vissza a főoldalra
 
ONLINE KULTURÁLIS ÉS MŰVÉSZETI MAGAZIN
(világhálón: 2001. március 1-jétől, nyomtatásban: 2002. tavasza óta)
 
Aktuális írások
Első közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
AKTUÁLIS ÍRÁSOK
(szerkeszti: Varga Gabriella)
 
ESSZÉ, JEGYZET
Nagy Sári Attila:
Kötöző-szavak
(sebtisztító jegyzetek)
Előzmény (március 6–14.) 
  
Március 15. kedd 
  
Március idusa. A 48-as forradalmárok napja, a magyarság legmagasztosabb ünnepe. Ma az ország valamennyi zugában a szabadságharcról beszélnek, a szónokok. Megegyezést, nemzeti összefogást sürgettek a nemzeti ünnep kormánypárti szónokai, míg az ellenzékiek szerint a kormány politikája beárnyékolja az ünnepet. És a tömeg? Csak egy napja, hogy az útlezárásokkal és az egyre fenyegetőbb erődemonstrációval kicsikart megegyezés után hazavonultak a gazdák a Kossuth térről, és most kifütyülte a hallgatóság a Nemzeti Múzeum kertjében az ünnepi beszédét mondó miniszterelnököt. Nyilvánvaló, hogy voltak a sorok közt olyanok is, akik szavazataikkal hatalomra segítették a jelenlegi kormányfőt, ők – bizonyára – tapsoltak.  
    Tizenhatodik éve, hogy a III. köztársaság polgárai lehetünk, és nyoma sincs a közmegegyezésnek, a társadalmi békének.  
    Reggelre szétrebbentek a felhők, a szikrázó napsütés a szabadba csalta az embereket. Judittal Esztergomot választottuk, az év minden szakában legalább egyszer ellátogatunk ebbe a jobb sorsra érdemes kisvárosba, mert provincializmusa ellenére szeretetre méltónak találjuk. Ha már erre járunk, nézzünk át Párkányba – javasolja Judit, és elindulunk az újjáépített Mária Valéria hídon. Ahogy közeledünk a határőrök felé, remegés fut át a gyomromon. Judit megelőz: – Miért van az, hogy még ma is görcsbe rándul a gyomrom, ha egy határállomáshoz közeledünk? – kérdezi, vagy inkább csak mormolja maga elé, mert a választ éppen olyan jól tudja, mint én. 
    A Kádár-érában voltunk fiatalok, az úgynevezett puha diktatúra, az emberarcúnak nevezett szocializmus évtizedeiben. Lehet, hogy mégsem volt annyira emberarcú, ha máig is levedző sebeket ejtett a zsigerekben? Határállomás – összeránduló gyomor, egyszerű közúti ellenőrzés – százhúszra ugró szívverés, a régi reflexek. A sejtekbe injekciózott félelemdózisok mára sem szívódtak fel teljesen.  
    Ha a lányomnak a Lánchídi csatáról, vagy arról mesélek, hogy a kádári időkben a rendőrmotorosok a falhoz nyomták a március 15-ét ünneplőket, nem ért semmit az egészből. Ha igazoltatja a rendőr, nem lesz úrrá rajta a páni félelem, az országhatárokat a turista gondtalan természetességével lépi át. Szabadságvágy, szabadságszeretet, március 15-e – szemelvények a történelemből. A megélt, a saját bőrén is tapasztalt valóság számára az, hogy egy év tanítás után elvesztette az állását. Kevés a gyerek, nem kell annyi pedagógus. Egyszerű matematika. 
    „Két nagy párt van, a magyar belpolitika kétpólusú lett. És ha a két pólus között kell választanom, akkor én semmiképpen nem választanám most sajnos azt a baloldalt, amely baloldalnak ma olyan vezetése van és egy olyan érdekcsoport uralja, mint egy kis szörny, ami mindenféle politikai és mindenféle nemzeti politizálás és érdek nélkül, ha úgy tetszik, egy önös érdekeire épülő politikát folytat” – az idézet Csintalan Sándortól, az MSZP hajdani vezérpolitikusától való.  
    Ehhez nincs mit hozzátenni. Itt tartunk 2005. március 15-én. 
    Nem irigylem a lányom, neki sem lesz könnyebb. 
  
Március 16. szerda 
  
Hét katicabogár rekedt az erkélyajtó duplaüvegé közé. Az egyik a hátára fordult, kettő beszorult az üveg és a fakeret közé, a többi, mintha éppen igyekezett volna valahová, mikor apró lábaiból elszállt az élet. Valószínű, hogy a hideg elől kerestek menedéket, mikor az őszutón zordabbra fordult az idő.  
    Hét megdermedt vércsepp, hét jámbor mementó az itt maradottaknak. 
    Még gyámoltalanul mozdulok, a csontokban, izmokban, idegekben lassan enged a fagy. Most érzem igazán, hogy a tartós hideg és szürkeség mennyire mélyen képes átitatni a testet és a lelket. Egyre nehezebben bírom a telet, mintha kriptáról kriptára bolyonganék. A tüdő finom ágbogaiban megült a kazamaták fojtó levegője, a szemekre ragacsos hályogot növesztett a félhomály. A szív takaréklángon ég, s az agyban ólmos lassúsággal váltják egymást a képek. 
    De most tavaszodik – végre! –, hát félre a rémmesékkel.  
    A csípősen friss léghuzat új, izgalmas illatokat hoznak a hegy felől, csak néhány elnyúló, lágy ívű fátyolfelhő zavarja meg a napsütést. A szemközti panelházakat, az iskolaudvart, a tarlottan nyújtózkodó fákat bronzdarával hintette be egy láthatatlan kéz. Csillámlik, villódzik, ragyog a világ. 
    Ideje leszámolni a téllel - kint is, bent is.  
    Mióta leütöttem az első „irodalmi” betűt, ugyanazt írom. A fény szertelenségét, a sötétség szúrós penészszagát, a szél zümmögését, az eső zakatolását, a jégcsapok fémes reccsenését, a hópehely hangtalan puffanását. Mert elszánt, csökönyös meggyőződéssel hiszem, hogy a szó felér a hanggal vagy a képpel. A titok, hogy meg kell találni az írással megragadható világot legjobban visszaadó színeket és dallamot. És a szó képes arra, hogy ha kell, vibráló festőecset, ha kell, sikoltó hegedű legyen. Ha jellemezni kéne a munkáimat, azt mondanám, hang-képeket írok. Ami a szavakkal kifejezhetetlen, már Isten dolga. 
  
Március 17. csütörtök 
  
A 70-es és a 80-as években, amikor Magyarország a közszájon forgó besorolás szerint a „legvidámabb barakk” volt a szocialista blokkon belül, a fogyasztói társadalomról álmodoztunk.  
Aztán eljött ennek is az ideje. Ma már nem kell Ausztriába járni a minőségi árukért, itthon is megvásárolhatók. Minden eladó, és minden kapható. Közben észre sem vettük, hogy belesétáltunk a legalattomosabb csapdába. Pontosabban nem belesétáltunk, hanem gondosan kiérlelt és többszörösen kipróbált módszerekkel belevezettek minket a pénzvilág hatalmasai. Mielőtt a kommunizmus visszasírásával vádolnának meg, közbeszúrom, hogy azokat lehetett csapdába ejteni, akik hagyták magukat. Vagyis a társadalom kilencven százalékát. Mi ez a rejtélyes csapda? A fogyasztás, ami mára kiszorított minden – úgynevezett hagyományos – értéket a fejekből, státusszimbólummá, az élet értelmévé vált. Igen, a szellemi és erkölcsi hanyatlás kezdete arra a pillanatra vezethető vissza, amikor a kényes egyensúly felborult, és a fogyasztás eszközből céllá lépett elő. 
    Márai keserűen fakad ki A négy évszak című kötetében: „…meg vagyok sértve, mert a kor, amelyben éltem, igénytelen volt és áhitatnélküli”.  
    Mit mondana ma a finom ízlésű remekíró, a gagyi, a bóvli, a silány, a hitvány lehengerlő térhódítása idején?  
    Mert fogyasztás is kétféle van. A pártállam köpenye alól előbújó, a kapcsolati tőkéből gazdasági hatalmat kovácsoló újgazdagok évente autók cserélnek, háromévente új házba költöznek, milliókat költenek egzotikus utazásokra, s ha kell, könnyebb boldogulásuk érdekében megvásárolják a politikusokat is. 
    De a kisember is fogyasztani akar, mert különben nem állhat meg a szomszédja, a munkatársa, a barátai előtt. Neki marad a gagyi, áruban, kultúrában egyaránt. Mivel utóbbiak vannak túlnyomó többségben, a bóvli könnyen eladható, és a mókuskerék lankadatlanul forog. Dolgozz, hogy vásárolhass, és vásárolj, hogy ne érezd magad kevesebbnek a többinél. 
Végül egy apró adalék, csak azért, mert annyira jellemző.  Telefonos közvéleménykutatás az egyik kereskedelmi tevében. A kérdés: kellően megbecsülik-e Magyarországon a szépségkirálynőket?  
    Ez igen, ha ezt meg nem tudom, hiába éltem. 
  
Március 18. péntek 
  
Gyakran megfigyeltem magamon, hogy amikor elkészültem egy verssel, vagy novellával, esetleg jegyzettel, finom borzongás futott végig a tagjaimon. A beteljesülés és egyben az elcsendesedés, az üresség futó öröme, mely akkor is megbizsergeti tagjainkat, ha egy halom fa felaprításakor az utolsó hasábot csapja ketté a fejsze, vagy ha egy sakkparti végén meghúzzuk a mindent eldöntő lépést, és megkönnyebbülve sóhajtunk fel: sakk, matt! 
    Ez az öröm azonban gyorsan elpárolog, illékony, mint a sebbenzin. Úgy gondolom, az íróművész számára a mély és tartós örömélmény, ami csak az extázishoz vagy az eufóriához hasonlítható, nem abban a pillanatban sűrűsödik össze, amikor felkerül a pont az i-re, hanem apró dózisokban, az alkotás folyamatában jut el a ziháló tüdőbe, a rángó vérkörökbe, a lüktető szürkeállományba. A gyakorlatra fordítva a szót: mikor a vers egyik sora gyengéden rácsukódik a másikra, vagy az egyik fejezet szervesen összekapcsolódik a másikkal. Vagyis a kidolgozás: a részletek, a kis csodák diadalmenete. Csak a felületes kívülálló gondolja úgy, hogy az alkotómunka a gondtalan fütyörészés állapota. Van, akinél csettintésre indul az ihlet, másoknál hosszas gyötrődés után. Ahány habitus, annyi alkotói módszer. Közös azonban valamennyiben ez a különös ellentmondás: gyötrelem és diadalérzet keveredik egymással, hol gyengíti, hol erősíti egymást, míg a fogaskerekek egymásba illeszkednek és a mű elkezdheti önálló életét. 
„Nulla dies, sine linea” – egyetlen nap sem telhet el vonás (vagyis alkotómunka) nélkül – mondták a régiek. Ez az ókori szállóige ma is eleven erővel mutat rá, hogy a művész számára az alkotás jelenti az egyetlen lehetséges magatartást. 
  
Március 19. szombat 
  
Az írás, ez az én belső bolygóm. 
    Ha a felszínére lépek, szilárdan állok a lábamon, pedig a gravitáció kisebb a Földön megszokottnál. Csak két évszak váltogatja egymást, a nyár és a tél, de ezek oly gazdagok az árnyalatokban, hogy sosem érzem hiányát a tavasznak vagy az ősznek. Jól ismerem a zsigereket is átjáró zimankót; a kánikulát, amikor szinte megolvad a csontokban a velő, és szívesen fúrom az arcomat a friss, hajnali légvonatba, vagy élvezem önfeledten az alkonyuló nap erőtlen csípéseit. 
    Otthon vagyok a legmagasabb ormokon és az óceánok árkainak mélyén, megmerülök a tűzhányók sistergő katlanaiban és alászállok a gleccserek gyilkos hasadékaiba. Tudom, hogy hol találok menedéket a vihar elől, és azt is, hogy mikor öleli át e különös planétát a szivárvány. 
Ha mégis eltévednék, zavarodottá és gyámoltalanná válok, mint a vásárban elvesztett kisgyerek. 
  
Március 20. vasárnap 
  
Különös jelenségre lettem figyelmes a mai sétán. Pesthidegkút villanegyedében kószáltunk Judittal, hogy kiszellőztessük a fejünkből a lakótelep áporodott levegőjét, mikor azt vettem észre, hogy rendszertelenül visszatérő hullámokban erőt vesz rajtam egy érzés, amit leginkább az egykedvűséghez, fásultsághoz hasonlíthatok. Az egyik pillanatban még arról beszélgettünk, hogy milyen harapni valóan friss a levegő, és milyen jó, hogy végre a Nap is előkerült abból a sötét és dohos lomtárból, amit puszta megszokásból télnek nevezünk, és akkor hirtelen, minden előzmény vagy ésszerű ok nélkül, egyszer csak ott volt a mellkasomban, elszipkázta előlem a levegőt, és úgy éreztem, menten megfulladok. Judit – szerencsére – semmit sem vett észre az egészből, mert csak néhány másodpercig tartott ez a kínlódás, aztán egy újabb impozáns nyaraló vagy egy megragadóan szép – időtlenséget és nyugalmat sugárzó – kert látványa visszazökkentett az önfeledten ácsingózó kispénzűek jól ismert szerepkörébe. 
    Ám csak annyi kellett, hogy megszakadjon a beszélgetés fonala, vagy hogy kicsit hosszabban meredjek magam elé, és megint visszatért. Apátia, kóros nemtörődömség – villant át rajtam a gondolat. És – tisztán emlékszem – azokban a fojtogató pillanatokban valóban minden mindegy volt. A föld alá süllyedhettek volna a házak, iszaptengerré válhatott volna a lábunk alatt az aszfalt, tűzeső hullhatott volna az égből, minden mindegy lett volna. Az is, ha meghalok.  
    Jólesett az ebéd a hosszú séta után. Múló kedélybetegség – nyugtattam magam. 
  
Március 21. hétfő 
  
A fénysorompó megálljt parancsol a gépkocsisornak. Klikk-klakk, klikk-klakk – pislog szégyenlősen a tűzvörös jelzőlámpa. A sötétség nyirkos csendje összekeveredik a veszteglő autók türelmes dohogásával.  
    Gyakran elbűvölnek az éjszaka játékai. Mintha egy autósmoziban ülnénk, és várnánk, hogy elkezdődjön az előadás.  
    Magányos fémszörny türemkedik a sorompók közé; lassan, ünnepélyesen gördül a semmibe a behemót dízelmozdony. Irdatlan súlya alatt felnyög az elhasznált sínpár.  
    A látomást ízekre tépi a felhördülő motorzaj. 
    A láb a gázpedálon, a fénysorompó fehérre vált. Már éppen Indulnék, mikor rám dudálnak. Horgas dárdahegyként fúródik tarkómba a tülkölés. 
    – Menj már, te barom! – fröccsen elő a tükörfényesre glancolt luxuskocsiból egy bűzlő kloáka-hang. 
    – Íme az ember! – dörzsöli markát a sorompó rúdján hintázó Lucifer. 
  
A cikk 2005. április 3-án került fel a világhálóra.
 
Visszatérés a
ESSZÉ, JEGYZET
rovat további cikkeihez
Visszatérés az
AKTUÁLIS ÍRÁSOK
főoldalára
 
 A cikkekkel kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt aktuális írásokat
e-mail címünkre valamint az 1399 Budapest, Pf. 701/578. postai címre várjuk!
ICQ-számunk: 254859031, szerkesztőség telefonszáma: 06-30/520-1428
 
Vissza a főoldalra
 
 A NapSziget folyóirat
évente négyszer
nyomtatott formában
is megjelenik.
 
Rendelje meg Ön is!
1399 Budapest, Pf. 701/578.
 
céljainkat az NKÖM támogatja
 
 
 
Művészek és művészetek a világhálón