vissza a főoldalra
 
ONLINE KULTURÁLIS ÉS MŰVÉSZETI MAGAZIN
(világhálón: 2001. március 1-jétől, nyomtatásban: 2002. tavasza óta)
 
Aktuális írások
Első közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
AKTUÁLIS ÍRÁSOK
(szerkeszti: Varga Gabriella)
 
ESSZÉ, JEGYZET
Nagy Sári Attila:
Kötöző-szavak
(sebtisztító jegyzetek)
Március 6. vasárnap 
  
Agy-tor-na, más szóval elmeépítés (lásd: testépítés), vagyis az intellektus felpörgetése ezres, kétezres, tízezres, százezres fordulatszámra. Na persze, ez már a legbikább versenymotornak is sok (sokk), de nekem bírnom kell. Ez az egyetlen módja, hogy kimásszak ebből az ördögien furfangos csapdából, amelybe úgy kerültem bele, hogy észre sem vettem. Csak telt az idő, aztán egyszer csak benne voltam. Most, hogy kimásznék belőle, rémülten tapasztalom, a Minotaurus labirintusában vergődöm. A különbség annyi talán, hogy – egyelőre – nem félek a szörnytől. Nem is izgat, hogy valahol ott szuszog a sötétben. Kijutni – ez foglalkoztat inkább.  
    Agytorna. A Ferinek is ezt írtam a legutóbbi levelemben. Hegyes Ferenc, ismertebb nevén hegyespenge@freemail.hu. A késfenomén. Véletlenül bukkantam a neten a munkáira, és valósággal letaglózott a szépségük. Fémeufória – valami ilyesfajta betegség lehet, amivel megfertőztek. Fémköltészet: fémbe szedett magyaros tizenkettesek és felező nyolcasok. Pengevarázs: cikornyák, sallangok, olajozottan gördülő manírok és pózok nélkül. Vérbő puritánság, még ezt is le merem írni ezekkel az ihletett acélokkal kapcsolatban, mert egyszerre sajátjuk a tüzes rakoncátlanság és a jéghideg fegyelem.  
    Most bármerre fordulok a szobámban, késekbe akad a kezem. Gyűjtőszenvedély? Pótcselekvés? Vagy a legtisztább szépség, mert érdek nélkül képes vonzalmat ébreszteni? 
    A napokban azt olvastam valahol, bármi, ami történik velünk, nem a véletlen műve. Isten tisztességes sakk-játékos, ha megfogta a bábut, lépni is fog vele. 
    Ezt már én teszem hozzá, mert egyre inkább hajlok arra, hogy felülvizsgáljam azt az elbizakodottságtól bűzlő, nagyképű tételt, miszerint a saját sorsának mindenki saját maga a kovácsa. Aztán beüt a krach, „véletlenül” rossz helyen találjuk magunkat rossz időben, egy ismeretlen kéz kirántja alólunk a szőnyeget, és már arra sem marad időnk, hogy megcsóváljuk a fejünket – hát, milyen peches vagyok! –, végleg összezárulnak felettünk a fellegek, és nem akar többé sütni ránk a nap. Isten elengedte a sakk-bábut. Akkor most ki, kinek a kovácsa? 
    És a Minotaurus ott szuszog a sötétben. Vár. Ideje van, a képzelete ellenben szegényes, így lelkiismeret furdalása sincs. Nem várhatom meg, hogy ideérjen.  
    Futás, futáááááás!  
    Vagyishogy: agytorna. Szellem-dresszírozás. 
    Weöres Sándor azt írja: nemcsak az ember olvassa a verset, a vers is olvassa az embert. Tökéletes egymásrautaltság. Az egyszerűbb létformák nyelvén: szimbiózis. Karcosan száraz volt az ebéd utáni kékfrankos, az illatát kissé szúrósnak éreztem. Némely borok esetében a sommelier áfonya, szeder, málna, kiwi, őszibarack, kávé, karamell, erjedt avar és még számtalan más illatról beszél. Ehhez azonban rendkívüli orr, pontosabban szaglóérzék kell. 
    A vers befogadásához pedig különleges érzékenység. Az igazi költő képes megpendíteni a lélek húrjait, de ha hiányoznak ezek a húrok, nincs az a vers, amely életre kelthetné az eleve néma hangszert. Egymásba fonódás – csupán ennyi kell, nem több és nem kevesebb. 
    Minotaurus vajon mivel (kivel) él szimbiózisban? 
  
  
Március 7. hétfő 
  
Az első reménysugár. Ha késve is, de mégis tavaszra fordul?  
    Reggel arra ébredtem, hogy egy szabályos formájú fényfolt – leginkább trapéznak tetszett – pulzál az ágyammal szemközti falon. Ahogy a félálom eresztékei lassacskán meglazultak, rádöbbentem, a napsugár játékos geometriáját látom. Az elcsúszott függöny és az ablakkeret közti vékonyka résen furakodtak be a még erőtlen égi kohó első tűznyelvei. Óvatosan a fénypászmákba merítem az ujjaimat, és a langymeleg villamosság végigfut a karomon, a mellkasomon, majd lefelé veszi útját, egészen a lábujjakig.  
    Ahogy lecsukott szemmel az arcomat is belefúrom a gyengéden dögönyöző foton-áramlatokba, már csak vöröset látok. Mintha egy barlang vértől iszamlós falai állnának körbe némán, rőt közönnyel. Rózsaszín, narancs, cinóber, barnásvörös és bordó váltogatja egymást a két bizsergő szemhéj-kupolán. Vajon mi ez a fényjáték? A hajszálerek pókhálószövedéke bontja szét a fényt – mint valami optikai szűrő –, hogy aztán csak a vörösnek tegye szabaddá az utat? Ez már a tudomány felségterülete, nekem a jelenség is elég. 
    Hagyom, hogy gyöngéden magához öleljen, és újra álomba ringasson ez a mélybíbor óceán. 
  
  
Március 8. kedd 
  
Ma megszámoltam. Pontosan negyvenkét lépés. A palackzöld, kétszárnyú vasajtótól a társalgó bejáratáig. Vajon hányszor tettem meg e rövidke sétát az elmúlt huszonhat évben? 
    A rutinnnak is van zsinórmértéke.  
    Ahogy a kórházban előírhatnak kis-rutint és nagy-rutint az alapvizsgálatok számától függően, úgy a teniszben is legalább kétféle beidegzés alakult ki bennem a hosszú évek során.  
    A kis-rutin a kocsi körül zajlik. A Duna-partra torkolló szűk utcácskában keskeny betonrács szolgál parkolóként. Az előre gyártott betonelemeket áttörő lyukak eredetileg a fűnek kínáltak volna szegényes életteret, ám fű itt még sosem nőtt. Tavasszal foltokban felveri a gyom a parkolót, a bátrabban ágaskodó növények rendre a kerekek alatt végzik.  
    Kiszállok az autóból. A rongyosra használt Adidas-táska ott árválkodik a csomagtartóban, s azzal hogy kiemelem onnan, szinte életre kel, máris nagynak és jelentőségteljesnek látszik. 
    Még nincs itt a partner. Érdekes, mindig én érkezem elsőnek. Biztosan erre is van magyarázat, de nem érdekel. Szeretek pontosan érkezni. Óvatos sasszék, láblengetések, mégse lődöröghetek itt, mint egy szabadnapos madárijesztő. Meg aztán így az a látszat, hogy bemelegítést végzek. Még kikandikálok a vaskapu mögül – hátha befutott már T. L. –, aztán irány a társalgó. Negyvenkét lépés. Ma megszámoltam. 
    A nagy-rutin a pályán kezdődik. Pontosabban a légzsilipnél. A sátorban magasabb a légnyomás, ezért az ajtó csak némi noszogatás után nyílik. Finom nyomás a vállal, és a „szentélybe” léphetek. Ma is kellemes bizsergés fut végig rajtam a rozsda-barna salak láttán. A játék-tér az arányaival ejt rabul. Nem tudok jobb szót rá: emberszabású. A futballpálya elnagyolt, ormótlan, születetten parlagias, a fallabda-terem túlméretezett szauna fülke, valójában levegőtlen egérlyuk. A teniszpályának királynői idomai vannak: méltóságteljesek, de mégsem hivalkodók. 
    Egy újabb kőbe vésett rítus: a bemelegítés. Röpte, alapvonaljáték, egyenes, kereszt, fejfölötti lecsapások, adogatás. 
    Itt be is fejeződik a nagy-rutin, és kezdődhet a játék, ez a különös varázslat, amelynek soha nem szabadulhatsz a fogságából, legfeljebb ő hagyhat el téged. 
    Ez apránként, alattomos lassúsággal következik el, úgy, hogy eleinte tudomást sem veszel róla, majd egyre nyomasztóbb bizonyossággá válik. Először csodálkozol, hogy nem érted el a rövidítést, később beletörődsz, és megtapsolod az ellenfelet a szép megoldásért. Majd feltűnik, hogy jóval kisebbre emelkedsz, mint amilyen magas az átemelés, a szervából elillan az erő, az alapvonaljáték szaggatott, döcögős lesz.  
    A zuhanyozás egy megváltással ér fel. Mikor újra lehűlnek a test finom eresztékei, rejtett kazamatáiból előgomolyog a fájdalom. A boka, a térd, a váll – megannyi viharvert veterán. Ám a meccset követő szomorújátékban nincs szólista-szerep, a lélek duettet jajong az eleven anyaggal. Gyertek hát, gyógyító, balzsamos szavak! Ahogy a kötöző-pólya átadja áldott melegét a sajgó testrésznek, úgy hevítitek féltőn, simogatón a szívemet. 
    Mindörökké tenisz, mindörökké szavak! 
  
  
Március 9. szerda 
  
GAGYI-MAGYARORSZÁG – nem is csodálkoznék olyan nagyon, ha határkapuinknál ez a felirat fogadná az erre vetődő idegent. Ugyanis a silányság virágkorát éljük, profitéhes pénzemberek kiszolgáltatottjai vagyunk. Az ő pillanatnyi érdekeik szerint dől el a harc, mit kapunk kultúra címén, gagyit vagy valódi értéket. Úgy voltam vele, hogy van egy színvonal, amely alá már nem lehet süllyedni, mert ott már elviselhetetlen a csatornaszag. De jöttek az újabb és újabb valóságsók, és már nem hiszem, hogy van határa az ócskaságnak.  
    Vannak ismerőseim, akik azt mondják, egyszer erre is ráun a közönség, és majd az új igény nívósabb műsorokat követel. Ezzel az érveléssel az a baj, hogy jelenleg az említett automatizmus fordítva működik. A műsor formálja a nézőt, és nem a néző a műsort. A jobb iránti igény csíráját éppen színvonalas produkciókkal lehetne elültetni, és naponta locsolni, kövéríteni értékes programokkal. Így fokozatosan erős gyökerekkel kipányvázott ízléssé fejlődhetne, és ez az új szépérzék már nem lenne vevő a gagyira.  
    Mi a legnagyobb bajom a nyereségorientált televíziókkal? Nem is az, hogy szinte kivétel nélkül a könnyebb ellenállás irányát, az olcsó poénokat, a szellemi restség „gyümölcseit” választják, hanem az, hogy egyre inkább embergyűlölők. Hiszen mi másnak lehetne nevezni azt, amikor aprópénzért megvásárolnak kisiklott életű, megnyomorított embereket, és elvárják tőlük, hogy a színpadra állva ország-világ előtt hülyét csináljanak magukból, feladják emberi méltóságukat. Eddig tartózkodtam a műsorok nevesítésétől, de most muszáj hoznom egy példát a kereskedelmi média legfrissebb termékei közül. „Benne leszek a tévében” – Hajós András kínosan unalmas bolhacirkusza, felnőtt és gyermekszereplőkkel. Már a cím is árulkodó, mert a mai Magyarországon nincs nagyobb kiváltság és karrier, mint szerepelni a tévében. Akinek ez kétszer is sikerül, az már médiasztár. Ha egy elképzelt riportban megszólítanánk tíz fiatalt az utcán, hogy mivel szeretne foglalkozni, nyolc azt válaszolná, a médiában szeretnék dolgozni.  
    Akkor következzen a produkcióóóóó! Félrészeg, akadozó nyelvű férfi próbálja előadni Hajósnak, hogy ő a harcművészet mestere, és most cserepeket fog összetörni. Aztán a legelső mutatványnál felszakítja a homlokát, a vér lassan, de biztosan átitatja a fejpántot, a közönség soraiban elhaló sikolyok. Szánalmas, arcpirítóan nyomorúságos az egész. De Hajós láthatóan jól szórakozik. 
    Hát mi ez, ha nem embergyűlölet? 
  
  
Március 10. csütörtök 
  
A Minotaurus illedelmes gyilkos. Csendben, észrevétlenül cserkészi be áldozatát. A labirintus rabjának esélye sincs a menekülésre. Ha elindul, hamarább következik be a végzetes találkozás. Ha egyhelyben marad, még nyer némi időt, hogy szembenézzen önmagával. T.-t csaknem harminc éve ismerem. Ennyi ideje már, hogy heti rendszerességgel háborúzunk egymás ellen a vörös salakon. Az ilyen fogvacogtató időben, mint ez a márciusi, a teniszsátor jótékony oltalmában püföljük a sárga posztólabdát. Igaz, mostanára kissé megkopott a harci kedvünk, s nem is annyira a győzelemért, hanem a megfeszített izommunka gyümölcséért, a csekélyke adrenalinmámorért játszunk.  
    A mai parti végén T. – mint rendesen – pakolni kezdett a feneketlen tenisztáskába, majd hirtelen felém fordult, s mintha valami fontosat akarna mondani, a karomat is megérintette.  
    – Egyre gyakrabban érzem úgy, hogy semmi kedvem élni – gurultak elő az ismerős bajusz alól az ólmosan bágyadt szavak. Próbálom felidézni, hogy mit éreztem abban a pillanatban, de sutának, felületesnek tűnik a legkifejezőbb mondat is, amit a szorgos szürkeállomány a segítségemre küld. A döbbenetet az aggodalom váltotta fel, s egy pillanattal később mindez torokszorító félelembe csapott át, s végül valósággal rászáradt az arcomra a tanácstalansággal vegyes zavartság. Hallani véltem, ahogy feljajdulnak a tudat jól bejáratott gépelemei, de nem jött ki hang a torkomon. Nem tudom, meddig álltunk ott szótlanul. Talán már sosem jutok ki a sátorból, ebből a horpadt, megfeneklett léghajóból. A légzsilip mögött egy fekete árny lapul. Ha 
elindulok, találkozunk.  
    T. ma bent járt a Hivatalban, a nyugdíjazását kérte. 
  
  
Március 11. péntek 
  
A boldogságmorzsák apró mozaikdarabokká álltak össze, majd, ahogy ezek is a helyükre kerültek – mint a kirakós-játékban – teljes pompájában mutatkozott meg a kép. 
    A pár soros hír szinte észrevétlenül bújt meg a napilap eseménykrónikájában. 
    „N. N. 25 éves budapesti lakos erőszakkal behatolt a K. utcai bankfiók pénztárfülkéjébe, és az alkalmazottat fegyverrel a páncélszekrény felnyitására kényszerítette. A biztonsági őr azonban lefegyverezte a rablót, és átadta a helyszínre érkező rendőröknek.” 
    N-nek – mióta az eszét tudta – mindenből a kicsi jutott. Kicsi volt a kerékpár, amit tíz évesen használtan kapott, utálta, hogy kétoldalt a földet söpörték a lábai. Folyton kicsinek érezte a másoktól levetett cipőket, ingeket, nadrágokat, pedig maga is apró termetű volt. Csikasz – heccelték kárörvendő diáktársai. Ha visszagondolt eddigi életére, minden indulatképet fakóvá lúgozott egy agresszívan előtolakodó emlék. Fázott, állandóan fázott. A bőrébe, az ereibe, a csontjaiba ivódott ez a gyűlöletes érzés.  
    N. álmodni akart, valami szebbet, de lomhán mozduló képzelete már az első kívánság után gyökeret vert. Egy szoba-konyhás lakásra gondolt, konyhabútorral, ülőgarnitúrával, csipkefüggönnyel és tévével. Ide asszonyt is hozhat, és talán gyereket is vállalhatnak, ha megfogják a pénzt. 
    Fél évig nem vett cigarettát mire összegyűlt a forgótáras gázpisztoly ára. – Nagy legyen – mondta a fegyverboltban –, a legnagyobb típus. – Óriásokra megy vele – kajánkodott az eladó. 
    A pénztárfülkében néhány másodpercre elfeketedett előtte a világ. Kocsonyássá váltak a végtagjai, zihált a tüdeje, és az egész testét elöntötte a veríték. A pisztoly, attól majd megijednek, próbálta összeszedni magát. A plafonnak szegezte a fegyvert. Figyelmeztető lövés – így olvasta valahol. A ravasz ellenállás nélkül csúszott hátra. Újra próbálta, de semmi sem történt. Elfelejtette kibiztosítani a fegyvert – visított fel megbolydult agyában a vészcsengő. A következő pillanatban már a földön feküdt. A biztonsági őr hatalmas súlya valósággal a padlóhoz szegezte.  
    – Hol a rabló? – kérdezték a bankfiókba robbanó rendőrök. 
    Észre sem vették a cirmos márványlapokon kucorgó, pöttömnyi embert. 
  
  
Március 12. szombat 
  
Az időt nem foghatod meg, mint a gőzölgő levesestálat, hogy óvatosan az asztal közepére tedd, mert nincs egy tömbből álló, önmagában megragadható idő, csak elporló pillanatok vannak. Mikor az r-ről az a-ra húzom át az ujjamat a billentyűzeten, már nem ugyanaz vagyok, mint egy másodperccel korábban. A pillanat, s vele akkori lényem, örökre elveszett, csak az éppen aktuális pillanatban vagyok a valóság számára értelmezhető. Az idő-paradoxon, mikor is a múltba visszatérve megváltoztathatjuk a már megtörtént eseményeket, gyanítom, még hosszú ideig a sci-fi irodalom slágertémája marad. Bár a világhálón éppen a napokban olvastam arról, hogy a tudat, működése közben, képes változásokat létrehozni az anyagban, s ez – nem kis örömömre – talán a végső csapás a materializmusra. 
    De elég az okoskodásból. A jelenségvilág számomra sokkal fontosabb.  
    Már hallom is a szél türelmetlen szöszmötölését az ablakomon, a zavartan topogó neszeket a falak mögött, az utca csendesedő köhécselését: bealkonyult. A fényt már szíjra fűzték a sötétség lidércei, a hegy mögül – mint egy gigantikus anyahajó – előnyomul az est. Az év minden szakában lenyűgöz ez a csendes állóháború, a nappalok reménytelen harca a túlélésért. Van benne valami elkeseredett hősiesség és hányavetiség, hiszen a küzdelem kimenetele sosem lehet kétséges. A természet mostohább természetű évszakaiban előbb, a bőkezűbb hónapokban később dől el a harc, de a nap végén mindig lefut a súlyos vasfüggöny, hogy elzárja előlünk a fényt. 
    A lámpaburák – megannyi túlfejlett kucsmagomba – szemérmesen hunyorognak a késő téli – vagy már kora tavaszi? – esőben. A hófoltok csillogó tócsákká olvadnak az iskolaudvaron, a szurokfekete bitumenre autók fénypászmái festenek illékony aranyhidakat. 
    Esik. Csendesen, ráérősen, hajthatatlanul. 
    Holnapra napsütést ígért az időjós. 
  
  
Március 13. vasárnap 
  
Kivételes nap: az időjós igazat mondott. Délelőtt néhányszor megmutatta magát a kénsárga lánggal pislákoló Nap, és időnként előbukkant a felhők mögül az ég egy-egy vakítóan kéklő mozaikdarabja.  
    Szentendre a szokásos kora-tavaszi nyüzsgéssel fogadott: nagyhangú turisták vizslatták a vásárlóutcák szűkös butikjait, a félreeső, girbegurba sikátorok lefüggönyzött, csukott spalettás házai azonban arról árulkodtak, hogy a helybeliek jobban bíztak az otthon áldásos melegében, mint az erőtlen napfény csalóka simogatásában. 
    Szentendre: a festők, szobrászok, bohémek, zajos hétvégék és csendesen csordogáló hétköznapok kisvárosa. És már a hajléktalanoké is. Budapesten megteltek az aluljárók, a pályaudvari várótermek, lakója van az utolsó padnak is, és a nyomorúság nem áll meg a közigazgatási határoknál. Gyorsabban terjed, mint a pestis, ez egyre nyilvánvalóbb. Pár éve még Szentendrén nem találkoztam nincstelenekkel, földönfutókkal, koldusokkal. Most nem kell sokáig keresni őket. Beléjük botlok a városka főterén, a Duna-parti korzón és a Bükkös-patak partján. Nem, még nincsenek sokan, a felületes szemlélőnek talán fel sem tűnnek. Mint ijesztő zombik, temetői kísértetek kúsznak elő eldugott vackaikból, hogy a langymeleg napfény átjárja fagytól kisebesedett tagjaikat. Lassan, megfontoltan mozognak. A leromlott szervezet sajátja ez a ssshátborzongató kimértség. Egyébként sincs sürgős tennivalójuk, a lélek már régen feladta, csak a meggyötört test keresi kitartón a kapaszkodót.  
    Szentendre, a romantikára vágyók fellegvára 2005. tavaszán.  
    A kukákban itt szalámi is akad. 
  
  
Március 14. hétfő 
  
Mert mégis csak a szépség a legfontosabb. 
    Páni félelemtől gyomorbajos percemberkék, rátarti szerencselovagok és vérszomjas tőzsdecápák – a hatalom és a pénz birtokosai. Vajon ki emlékszik rájuk tíz, ötven vagy száz év múlva? 
    A teremtők, a szépség rabjai – bárha tucatnyi emberöltővel korábban éltek – itt vannak közöttünk ma is, a jelen látnokaival együtt, és velünk lesznek a jövőben is. Eltörölhetetlen érdemük a mű, amelyet évtizedek, évszázadok alatt sem tudott kikezdeni az idő. 
    Ars longa, vita brevis – az élet rövid, a művészet örök. 
    Látók, sámánok, vajákosok, áldott legyen a küldetésetek!
 
A cikk 2005. március 24-én került fel a világhálóra.
 
Visszatérés a
ESSZÉ, JEGYZET
rovat további cikkeihez
Visszatérés az
AKTUÁLIS ÍRÁSOK
főoldalára
 
 A cikkekkel kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt aktuális írásokat
e-mail címünkre valamint az 1399 Budapest, Pf. 701/578. postai címre várjuk!
ICQ-számunk: 254859031, szerkesztőség telefonszáma: 06-30/520-1428
 
Vissza a főoldalra
 
 A NapSziget folyóirat
évente négyszer
nyomtatott formában
is megjelenik.
 
Rendelje meg Ön is!
1399 Budapest, Pf. 701/578.
 
céljainkat az NKÖM támogatja
 
 
 
Művészek és művészetek a világhálón