vissza a főoldalra
 
ONLINE KULTURÁLIS ÉS MŰVÉSZETI MAGAZIN
(világhálón: 2001. március 1-jétől, nyomtatásban: 2002. tavasza óta)
 
Aktuális írások
Első közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
AKTUÁLIS ÍRÁSOK
(szerkeszti: Varga Gabriella)
 
ESSZÉ, JEGYZET
Nagy Sári Attila:
Kötöző-szavak
(sebtisztító jegyzetek)
Előzmény (március 15–21.) 
  
Március 22. kedd 
  
Magyarországon a középiskolás korúak 30 százaléka naponta dohányzik, 20 százaléka rendszeresen él nyugtatókkal vagy drogokkal és 50 százaléka gondolt már az öngyilkosságra.  
Ez egy olyan fekete statisztika, hogy a lélegzet is eláll tőle.  
    Depresszió és agresszió – a tizenéveseket tizedelő lelki betegségek. Az ok, egyes szakemberek szerint sokféle lehet, mások úgy vélekednek, világjelenséggel állunk szemben, amelynek a hátterében a teljesítményközpontúság, a kíméletlen versenyszellem húzódik meg. Ez igaz lehet, hiszen az a fajta brutális vetélkedés, amellyel már a tanulmányaik során szembe kell nézniük a mai tinédzsereknek, a korábbi korosztályokat még nem fenyegette. Egy törvény van: légy a legjobbak között, vagy eláshatod magad. És mi van azokkal, akik képtelenek állni a sarat? Egyszerűen gyengébb adottságokat örököltek a felmenőktől, vagy kevés a kitartásuk, a szorgalmuk, vagy éppen a pénz hiányzik képességeik tökéletesítéséhez? Ez az elveszejtett nemzedék! A drogosok, az alkoholisták, a pánikbetegek, a depressziósok, a bűnözést választók, az önsorsrontók, a csonka családban felnövők, a reményvesztettek, akikkel nem tud mit kezdeni a társadalom, akik bármerre indulnak el, csukott ajtókat találnak, mert nem kellenek senkinek. Manapság leszakadni annyi, mint lassú haldoklásra ítéltetni.  
    A plázák dugig vannak céltalanul ődöngő, a menő cuccok után ácsingózó, réveteg tekintetű fiatalokkal, akik a szeretetlenségtől, a felnőtt világ közönyétől és ridegségétől szenvednek, akiknek patikamérlegen mérik a jót és nagykanállal a rosszat. 
    Dzsungelharc, farkastörvények, lelki restség – vajon hány nemzedék kerül a süllyesztőbe mire e rémálom véget ér? 
   
Március 23. szerda 
  
A legenda szerint a Tokugava-sógunátus békés időszakában – mikor már törvény tiltotta a szamurájok közti párbajokat – felállt egymással szemben két országos hírű vívómester. Az egyikük a középső tartást választotta, és derék magasságban előre szegezte fegyverét, a másik a felső tartás mellett döntött, és a feje fölé emelte a bushik félelmetes, kissé ívelt pengéjű kardját, a katanát. A levegő szinte sistergett a feszültségtől, a nézőknek torkára forrasztotta a szót rémülettel vegyes izgalom, de a küzdőtéren semmi sem történt. A harcosok arcán rendíthetetlen nyugalom tükröződött, némán méregették egymást, mintha olvasni szeretnének a másik gondolataiban, ám egy arasznyit sem mozdultak egymás felé. Hosszú percek teltek el így, majd hirtelen – mintegy varázsütésre – leengedték kardjukat, és a lovagi etikett szabályai szerint főhajtással tisztelegtek egymásnak. A közönség felmorajlott, lázas sugdolódzás futott végig a sorokon. 
    A párbaj véget ért, mielőtt elkezdődhetett volna. 
    A két mester abból a rendkívüli tudásból adott ízelítőt, amit ma úgy neveznek: a harc nélküli győzelem képessége. Ahogy egymás szemébe fúrták tekintetüket, és figyelmük végtelen kiterjesztésével ellenőrzésük alatt tartották ellenfelük szellemének és testének legapróbb rezdüléseit is, tudták, mielőtt egyikük cselekedne, a másik már tudomást szerezne erről a szándékról. Így hát nem is tehettek mást, mint hogy kölcsönösen fejet hajtottak egymás kiválósága előtt. 
    Mikor ez a történet eszembe jutott, arra gondoltam, napjainkban ez a különleges tudás, a harc nélküli győzelem képessége a szemétdombra került. Még csak cinikus sem vagyok, ha azt mondom: nincs rá igény. Harcolni ugyanis sokkal könnyebb. Fegyverekkel, ököllel, politikai praktikákkal, gazdasági erőfölénnyel, az eszköz lényegtelen, a győzelem a fontos. A gyors és megsemmisítő győzelem. Mert szorít az idő. Akit ma legyőzhetsz, ne halaszd holnapra. Lehet ugyanis, hogy holnap már ő győz le téged, és ekkora szarvashibát, ugye, mégsem követhetsz el.  
    Kristályos logika, hatékony harcmodor – el kell ismernem. De fejet azért nem hajtanék előtte. 
  
Március 25. péntek 
  
Nagypéntek – a keresztény világ legmélyebb gyásznapja. Ezen a napon maga a Mindenható mutatta be megrendítő áldozatát, a fiát, Jézust küldte a keresztre, hogy az szenvedésével megváltsa a bűnösöket.  
    Életről és halálról döntenek ezekben a napokban a világ csendőrének szerepében tetszelgő Egyesült Államokban is. A hírek szerint a kiszáradás jelei mutatkoznak Terri Schiavón, akit egy hete kapcsoltak le az őt tápláló katéterről. A 41 éves nő 15 éve olyan súlyos agykárosodást szenvedett, hogy azóta öntudatlan állapotban van. A floridai szövetségi bíróság az életmentő készülékek kikapcsolása mellett döntött, de a szülők, nem hajlandók elfogadni a lányuk lassú halálát jelentő ítéletet. 
    Hazai földön is súlyos viharok dúltak már az euthanázia körül. Volt olyan eset, hogy az édesanya segítette át a halálba kamaszkorú gyermekét, mert nem tudta tovább nézni pokoli szenvedéseit, és a kezelőorvosok szerint semmi remény nem volt a gyógyulásra. Az anya ellen pert indítottak.  
    A döntés megosztotta a magyar társadalmat. Érvek és ellenérvek csaptak össze, de máig sem sikerült nyugvópontra terelni a „kegyes” halál ügyét.  
    Sokan úgy vélekednek: ha – például - a gyógyíthatatlan és szemmel láthatóan kínlódó kutyáknak elhozhatják gazdáik a megváltó halált, akkor miért ne illetné meg az embert az a jog, hogy méltósággal léphessen át az árnyékvilágba. Az euthanázia az egyén szabadságának egyfajta megtestesülése, annak elismerése, hogy szabadon rendelkezhet az életével – hangoztatják a „kegyes” halál hívei. 
    De hívők azok is, akiknek szent meggyőződésük, hogy a végső döntés életről és halálról Isten kezében van. Van-e jogunk kétségbe vonni ennek az érvelésnek a helyességét? Nincs, mert ezzel a vallási és lelkiismereti szabadság intézményét vetnénk tűzre. 
    A hívő embernek egyértelmű eligazítást ad az euthanázia kérdésében a személyes meggyőződésből vállalt valláserkölcs. A materialistának szembesülnie kell a nyomasztó ténnyel, hogy önmagára maradt, döntésének következményeit nem veheti magára az Égi Hatalom. Ugyanakkor segítséget is talált magának abban a – tudományos alapigazságnak vélt – felfogásban, hogy az ember beszélő majom, lélek nincs és a halál teljes megsemmisülés. 
Kinek könnyebb? Kinek nehezebb? Sosem tudhatjuk meg a választ. A kéz, amely elzárhatja a haldokló elől az éltető táplálék csapját, emberi kéz. És emberi szándék vezérli. A lelkiismeret parancsa szerint. 
    Nagypéntek, este tíz óra. Bevégeztetett – az Isten fia megváltott minket vére által. 
   
Március 26. szombat 
  
Csak ott találunk árnyékot, ahol fény is van, és a sötétség nélkül a fény sem értelmezhető. Ahhoz, hogy egy jelenségről elfogadhatóan pontos képet fessünk, fogódzókra, osztályozási szempontokra van szükségünk. Más szóval: x-et összehasonlítjuk a saját kategóriájába tartozó y-nal, hogy a valós értékét megragadhassuk. A pancsolt lőre kellemetlen, savanyú ízt hagy a szánkban, mert ízlelőbimbóink „emlékeznek” még a tokaji nemes aromájára. A pimpós, rothadt, erjedt gyümölcs szagát orrfacsarónak találjuk, mert szaglósejtjeink az őszibarack, a málna, a sárgadinnye finom, bársonyos illatához szoktak hozzá. Hosszan folytathatnám még a sort, a lényeg azonban így is világosan kirajzolódik: viszonyítási alapra van szükségünk ahhoz, hogy ítéletet alkothassunk. Százból kilencvenkilenc esetben valóban ez a járható út. A remekműveknek, a páratlan teljesítményeknek azonban nincs szükségük összehasonlításra ahhoz, hogy megmutatkozzék fenséges természetük. Ezek a kivételek, abszolút értékük van.  
Meggyőződésem, hogy Mozart muzsikája azt is elbűvöli, aki még soha nem hallott semmiféle zenét; hogy Radnóti Hetedik eclogájának sorai azokat is megindítják, akiknek egy másodpercre sem volt részük szenvedésben, megaláztatásban; és Dali képei felzaklatják azokat is, akiket soha nem érintett meg a modern festészet. Feltétlen, korlátlan érték: ez kizárólag a zseniális alkotók műveinek sajátja. Rajtuk keresztül pillanthatjuk meg a Teremtő arcát. 
   
Március 27. vasárnap 
  
Ma álló nap daktilusok muzsikáltak bennem. Mikor késő este a gép elé ültem, szinte maguktól szaladtak az ujjaim a billentyűzeten. 
 
Éjfél után 
 
Porlad a lámpasorok puha fénye,  
mint fogaimban a szürke amalgám; 
minden elolvad e lágy motozásban: 
készül az éj kitakarni fekélyét. 
                   
Üszkösödő telihold szaga járja 
át a kopott panelek tunya testét, 
kornyad a pózna, a drótban is ődöng, 
s végre csucsulna a villamos-áram. 
 
Ha lefekszem, és elnyomom a fejem felett az olvasólámpa gombját, tudom, még sokáig forognak majd a fejemben ezek a sorok. A vers kényelmetlen, önző hálótárs, nem hagy aludni addig, amíg az utolsó betűjét is meg nem rágtam. Most mégis azt hiszem, szép álmokat kívánhatok magamnak. 
 
Március 29. kedd 
 
Fekete. A gyász, az elmúlás színe, és a lemondásé. Éppen ma egy éve, hogy ez a szín számomra új értelmet kapott. A fekete hakama és a fekete kabát, a gi – mint a harcművészetet gyakorlók hagyományos ruhadarabjai – egy esztendeje a fegyelem, az önuralom, az elkötelezettség és a harmónia szimbólumai.  
    Csupán egyetlen év telt el – és mekkorát fordult bennem a világ.  
    Az iaido, a kardrántás, más megközelítésben a karddal való összhang művészete egy bemutatón ragadta meg a képzeletemet. Áradt belőle az erő, a méltóság, az egyenesség – és nem utolsó sorban – a hagyomány, az ősök tisztelete. Akartam, nagyon akartam, hogy valami módon közöm legyen ehhez a különös, a legtöbb mai ember számára idegen, avittas, letűnt korokat idéző világhoz.  
    Bújtam a szakirodalmat és teljes erőbedobással gyakoroltam a foglalkozásokon. 
    Az iaido – anélkül, hogy észrevettem volna – felfalt szőröstül-bőröstül. Minden esetlegesnek és hiábavalónak tűnt mellette, rátelepedett az életemre, és fogva tartott rugalmas, izmos csápjaival, akár egy nyolckarú tengeri szörnyeteg.  
    Mégis hálás voltam, mert kidobott minden kacatot a fejemből, kiegyensúlyozottá tett, összpontosításra szoktatott, megtanított gyorsan, határozottan dönteni, kis és nagy dolgokban egyaránt.  
    A legnagyobb ajándék azonban a nyugalom tudatos keresésének öröme volt. A test, a szellem és a lélek kölcsönös egymásba olvadása minden másnál jobban jellemezte a japán középkor harcos lovagjait, a bushikat, ismertebb nevükön a szamurájokat. Ez a fajta nyugalom teljességgel hiányzik a mai nyugati ember életéből. Pedig ösztönösen mindenki nyugalomra vágyik. Az is, aki nem vallja be, vagy aki nem ismeri fel ezt a lelki szükségletet. Ám a nyugati ember csak vágyakozik a nyugalom után, a keleti viszont tudatosan választja ezt a viselkedési formát, törekszik a lelki kiegyensúlyozottságra. A legkülönösebb eltérés a kétféle nyugalomfelfogás között az, hogy a nyugati ember – miközben áhítaná a nyugalmat – egyszersmind fél is tőle. Úgy érzi, ha – az alvás rövid óráit leszámítva – nem lóthat-futhat, nem szervezhet, nem tevékenykedhet folyamatos produkcióra sarkallt énje igényei szerint, akkor lemarad valamiről, elszalaszt valamit, nem tud lépést tartani a többiekkel.  
    Továbbá képtelen nyugalomra lelni azért is, mert társadalmi környezetével és a természettel is örökös harcban áll. Az emberek, akikkel érintkezésbe kerül, nem bolygótársai, hanem ellenfelei, akiket a minél hatékonyabb érvényesülés miatt le kell gyűrnie. Hasonló a helyzet a természettel, amelynek birtokba vétele, átalakítása, leigázása nélkül a nyugati ember kevésbé érzi sikeresnek magát, mert nem tudja bizonyítani szellemi fölényét. Az effajta gondolkodás az ego túlburjánzásának következménye. A keleti ember ezzel szemben éppen önző, követelőző, teljesítménykényszertől fertőzött ego-jától igyekszik megszabadulni, hogy az így megtalált nyugalom segítségével része lehessen az osztatlan, egyetemes egésznek, a kozmikus Én-nek. 
A kard útján – amelyen egy éve elindultam – csupán néhány aprócska lépést tettem. Tudom, hogy a még hátra lévő időm kevés a magas fokú tudás elsajátításához. De azt is megtanultam, hogy az út a haladásra való, nem a megérkezésre. Így hát nem tehetek mást, igyekszem mind jobban elmélyíteni magamban a belső békét, hogy az végül átjárhassa és átalakíthassa teljes személyiségemet. Távoli reményem, hogy megszüntetve személyes énemet beleolvadhatok az én-nélküli Én-be, abba a világmindenséget betöltő szellem-áramba, amely minden létezőt áthat. 
   
Március 30. szerda 
 
A panelsor végén virágba borult a mandulafa. Oly hirtelen történt, hogy – az amúgy szembeszökő változást – észre sem vettem. Egyik nap még fázósan didergett, tarlott ágait hangosan zörgette a lakótelep melletti hegyről lezúduló, csípős márciusi szél. Ma pedig ott áll teljes virágdíszében. Ha kiállok a lodzsára, láthatom – villant át rajtam a gondolat, és valóban megnyitottam az erkélyajtót, hogy kinézzek. Visszahőköltem a meglepetéstől: a mandulafa eltűnt. Nyomtalanul, mintha soha nem is lett volna ott. Ellopták a fámat? – jajdultam fel keserűen, de aztán a józanság erőt vett rajtam.  
    Hát persze, azért nem látom, mert a paneltömbök kilencven fokban megtörnek az utca vége előtt, és a fácska éppen ebben a mesterséges öbölben eresztett gyökeret. Ott áll most is, az utolsó ház sarkánál, de én mindig úgy képzeltem, hogy az erkélyről is jól látható. 
Lám, így csúsznak össze emlékeinkben a valóságos és az álombéli tájak. Egy darabig még elnyammogok ezen a váratlan felismerésen, aztán visszalépek a langymeleg szobába. Csak most érzem, mennyire átfáztam a szabad levegőn. Holnap után beköszönt az április, s még mindig patikamérlegen méri a napsütést a tavasz.  
    Lemegyek, hogy szemügyre vehessem az én „eltüntetett” fámat. Csipkelődő szelek, hűvös modorú hajnalok ide vagy oda, nem várhatott tovább. Kérge alatt éltető nedvek vándorolnak ágtól ágig, fehérből rózsaszínbe váltó virágburkában már zümmögnek a méhek, a természet idénymunkásai. Megnyugszom, mert nincs különbség: a valóságos épp oly elbűvölő, mint az álombéli mandulafám.  
 
Március 31. csütörtök 
 
Egy mai tinédzser valószínűleg nem akadna fenn ezen, de számomra több mint figyelemre méltó, hogy se szeri, se száma a csevegő-fórumoknak a világhálón. Nem szeretnék váltig ismételt közhelyekkel előjönni, mint elidegenedés, vagy hogy az ember embernek farkasa, és hogy a mai városlakók nem beszélnek egymással, hanem elbeszélnek egymás mellett (lásd: Godot-ra várva), ám ez a temérdeknyi csevegő-szoba mégis szöget ütött a fejemben.  
Elidegenedtünk egymástól, nem akarunk egymással beszélni? – akkor mi ez a tolongás a chat-piacon. Úgy gondolom, nem olyan bonyolult a válasz. A mai ember igenis beszélgetni, ismerkedni akar, sőt, szeretne megnyílni, kitárulkozni, szeretné elmondani apró-cseprő ügyeit, vagy éppen súlyos gondjait egy másik érző lénynek, de annyira bizalmatlanná vált, annyira retteg attól, hogy becsapják, felültetik, hogy gúnyt űznek belőle, hogy a valódi, személyes kapcsolatfelvételre nehezen szánja rá magát. Így marad az Internet, és az anonimitás. Az egyénnel azonosíthatatlan nick-név, és az izgalmakkal kecsegtető bújócska.  
    Mikor azt tapasztaltam, hogy a csetelés divatja futótűzként terjed, már-már a meghatottság hullámai söpörték félre borongós kedélyemet, lám – nyugtattam magam –, nincs minden veszve, a fiatalok őszintén vágynak a traccsolásra, a másik megismerésére. Aztán jött a hidegzuhany, a névtelenség és az arc nélküliség. Arra gondoltam, társadalmi mozgalmat kellene indítani Vállald a gondolataidat, vállald az arcodat! jelszóval. De rögtön el is vetettem az ötletet, mert ezekben a császármetszéssel született mozgalmakban a pártállam idején sem hittem, és most sem hiszek. 
    Valamiféle megoldásnak mégis kell lennie. Talán kezdjünk el beszélgetni egymással. Internet nélkül. 
  
(folytatjuk)
A cikk 2005. április 3-án került fel a világhálóra.
 
Visszatérés a
ESSZÉ, JEGYZET
rovat további cikkeihez
Visszatérés az
AKTUÁLIS ÍRÁSOK
főoldalára
 
 A cikkekkel kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt aktuális írásokat
e-mail címünkre valamint az 1399 Budapest, Pf. 701/578. postai címre várjuk!
ICQ-számunk: 254859031, szerkesztőség telefonszáma: 06-30/520-1428
 
Vissza a főoldalra
 
 A NapSziget folyóirat
évente négyszer
nyomtatott formában
is megjelenik.
 
Rendelje meg Ön is!
1399 Budapest, Pf. 701/578.
 
céljainkat az NKÖM támogatja
 
 
 
Művészek és művészetek a világhálón