vissza a főoldalra
 
ONLINE KULTURÁLIS ÉS MŰVÉSZETI MAGAZIN
(világhálón: 2001. március 1-jétől, nyomtatásban: 2002. tavasza óta)
 
Aktuális írások
Első közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
AKTUÁLIS ÍRÁSOK
(szerkeszti: Varga Gabriella)
 
ESSZÉ, JEGYZET
A köd
Ködös őszi idő, száradó ágaktól elköszönő rozsdabarna, okkersárga falevelek. Szomorkásan kezdődik a hét. A szekrényből előkerülnek a meleg pulóverek, aztán indulás a munkahelyre. 
    Az éppen „soros” kolléganő gyorsan lefőzte a kávét, amikor megjelent az igazgatónk. Persze, ő is kért, sok tejjel, de cukor nélkül. 
    Megitta a kávét, aztán közölte: „Holnap 9 órakor megyei értekezlet lesz, a megjelenés mindenki számára kötelező!”  
    Másnap még hűvösebb reggelre ébredtünk. Mire az állomásra értem, a sűrű köd a hajamból még a természetes hullámokat is kisimította. 
    A helyszínre érve megpillantottam egyik kollégánkat. Az első sorban ült, mellette ballonkabátja, mint egy egész estét betöltő opera! 
    – János, mi a lányokkal a hátsó sorban foglalunk helyet. Tanácsosabb lenne velünk tartani. 
    – Nincs szándékomban itt maradni, csak nagyon kifáradtam. 
    Mi fárasztotta ki, ma sem tudom, hiszen ő helyben lakott. 
    Pontosan 9 órakor megérkezett az előadó. Kezében a sok lapból álló beszámoló. 
    Hangsúlytalanul, időnként megakadva elkezdte a felolvasást. Okosabb lett volna – amikor távol van a család – egyszer-kétszer átolvasni. Fogom a fejem, hol is vagyok? 
    Rövidesen csökkenni látszott a figyelem. 
    Margitka mellettem ült, a jegyzetfüzetébe vizesnyolcasokat formált. Laci a másik oldalamon levelet fogalmazott. Én meg arra gondoltam, ha időben végzünk, bemegyek a mamához a kórházba. 
    Vágyam teljesült, vége ennek az értelmetlen értekezletnek! 
    Kollégáim kórusban kiáltották:  
    – Ma kedd van, nincs látogatás, gyere velünk a cukrászdába! 
    – Én mégis megpróbálom – közöltem, aztán elbúcsúztunk. 
    Ácsorogtam egy ideig a forgalmat figyelve, aztán elérkezett a nagy pillanat: félelmemet félretéve beléptem a kórház kapuján. A portást kértem, hogy anyám ügyében – aki már három hete itt fekszik – a főorvos úrral vagy a helyettesével szeretnék beszélni. Ő, nem is figyelve rám, kimerítően beszélt a kórházi fegyelemről meg a szabályokról. Mivel nem mutatott hátra arcot, így bementem az épületbe, s elindultam az emelet felé. Utánam a túlsúlyos portás. A kanyarban még láttam, de nem ért utol. Akkor még nem volt biztonsági őr! 
    Szerencsére bokatörés nélkül értem a kórterembe. Megint ott láttam a szürke, ormótlan oxigénpalackot. Ezt feledni soha nem tudom! 
    Mama örült a váratlan találkozásnak és igyekezett megnyugtatni, hogy már sokkal jobban érzi magát. „Az oxigénre éjjel volt szükségem. Látod, én már megbarátkoztam vele.” 
    Elmeséltem az értekezletet, a kalandomat a kövér portással, aztán elbúcsúztam. 
    A délutáni vonat már régen elvitte a kollégákat. Az eső is csepergett és a köd kéretlenül rátelepedett a vállamra. 
    Az esti vonatig még bőven van időm. Vajon merre, meddig menjek? Papa már biztosan aggódva vár. Valami belső feszültség a torkomat szorongatja. A máskor megcsodált esti fények most nem adnak nyugalmat. 
    Egyszer csak egy kislány szaladt felém az utcán és megszólított: 
    – Néni, kérlek, kísérjél haza, mert a nagy köd miatt nem találom a Széchenyi-teret.  
    Azt is mondta, hogy Tóth Piroskának hívják. 
    – Te kis Piroska, a farkasoktól itt a városban biztosan nem kell félned, de ilyen rossz időben mit keresel az utcán? 
    – Én már nagy vagyok, második osztályba járok, és a barátnőmet látogattam meg, aki a tornaórán a kezét törte. Most a nagyi van otthon, és ő nem fog haragudni. 
    – Akkor siessünk, Piroska, mert nekem hamarosan indul a vonatom. 
    Befordultunk a térre és már örömmel mutatta a házat, ahol laknak. 
    Álltam a járdán, szemben a házukkal. Mint egy posztos rendőr, feszülten figyeltem és vártam. 
    Rövidesen kinyílt egy ablak a földszinten és a megbeszélésünk szerint Piroska integetett, mellette a nagymama, aki a kisunokának mindig megbocsájt. 
    Elszállt minden gondom-bajom. Az eső és a köd sem zavart. Örömmel indultam az állomás felé. 
    Most már tudom, milyen a köd, ha rózsaszínre vált. 
Borai Teri
A cikk 2005. március 24-én került fel a világhálóra.
 
Visszatérés a
ESSZÉ, JEGYZET
rovat további cikkeihez
Visszatérés az
AKTUÁLIS ÍRÁSOK
főoldalára
 
 A cikkekkel kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt aktuális írásokat
e-mail címünkre valamint az 1399 Budapest, Pf. 701/578. postai címre várjuk!
ICQ-számunk: 254859031, szerkesztőség telefonszáma: 06-30/520-1428
 
Vissza a főoldalra
 
 A NapSziget folyóirat
évente négyszer
nyomtatott formában
is megjelenik.
 
Rendelje meg Ön is!
1399 Budapest, Pf. 701/578.
 
céljainkat az NKÖM támogatja
 
 
 
Művészek és művészetek a világhálón