. Még fiatal egyetemista korában, a kora hetvenes években firtatta a véleményemet, mint olyan emberét is, aki megjárta a krími fogság két éves poklát és még kéziratban olvasta a húsz évig asztalfiókba rekkentett ávósregényemet (Kiáltás és kiáltás). És meghallgatta, amit mondtam neki. 
    Odafigyelt szüleinek elbeszéléseire Trianonról, e világ szégyenéről, 1956-ról és a nyájas, képmutató, gyerekeket is kivégző gyilkos, Kádár János valódi szerepéről. A regény történelmi horizontját a teljes huszadik századra kiterjeszti az a jelenet, amikor az egyetemista Szeép Barna Zoltán első, tragikusan nagy, romantikusnak vélt szerelmének elmeséli, hogyan lelkesedtek szülei, édesapja, nevelőapja, édesanyja, 1956-ért. Hogyan teszi büntetésből parkoló pályára a három kiváló, vidéki tudós-pedagógus szülő életét a diktatúra, egyrészt 1956-os szerepükért, másrészt azért, mert nem fogadták el a fölkínált megalkuvás lehetőségét és nem léptek be 1956 után az állampártba. A szörnyű szürke posvány-történelem megfertőzi a legfiatalabbak magánéletét is. A regény tanúbizonysága szerint nincs menekvés. Még a nácizmus legsötétebb korszakai is adtak esélyt az átlagembernek, megadva nekik a csöndes megalkuvás jogát még a háborús években is. A kádári szocializmus békeidőben is teljes hűségnyilatkozatot követelt, ha nem tettük meg, elvette tőlünk életünk értelmét. Vagy legalábbis megpróbálta. Szeép Barna Zoltán és kedvese, a szőke szép tanyasi Ágnes számára a hatalom, a világ nem engedi, hogy elkülönüljenek. Zoltán elmeséli Ágnesnek szülei kálváriáját, igazat ad nekik, amiért apró megalkuvásaiktól eltekintve a fontos dolgokban hívek maradtak magukhoz. Ágnes ezt a véleményt nyomban ítélkezésnek fogja föl saját munkásőr és párttag édesapjának megalkuvó magatartása fölött, és ez a tévhite lassan megöli a szerelmüket is. A regény első harmadára rátelepülő love story tragikus kudarca egyben megöli Szeép Barna Zoltán fényes, egyetemi oktatói, tudósi, írói karrierjének esélyeit már az egyetemen. 
    Pósa kíméletlenül őszinte, alakmását nem festi át rettenthetetlen hőssé, Szeép Barna Zoltán szorong, retteg, próbál néha kompromisszumosan is viselkedni. Hérosznak is botcsinálta, de talán éppen ettől bátor igazán – sugallja árnyaltan a regény első harmada. Az első rész tipográfiai trükkökben, asszociativitásban, szürrealista, kubista, látszólag posztmodernista, valójában nyelvépítőn avantgárd megoldásokban tobzódik, csak éppen sokkal jobb, hitelesebb, nyelvileg összehasonlíthatatlanul gazdagabb, mint bármelyik slapajítiszes kisnagykedvencecske. 
    Tétova, romantikus költő, széplelkű író, egyetemi oktató szeretne lenni – ezzel az elhatározással indul el Weimarba, az NDK-szocializmus kirakatvárosába, nyári egyetemre, germanistaként. A regény középső része enyhén formabontó, a lineáris-visszapillantó szerkezettől eltekintve szabályos modern társalgási regény. A nyári egyetem hangulatának, vitáinak, egy francia matematikuslánnyal megélt diadalmas, beteljesedett szerelmének csodája alkalmat ad arra, hogy gyémántfénnyel csillogjon előttünk Pósa imponáló műveltsége, amely a német klasszikára, a huszadik századi francia, angol, amerikai irodalomra, filozófiára és a már emlegetett buddhizmusra, krisnaizmusra, taoizmusra, hászidizmusra kereszténységre kierjed. Elkápráztatja a francia barátokat, kétségbeesésbe kergeti az NDK tanárokat és besúgókat, de végleg elvágja el sem kezdett egyetemi oktatói karrierjét, hiszen mint egzisztencialista felforgatót és botrányhőst, kis híján kizárja a szocialista minisztérium a nyári egyetemről. 
    A harmadik részben rendkívül szellemesen keveredik valóság és álom. Ebben a fejezetben jómagam, Hernádi Gyula író több ízben is szerepelek, egyéb valóságos pozitív hősökkel, Sánta Ferenccel, Kiss Ferenccel, Görömbei Andrással, Kovács Kálmánnal, Obersovszky Gyulával, Ratkó Józseffel, valamint negatív alakokkal, Király Istvánnal, Szabolcsi Miklóssal, Pándi Pállal és piti megalkuvókkal egyetemben. A legerőteljesebb esszébetétben Pósa mindenkinél hitelesebben írja le az 1972-es októberi párthatározat lényegét, amelyben a hatalom-sátán nyíltan megfenyegeti az értelmiséget, a sorok között pedig megsúgja: ha engem követsz, e földön mindent megkapsz tőlem. Pósa nem hallgatja el az értelmezést: vagy párttagnak, KISZnyiknek, vagy besúgónak kellett állnia annak, aki 1972 októbere után 1982-ig érvényesülni akart az alkotói, vagy társadalomtudományi pályán. Pósa nem ismer erkölcsi kíméletet, feljogosítja erre 1989-ig háttérbeszorított valódi sorsa is. A regényben alteregója, Szeép Barna Zoltán kamerájával szociológiai hitelességgel és gyilkos szarkazmussal írja le az 1972-es novemberi Debreceni Irodalmi Napokat, egy saját maga szervezte, groteszk végkifejletbe fulladó tüntetést és saját negatív karrier-regényének csattanóját: erkölcsileg felmagasztosul, de 1989-ig megpecsételte saját sorsát. Innentől a könyv azt a folyamatot ábrázolja, hogyan kezdi el a valóság utánozni az amerikai beat-irodalmat. Szeép Barna Zoltán először munkanélküliként stoppol három egyetemváros között ingázgatva. Egyszerre két nőt szeret, két egyetemistát. Az egyik Pesten él, Szegeden jár egyetemre, őt szereti igazán lelkileg. A másikkal, a debrecenivel pokoli szeretkezések, közös ivások, falusi csavargások, részegségek kötik össze. Őt a teste imádja. Az orgiasztikus mágikus misztikus túrák közben olyannyira lerobbantja saját fizikai állapotát, hogy nem egyszer kerül megalázóan nevetséges szituációkba is. Amikor a rendőrség közveszélyes munkakerülőként le akarja tartóztatni, szülei és kedvenc professzora szereznek neki egy szerény egyetemi, kutatási segéderői állást, amelyből önfeladó megalkuvások árán akár nagy karrier is születhetett volna. Ám Szeép Barna nem lesz hűtlen önmagához. Újabb palotaforradalmat, lombikvihart kavar…A kör bezárult. S amikor minden esélyt eljátszott, megkönnyebbül. Konkrét egzisztenciájának mélypontján megtalálta Istent… 
    Az is zseniális, hogy Pósa úgy magasztosítja föl főhősét, Szeép Barna Zoltánt és leendő feleségét, Barna Mártát, hogy a regényegész mégis a társadalom teljes káoszát és reménytelenségét sugallja. Transzcendens lebegés és földi fiaskó. Az, hogy a kádári Magyarországon nem létezett hiteles külső értelmiségi önmegvalósítás, kiderül Pósa korábban megjelent – későbbi időhorizontra kiterjedő regényeiből. Hetvenes évek: Menekülés négy sávon, Mediterrán tintabúra. Illetve Ama tőrök, Pünkösdi királyfi. Nyolcvanas évek: …akkor mindenki velem törődött. Pósa regényhősei, a központi és a mellékalakok, mind reménytelenül keringenek az önmegvalósítás és az önsorsrontás, az átmeneti megalkuvások és a csak azért is lázadás végletei közt. Trágyából nem lehet aranyat csinálni, ezért Pósa főszereplői ellebegnek fölötte, mert még a szagát sem bírják elviselni annak a világnak. Negatív hősei, posvánnyal kacérkodó másod-hegedűsei, silány epizodistái azt hiszik, van keresnivalójuk az excrementum-világban és hozzá bűzhödnek. Pósa Zoltán, e nagy, sokáig mellőzött író gyémántfényű regény-tekercsei pedig örök érvénnyel mondanak nemet a sátánra és igent Istenre. 
Hernádi Gyula
A cikk 2005. április 28-án került fel a világhálóra.
 
Visszatérés az
IRODALOM, KÖZÉLET
rovat további cikkeihez
Visszatérés az
AKTUÁLIS ÍRÁSOK
főoldalára
 
 A cikkekkel kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt aktuális írásokat
e-mail címünkre valamint az 1399 Budapest, Pf. 701/578. postai címre várjuk!
ICQ-számunk: 254859031, szerkesztőség telefonszáma: 06-30/520-1428
 
Vissza a főoldalra
 
 A NapSziget folyóirat
évente négyszer
nyomtatott formában
is megjelenik.
 
Rendelje meg Ön is!
1399 Budapest, Pf. 701/578.
 
céljainkat az NKÖM támogatja
 
 
 
Művészek és művészetek a világhálón