vissza a főoldalra
 
ONLINE KULTURÁLIS ÉS MŰVÉSZETI MAGAZIN
(világhálón: 2001. március 1-jétől, nyomtatásban: 2002. tavasza óta)
 
Aktuális írások
Első közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
AKTUÁLIS ÍRÁSOK
(szerkeszti: Varga Gabriella)
 
ESSZÉ, JEGYZET
Búcsú P. Horváth Gábortól
Biztos, ami biztos, mindig is én szerettem volna elköszönni magamtól, rövid összefoglalását adva életemnek és munkásságomnak, mert az mégiscsak disznóság – gondoltam magamban –, hogy a nekrológomból olyan dolgokat felejtsenek ki a tisztelt kollégák, amelyekre büszke vagyok, és azt elemezzék részletesen, amit a legjobban utálok. 
    Most, hála a sorsnak, megadatott, hogy elbúcsúzzam P. Horváth Gábortól, aki eddig – bukott színészként, talán maradék hiúságából kifolyólag – minden igyekezetével azon fáradozott, hogy megfeleljen a bulvár napilapok elvárásainak. Hosszú ideig tartott (mintegy tizenöt évig), amíg rájött, de jelentem, most már tudomásul vette, hogy a saját elképzelései az emberségről, kollegialitásról, szakmáról, lapcsinálásról finoman fogalmazva is teljesen ellentétesek, kiváltképp annak a két újságnak a követelményeivel, ahol a legutóbb abban a szerencsében részesülhetett, hogy három-három hónap próbaidőt eltöltsön. 
    Az első újságra kár sok szót vesztegetni, mert a történet igen egyszerű: a példányszám-emelkedést nagy csinnadrattával bejelentő új lapigazgató – akit egyébként röviddel az ígéret-hegyei elhangzása után kipenderítettek – szabad kezet kapott, így a létező összes, általa nélkülözhetetlennek tartott, évek óta vele dolgozó kollégájának állást ajándékozott. Hogyan? Természetesen a lapnál dolgozó szerkesztők és újságírók kárára, esélyt sem adva az összecsiszolódásra. (Elnézést azoktól a fiatal kollégáktól, akik ez utóbbi fogalmat önhibájukon kívül nem ismerhetik.) Nagyon kevés a hal, és rengeteg a fóka, így eszébe sem jutott senkinek, hogy felemelje szavát a kirúgott lapszerkesztők érdekében. A tulajdonosi kör vezetője sajnálkozását fejezte ki P. Horváth Gábornak, és azt mondta, hogy rosszkor jött a laphoz, tehát mennie kell. Azóta egyébként neki is vennie kellett a kalapját: egy nála is nagyobb (multi)hal bekapta. 
    A második újság végre minden szempontból kijózanító volt, a közös munkának – már ami az impresszum két meghatározó szereplőjének és a belpolitikai rovat vezetőjének, P. Horváth Gábornak az együttműködését illeti –, a leghalványabb reménye sem látszott az első pillanattól kezdve. A csábító, a vezető szerkesztő úr példájával azt mutatta, hogy miként lehet egy fáradt, céljait meghatározni sem képes újságot még lejjebb nyomni szakmailag és erkölcsileg. Receptje: mindenkit folyamatosan szidni, hibáztatni, minél több munkatárs előtt minősíthetetlen hangnemben lehordani, s a bizonytalan helyzetbe hozott kollégák közül a „leggyengébb láncszembe” jól belerúgni, természetesen abba is, akit ő csalogatott a vágóhídra. Állandóan a vezérigazgató-főszerkesztő úrnak jelenteni, akiket lehet, összeugrasztani, és az egyedül üdvözítő, nagy formátumú szakmai irányító képében tetszelegni. Szó se róla, gyanútlan szemlélő azt hihette, hogy üdvözítő úr körül forr a levegő, ő a kezdet és a vég, tőle indul ki és hozzá tér vissza minden. Csak a szakmát és a kollégák gyengéit jól ismerő, öreg motorosok ismerték fel az üdvözítő úrban rejlő óriási veszélyt (a többiek csak szimplán gyűlölték), de a kiábrándult, megkeseredett, elveiket rég föladott öreg motorosoktól talán már nem is várható, hogy kockára tegyék hosszú évtizedek alatt megkínlódott pozíciójukat és a vele járó tekintélyes járandóságukat. Az pedig bizony nem jön rosszul egyetlen felsővezetőnek sem, ha folyamatosan bizonytalan a helyzet, hiszen így bármikor bármi bármelyik beosztottal megeshet, a lényeg az, hogy ha megérett az idő a változtatásra, valami azonnal történhessen. Kit érdekel az újság, a kollégák, hogy szívesen megy-e bárki a munkahelyére, hogy ugyanezért a pénzért és energiáért jól is érezhetné magát egész nap az ember, sőt értékes munkát végezhetne, fontos dolgokról beszélhetne, ne adj’ isten, ahogy egykor az újságíró iskolában tanulta, lassan a szépség, tisztesség és becsület felé terelgethetné a kedves olvasókat… 
    Tudja valaki fehéren-feketén bizonyítani, hogy a példányszám emelkedését csak a szerkesztőségen belüli marakodás, az alátevés, a főnökhöz futkosás, a rosszindulatú, féltékeny, irigy és tehetségtelen alakok helyzetbe erőszakolása hozza meg, akiknek minden mindegy? Akiknek soha sincs igazán idejük a lappal, a cikkekkel és a kollégákkal foglalkozni, mert leköti őket a könyöklés, a saját karrierjük építése. Mindezt lehet úgy intézni rutinosan, ügyesen, hogy a fene sem veszi észre, hogy nem dolgoznak. 
    A vezérigazgató-főszerkesztő úrnak sikerült úgy megválnia P. Horváth Gábortól, hogy nem is ismerte, bőségesen elegendőnek tartotta, amennyit a vezető szerkesztőjétől megtudott róla. Először jó referenciákról hallott, hát szerződést kötött. Aztán rosszat hallott, hát szerződést bontott. Az sem okozott fejtörést számára, hogy a próbaidő utolsó munkanapján közölje döntését, csak az a szent cél lebegett a szeme előtt, hogy megmentse lapját a rákfenétől. Attól az embertől, aki nem volt hajlandó elfogadni cége íratlan törvényeit, miszerint úgy vezess, hogy rettegjenek tőled az emberek, ne dicsérj, biztass, bátoríts soha senkit, ne segíts senkinek, üvölts, büntess és még komolyabb szankciókat helyezz kilátásba. Gondolkodás nélkül alázz meg másokat, rúgasd ki őket, csinálj úgy, mintha állandóan pezsegnél a lap érdekében, de ne mondj semmi konkrétumot, mert azonnal kiderül, hogy nem értesz a szakmához. Habzó szájjal csahold körbe naponta háromszor a főnöködet, ha úgy kívánja, ne törődj azzal, hogy mire tartanak a beosztottaid, nem ők adják a fizetésedet. 
    Talán érthető, hogy P. Horváth Gábor most egyszer s mindenkorra elbúcsúzik, őszinte hálát rebegve azoknak, akik a kijózanító kúrán végigvezették, hiszen az ő segítségükkel válhatott egyértelművé számára, hogy ez az, amit soha sem szabad csinálnia. Nem is olyan hátborzongatóan sok pénzért teljesen ki kellett volna vetkőznie önmagából, hogy az élete utolsó szakaszában lenullázva kóvályogjon gyötrő lelkiismeret-furdalással, a szívinfarktus, az agyvérzés és az idegösszeroppanás határán. 
    Eltűnik tehát minden kiadványból P. Horváth Gábor – béke soraira! –, hogy átadja helyét Horváth Gábor Miklósnak, aki minden erejével arra fog törekedni, hogy a szülei által adott neve még csak a közelébe se kerülhessen a fent említett újságokban tapasztaltakhoz. 
Horváth Gábor Miklós
(Elhangzott a Kossuth Rádióban 2005. február 20-án.)
A cikk 2005. március 24-én került fel a világhálóra.
 
Visszatérés a
ESSZÉ, JEGYZET
rovat további cikkeihez
Visszatérés az
AKTUÁLIS ÍRÁSOK
főoldalára
 
 A cikkekkel kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt aktuális írásokat
e-mail címünkre valamint az 1399 Budapest, Pf. 701/578. postai címre várjuk!
ICQ-számunk: 254859031, szerkesztőség telefonszáma: 06-30/520-1428
 
Vissza a főoldalra
 
 A NapSziget folyóirat
évente négyszer
nyomtatott formában
is megjelenik.
 
Rendelje meg Ön is!
1399 Budapest, Pf. 701/578.
 
céljainkat az NKÖM támogatja
 
 
 
Művészek és művészetek a világhálón