vissza a főoldalra
 
ONLINE KULTURÁLIS ÉS MŰVÉSZETI MAGAZIN
(világhálón: 2001. március 1-jétől, nyomtatásban: 2002. tavasza óta)
 
Aktuális írások
Első közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
AKTUÁLIS ÍRÁSOK
(szerkeszti: Varga Gabriella)
 
IRODALOM, KÖZÉLET
Terror, természeti katasztrófa – naponta újabb áldozatok
Segítő kezek a veszélyzónákban
Srí Lanka, Oroszország, Szudán, Afganisztán, Irak – csak néhány ország azok közül, ahol a halál mindennapos. Egyes helyeken a terror pusztít, máshol a természet, de minden esetben a civil lakosságot éri a legnagyobb veszteség. Akár tíz méter magas víztömeg ragadja el az embereket, akár golyó végez velük – egyaránt borzalmas. Terror vagy természeti katasztrófa, mindegy, a halál szinonimája mindkettő.
    Magyarországon nehezen tudjuk elképzelni azt a pusztítást, ami ezeken a területeken zajlik. Erről, és az emberi segítségnyújtásról mesél Bálint Gábor, és Fekete Dániel, a Magyar Ökumenikus Segélyszervezet két munkatársa.
 
 
Hullámverés a szigetországban
 
A halottak számát már soha nem fogjuk megtudni. December 29-én, három nappal a szökőár után megérkeztünk Srí Lanka fővárosába, Colomboba, majd elindultunk délre, az egykori turistaparadicsom területére. Nem lehet olyan borzalmat kitalálni, ami ott ne történt volna meg. A helyiek elmondása szerint, a szökőár olyan volt, mint egy „húsdaráló”. Sokan nem a fulladástól, hanem a sérülésekbe haltak bele: a nagy erejű víztömeg hozzácsapta őket a falhoz, az épülettörmelékek levágták a végtagjaikat, összepréselődtek. Olyan hatalmas erő volt ez, hogy fákat csavart ki, hajókat, buszokat, teherautókat sodort el több száz méterre a tengerparttól, mintha csak papírból lettek volna. A betonházak falai többé-kevésbé megmaradtak, de a víz az egész belsejét kipucolta. A tégla-, és vályogházak – ahol inkább a szegényebb réteg lakott – a föld színéig elpusztultak. A látvány, ami fogadott, háború utáni csatatérhez hasonlított, annyi különbséggel, hogy ez a pusztítás csupán negyed óra alatt ment végbe. 
    A helyiek elmondása szerint Srí Lankán kétezer éve nem volt szökőár, így az emberek nem ismerték a jelenséget, és az azt követő pusztítást. Bangkokból hiába telefonáltak volna, hisz Srí Lanka partjain nem volt kinek szólni. A riasztási láncot még nem építették ki. Rengeteg gyermek halt meg, és sokan árván maradtak. Volt olyan asszony, aki mind a hét gyermekét elveszítette, míg egy másik turistacsaládból csak a gyermek – aki nem tartózkodott a szállodában, szafari-kiránduláson vett részt – élte túl. A gyásszal azonnal szembesültünk: minden második autó, és ház fehérrel – Srí Lankán a fehér a gyász színe – volt fellobogózva. Nagy volt az együttérzés, a szolidaritás az áldozatokkal, és a károsultakkal szemben. 
    Az ember azt várná, hogy mindenki sír, mindenki rosszul érzi magát, azonban az emberek próbálnak továbblépni, előre tekinteni. A menekülttáborokban odafigyelnek egymásra, a családok gondoskodnak, befogadják az árva gyerekeket. Az emberek nappal „hazamennek” a nem létező otthonuk mellé, leülnek, próbálnak pakolni, rendet rakni, takarítani, majd este vízért, élelemért visszamennek a táborokba. Srí Lanka lakosságának közel hetven százaléka buddhista vallású, ők a tragédiát sorsszerűen fogadják. Más a mentalitásuk, más a gondolkodásuk. Hogy csak egy példát mondjak, ha egy étteremben rámutatok egy ételre, és megkérdezem, hogy mi ez, nem az étel nevét mondják, hanem: „ez jó a szemnek”, „ez jó az érrendszernek”. 
    Nagyon nagy szeretettel fogadták a külföldieket, még azok is, akiknek nem volt szükségük a segítségre. Jó volt Srí Lankán magyarnak lenni. Amíg az orvosok, a mentősök a túlélők után kutattak, sebesülteket gyógyítottak, védőoltásokat adtak, addig mi megszerveztük a menekülteknek, és az otthontalanná váltaknak az ellátást, átadtuk a helyszínre szállított közel harmincmillió forint értékű gyógyszersegélyt, és helyszíni beszerzéssel támogattuk a rászorulókat: ivóvizet, élelmiszert, alsó- felsőruházatot, higiéniás egységcsomagokat, tisztasági betétet, konyhai felszerelést, szúnyogriasztót, később vízpumpákat szállítottunk a fővárosból, Tangalle városába, és a környező menekülttáborokba. Emellett a helyi sörgyárak elkezdtek sör helyett vizet palackozni. Problémát csak a kieső területek okoztak; a part menti dzsungelben lévő kisebb falvakba nagyon nehéz volt bejutni, megszervezni az ellátást. Az azonnali segítségnyújtás mellett egy hosszabbtávú segítséget is tervez az Ökumenikus Segélyszervezet. Az olyan embereknek, akiknek a házát elmosta a víz, a hajója megsemmisült, a családját elvesztette, segítünk új otthonhoz jutni. Odaadjuk az építőanyagot, és napidíjat fizetünk, bevonjuk őt is a munkába. Ezzel ösztönözzük, hogy visszatérjen a régi kerékvágásba. Ha már a családját nem hozhatjuk vissza, legalább fedél legyen a feje fölött.
 
 
A terror földjén
 
Az Észak-Kaukázus területén nincs olyan nap, hogy ne történne valamilyen fegyveres atrocitás. Csecsenföldön a katonák géppuskát markolva végzik a munkájukat az ellenőrzőpontoknál, felkészülve, hogy bármely pillanatban tudjanak lőni. És persze bevett szokás a külföldiek elrablása. 1997-ben – a Segélyszervezetünk két munkatársát – Oláh Istvánt, és Dunajszky Gábort is túszul ejtették csecsen fegyveresek. Kilenc havi fogság után szabadították ki őket, ez idő alatt átélték a poklok-poklát. Egy cseh lányt pedig november elején engedtek el, nyár óta volt a csecsenek fogságában. A fegyveresek emberrablásait nehéz kivédeni, de ha a helyiek, és az ENSZ biztonsági tanácsait, javaslatait megfogadjuk – például, hogy melyik úton ne közlekedjünk, vagy a városban ne lobogózzuk fel az autónkat, már csak azért sem, mert muzulmán területeken nem biztos, hogy jó szemmel nézik, ha a lobogón kereszt van –, ki lehet védeni. A szállítások során is óvatosnak kell lennünk, ha például látunk az úton egy orosz katonai konvojt, megállunk, megvárjuk, amíg eltávolodnak, mert gyakori, hogy a csecsenek konvojokat támadnak meg, és ahol gyalulnak, ott forgács is van – ha köztük vagy, téged is szétlőnek.
    A sajtót csak kivételes esetben engedik csecsen területekre, így a mindennapos fegyveres merényletek híre ritkán jut el Magyarországra. Nemrég egy fegyverraktár rablása során több orosz katonát megöltek, elvittek nyolcvan-kilencven Kalasnyikovot, robbanóanyagokat, RPG-ket – vállról indítható rakétákat –, mégsem lehetett itthon erről hallani.
    A helyiek a terrorral együtt élnek, hozzászoktak, alkalmazkodtak a háborúhoz, hisz már tizenöt éve tart. A csecsenek elmondása szerint, ha az oroszok engednék, hogy leváljanak, ha függetlenek lennének – az ősidők óta tartó vallási és kulturális ellentétek miatt –, akkor is folytatódna a harc. Céljaik elérése érdekében a terroristák a legelrettentőbb dolgoktól sem riadnak vissza. Jó példa erre az Észak-Oszétiában végbement beszláni túszdráma. Az évnyitó ünnepség alatt, főként ingus, és csecsen férfiakból álló terrorista csoport szállta meg az iskola tornatermét, túszul ejtve mintegy ezerkétszáz személyt. A túszok férfitagjait az első nap kivégezték, a többiek étlen-szomjan várták a szabadulást. Az ostromra még nem felkészült rendőri erők és a terroristák közötti tűzharc növelte az áldozatok számát. Háromszázharmincan haltak meg, köztük közel kétszáz gyerek. A terrorakció körülbelül ezer családot érintett. Az adományok kezelésére állami bizottságot hoztak létre, és több, mint elegendő segély gyűlt össze. A Magyar Ökumenikus Segélyszervezet munkatársaival egy több millió forint értékű szemészeti mikroszkópot, gyógyszerszállítmányt juttattunk el Beszlánba, iskolai felszereléseket – táskát, ceruzát, tolltartót – biztosítottunk, tornaszereket adtunk át azoknak az iskoláknak, ahol a terrortámadásban érintett gyerekek jelenleg tanulnak, valamint az egyik iskola tornatermét felújítjuk. 
    A moszkvai orvoscsoportok vállalták, hogy a helyszínre utazva segítenek a családok, az egyedül maradtak rehabilitációjában. Volt olyan anyuka, aki terrortámadás alatt, mind az öt gyermekét elveszítette. Ő csak ült, és nézett a semmibe. Ilyen helyzetben szavakkal nem lehet segíteni.
    Szörnyű volt látni azt a listát, amit a terrorakció után megkaptunk. A lista az 1. számú Általános Iskola túszul ejtett gyermekeinek névsorát tartalmazta, a nevek mellé írva, melyiküknek mi lett a sorsa. Rengeteg név mellett szerepelt a „meghalt” szó. 
 
 
Az afgánok békeszerető emberek
 
Csecsenföldet Afganisztánnal nem lehet összehasonlítani, ég és föld. Afganisztánban is volt, hogy géppuska ropogására ébredtem, de a Segélyszervezetet közvetlen atrocitás még nem érte. Az ország ma már óriási léptekben fejlődik, a lakosságnak sikerült leráznia magáról a tálib uralom igáját. Az afgánok békeszerető emberek. A háború alatt alacsonyabb életszínvonalon éltek, utána azonban óriási fejlődésen ment keresztül az ország. 2001-ben még nem volt mobil, Internet, ma pedig már két mobilszolgáltató is van, Észak-Afganisztánban, Mazar-I-Sharif városában pedig öt Internet-kávézóval találkoztam. Afganisztánban a magyarokat sokkal inkább elfogadják, mint az amerikai hadsereget. Ha kérdezik honnan jöttünk, és megtudják, hogy Magyarországról, a viselkedésük száznyolcvan fokos fordulatot vesz, megnyílnak.
    Tálib katonák még ma is élnek a hegyekben, a helyiek és az amerikai csapatok tudják, merre. Néha elengednek egy-egy RPG-t, vagy felrobbantanak valamit, de támadás még nem ért. Ezzel szemben Irakban szó szerint vadásznak az emberekre, oda most nem mennék. Nagyon kevés külföldi szervezet dolgozik azon a vidéken, jelenleg főként a helyiek működnek. 
    Afganisztánba lassan úgy megyek vissza, mintha hazamennék, a helyi munkatársak, mintha családtagjaim lennének. A magyar segélyeket itt is sikerült eljuttatnunk a megfelelő helyre. Kilenc iskolát építettünk, részben felújítottunk. Afganisztánban a gyerekek döntő többségének az egy méteres, sárból tapasztott falak jelentették az iskolát, ahol a földön, porban ülve, néha állati körülmények között voltak kénytelenek tanulni. Az újonnan elkészült iskolákat betonszerkezettel, égetett téglával építettük, az ablakokat, ajtókat orosz import faanyagból készítettük. Bár a csatornázás még nem megoldott, a helyi körülményekhez képest így is messzemenően a legjobb iskolák épültek fel. És ami a legnagyobb öröm, hogy a lányok, is tanulhatnak. A tálib rendszer alatt ezt tiltották, de ma már engedélyezett. Óriási élmény volt, amikor az iskolaátadáson nyolcszáz afgán kislány sorfalat állt, és ütemes tapssal köszöntöttek bennünket. Látszott rajtuk, mennyire örülnek. Ilyenkor érzi leginkább az ember, hogy másokon segíteni felemelő érzés.
 
 
Népirtás Szudánban
 
A kelet-afrikai országban naponta több ezer gyermek pusztul éhen. A polgárháború következtében több mint négy millió ember vált menekültté, és két millióan haltak meg. A két évtizede tartó polgárháború oka sokrétű: a kormányhoz közelálló csoportok a háttérben támogatják azokat a muszlim csoportokat, akik elűzik a más vallású lakosságot otthonaikból. Ma már a világpolitika is népirtással vádolja a kormány által támogatott arab milicistákat. Sajnos folyamatosak az atrocitások, emiatt nagyon nehéz a segélyszervezeteknek a helyszínen dolgozni, pedig a kialakult humanitárius katasztrófa területén a menekültek egyharmada az élelem, és az ivóvíz hiánya miatt közvetlen életveszélyben van.
    A Magyar Ökumenikus Segélyszervezet 1991-ben alakult, protestáns szellemiségű, kiemelkedően közhasznú szervezet. Célja, hogy segítséget nyújtson a szükséghelyzetbe került embereknek – nemre, nemzetiségre, vallási meggyőződésre való tekintet nélkül. Magyarországról, a Magyar Ökumenikus Segélyszervezet, első és egyedüli segélyszervezetként írta alá az együttműködési megállapodást valamint bonyolított le segélyprogramot az Európai Bizottság Humanitárius Segélyek Hivatalával, az ECHO-val. A szerződés aláírásával, a tizennégy éves, magas színvonalú humanitárius munkánkat nemzetközileg is elismerték.
 
A gyors segítségnyújtás legfontosabb területei:
    1. élelmiszer-, ivóvízellátás,
    2. higiéniás körülmények biztosítása, latrinák építése
    3. átmeneti szállás biztosítása az otthontalanoknak, ruházat biztosítása,
        háztartási eszközök osztása
    4. orvosi alapellátás biztosítása.
 
Ezen elsődleges tevékenységek után következnek, a hosszabb távú segítségnyújtást elősegítő felmérések, adatgyűjtések, majd a rekonstrukciós munkálatok.
    A külföldre irányuló segítségnyújtásban, hazai szinten drasztikus elmozdulás tapasztalható, a délkelet-ázsiai tragédia volt a vízválasztó. Az emberek, akik Magyarországról támogatják a munkánkat (90-95%-ban magánszemélyek) biztosak lehetnek abban, hogy a pénzük oda kerül, ahol a legnagyobb szükség van rá. Az adományokat szakmai hozzáértéssel kezeljük, projektjeinket ellenőrzik, a nemzetközi szervezetek elszámoltatják (nemzetközi könyvvizsgáló cégek ellenőrzésével), emellett számadással tartozunk az adományozók felé is. Az adományozók közül a fővárosiak vannak a legtöbben, majd az ország keleti régiója következik. Ennek oka az, hogy Kelet-Magyarországra nagymértékben jellemző a szociális szegénység, és egyéb katasztrófák – például a tiszai árvíz – és akik ezeket átélik, sokkal szívesebben támogatják az ilyen szervezeteket. 
    A Magyar Ökumenikus Segélyszervezet munkáját a következő számlaszámon tudja támogatni: 11705008-20464565
    Az adományok on-line módon is eljuttathatók Segélyszervezetünkhöz a www.okumenikus.hu oldalon.
Ignéczi Hajnalka
A cikk 2005. március 13-án került fel a világhálóra.
 
Visszatérés az
IRODALOM, KÖZÉLET
rovat további cikkeihez
Visszatérés az
AKTUÁLIS ÍRÁSOK
főoldalára
 
 A cikkekkel kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt aktuális írásokat
e-mail címünkre valamint az 1399 Budapest, Pf. 701/578. postai címre várjuk!
ICQ-számunk: 254859031, szerkesztőség telefonszáma: 06-30/520-1428
 
Vissza a főoldalra
 
 A NapSziget folyóirat
évente négyszer
nyomtatott formában
is megjelenik.
 
Rendelje meg Ön is!
1399 Budapest, Pf. 701/578.
 
céljainkat az NKÖM támogatja
 
 
 
Művészek és művészetek a világhálón