vissza a főoldalra
 
ONLINE KULTURÁLIS ÉS MŰVÉSZETI MAGAZIN
(világhálón: 2001. március 1-jétől, nyomtatásban: 2002. tavasza óta)
 
Aktuális írások
Első közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
AKTUÁLIS ÍRÁSOK
(szerkeszti: Varga Gabriella)
 
ESSZÉ, JEGYZET
Nevelés, oktatás a civil szervezetek felől nézve
Az igazi, gyökeres és hosszú távú változás kulcsa nem a körülöttünk lévő, kézzelfogható világban keresendő. Az igazi és valódi erő hordozója nem a gazdaság, még csak nem is a ma oly sokat emlegetett média. 
    Nem. Az igazi erőt egy-egy nemzet tudja megtestesíteni. A nemzet tagjaiban, a személyek génjeiben is megtalálható, néha szunnyadó, de ha kell, nagy erővel felszínre törő, évezredeken át formált kultúra, hagyomány, ismeret, tudás, mely mind-mind kötődik ahhoz a földrajzi helyhez, ahol a nemzet él.
    A nemzetek, a kultúrák ma az igazi veszélyeztetettek. A veszélyeztetők megtestesítői pedig ismeretlenek. 
    Sokan és sokszor azt gondoljuk, hogy az ősi, az egyes korokhoz igazodó, formálódó, ám gyökereiben sosem változó, az igazi erőt hordozó kultúrák nagy ellenségei az egyes politikai irányzatokban keresendők. Mára azonban már rá kellett jönnünk, hogy ezen politikai irányzatok képviselői is csupán bábfigurák, s hogy kik irányítják őket, arról sejtéseink lehetnek, de valójában a konkrét személyek kilétét hétpecsétes titokként őrzik.
    A globalizáció a jelen és a jövő nemzedék igazi kihívása. A globalicázió, mely ellen a harcot nem a gazdaság, nem is az anyagi javak, hanem a nemzeti összefogás, a kultúra, a magunkkal hozott, elődeinktől kapott, bennünk lévő értékeket felszínre törni engedő személyek tudják megvívni. 
    A múlt század elején, az I. világháborút követően nemzetünket a békeszerződéssel oly nagy csapás érte, melyet szavakkal kimondani lehetetlen. Úgy tűnt, minden, minden elveszett, vége országunknak, nemzetünknek, rövid idő és a magyar nép beolvad a környező nemzetekbe, elveszíti több évezredes kultúráját, nyelvét, hagyományait. 
    Hogy ez mégsem így történt, az nagyrészt az akkori vezetésnek, többek között Klebelsberg Kunó vallás- és közoktatásügyi miniszter oktatási reformjainak volt köszönhető. A vezetésnek, mely felismerte, hol kell kezdeni a felemelkedés útját. Nemcsak a látványos, azonnali sikert hozó vállalkozásokba kezdtek, hanem igen nagy hangsúlyt helyeztek az oktatásra és az azzal együtt járó nevelésre. 
    Nagy hangsúlyt helyeztek erre, mert tudták, felismerték, nyelvében, kultúrájában, hagyományaiban él a nemzet, ha ebből bármit is elveszít, önmagát veszíti el. 
    Előtérbe helyezték az oktatást azért is, mert tudták, egy nemzet gazdaságának felemelkedését is itt, az oktatásnál kell kezdeni. 
    Azonnali sikereket elérhetünk egy-egy jó vállalkozással és némi szerencsével, de ez a siker nem lesz tartós, ha nincs mögötte tudás, nincsenek mögötte jól képzett, minden váratlan helyzetben is tájékozódni, eligazodni képes szakemberek. E képességgel pedig csak az rendelkezik, aki nemcsak szakmájában képzett, jártas, hanem közel áll hozzá a kultúra, a művészet, a nemzet nyelvének szeretete, s nincs híján nemzetünk hagyományai, szellemi értékeink ismeretében sem. 
    Hiszen mi az oktatás, nevelés, tanítás lényege? Az embert képessé tenni a világban való fölényes eligazodásra. Korábban a tanítással, neveléssel a világbeli veszélyektől kellett megóvni az egyént, ma pedig ezen túlmenően fel kell készíteni tanítványainkat az ember által okozott veszélyekre is. 
    A Kárpát-medencében, a határon túl élő magyarság is csak azért maradhatott fenn, és maradhat fenn a jövőben is, mert az ott élők felismerték, hogy a nevelést-oktatást, a hagyományok ápolását előtérbe kell helyezni, s harcoltak, harcolnak a magyar iskolák fennmaradásáért, a magyar kultúrát ápoló intézmények megtartásáért, fejlesztéséért.
    Ahol az oktatás, nevelés erős, ahol a nemzet tagjai ismerik jelenük mellett a múltat, a gyökereiket, ott van jövőkép is, ott az emberek maguk irányítják sorsukat, s nem engedik a kívülről jövő irányítást. 
    Mindezt tudják, felismerték egyes irányzatok is, ezért igyekeznek az oktatást lezülleszteni csak a szakmájához, és máshoz nem értő, máshoz hozzászólni nem tudó, máson nem gondolkodó személyekké képezni, s minél kevesebb hangsúlyt fordítani a nevelésre. Ezt egyes irányzatok kulcsfontosságúnak tartják, kiknek a gondolkodó, visszakérdező polgár nem jó. Cserébe e szellemi leépülésért viszonylag jó fizetséget adnak. Ez az igazi megtévesztés. 
    Az oktatásnak és a nevelésnek a formális rendben történő művelése mára földünk nagy részén kidolgozott, jogszabályok által szabályozott, behatárolt. Éppen a jogi szabályozottság jelenti sokszor a határokat, korlátokat is. 
    Ezzel szemben az informális képzés és nevelés sokkal kevésbé szabályozott, s mert e területre az anyagi forrásokat is sokkal nehezebb előteremteni, mint a formális képzésre, ezért a szakma is kevésbé fordít hangsúlyt a nevelésnek és az oktatásnak e területére. Pedig a határok, éppen a viszonylagos szabályozatlanságára figyelemmel, korlátlanok.
    A formális nevelés és oktatás egy külön tanulmányt érdemel, azzal most nem kívánok foglalkozni.
    Pillantsunk bele egy kicsit a nevelés és oktatás informális területeibe.
    Vissza kell adni minden egyes szakmának, hivatásnak azt a becsületét, melyet több évszázadon keresztül kivívott magának. A céh kiközösítette tagjai sorából azt, aki szégyent hozott reá. 
    A szakmáknak becsülete volt, s aki mestervizsgát tett, megillette a mester megtisztelő megszólítás, s e tisztséget minden szakmában el lehetett érni.
    A mester pedig szívesen és örömmel adta át tudását, sokszor minden megkötöttség nélkül mindazoknak, kik érdeklődtek az adott terület iránt, kik alkotni szerettek volna munkájukkal.
    Vissza kell adni az embereknek az alkotás örömét. Legyen büszke mindenki arra, amit alkotott, mert alkotni nemcsak a művészetben lehet, hanem az élet minden területén: az iparban, a mezőgazdaságban, a szolgáltatásban, a kutatásban, s mindenhol. 
    Sokkal fontosabb, hogy valaki találja meg munkájában az örömöt, bárhol is tevékenykedik, mint az, hogy milyen területen dolgozik.
    Legyenek büszkék az emberek, hogy ők a szakma jeles képviselői. A cél nem a másik legyőzése, hanem az, hogy önmagamra vagyok büszke, mert keresett vagyok, mert amit csinálok, az maradandó. 
    Maradandó, akár az anyagi valóságában, akár szellemi termékem átadásával, vagy azzal, hogy mások is, akarva, akaratlanul ellesik tőlem a szakma fortélyait. 
    El kell érnünk, hogy sok-sok szakmát az emberek hivatásuknak tekintsenek. 
    Mindezek az értékek a csak formális képzéssel, kizárólag iskolarendszerű neveléssel – oktatással nem érhetők el, és nem tarthatók meg. 
    Az adminisztrációtól csupán az várható el, hogy az értékek átadásának formális módszereit karbantartsa, anyagilag finanszírozza, jogilag körbeszabályozza. E jogi szabályozottságban, mely bár szükséges, rejlenek éppen a tudás átadásának e módszerében annak korlátjai is. 
    Ismereteink, gondolataink, tudásunk, bennünk lévő értékeink – mely kincseket nem azért kaptunk, hogy magunknak megtartsuk – átadására, annak módszerére, szervezeteire számtalan lehetőség, eszköz áll rendelkezésre. Ezek közül csupán néhányról beszélek a következőkben, nem titkoltan azzal a céllal, hogy aki ezeket elolvassa, nyomban örömteli mosollyal mondja: – Én is fel tudok sorolni még legalább ennyi, ha nem több módszert, lehetőséget.
    Amennyire a formális oktatást, nevelést elsődlegesen az adminisztráció vállalta fel, olyannyira a nem formális nevelés-oktatás felvállalói a civil szervezetek, a család, sőt nemegyszer maga az egyén egy személyben. 
A civil szervezetek alatt itt annak a legszélesebb rétegét kell érteni. 
    A civil szervezetek megint csak két nagy csoportra oszthatók: a formális, jogilag szabályozott, és informális, jogilag teljesen szabályozatlan, de a demokratikus jogrendben már megtűrt, sőt elfogadott, óhajtott civil szervezetekre. Mindkét szervezeti formának megvan a maga előnye és hátránya is, mindkettőre egyformán nagy szükség van. 
    Mára az adminisztráció és az egyház a föld számos országában szétvált. Amióta az egyház az államtól elkülönülten működik, az egyházakat is a civil szervezetek közé soroljuk, de kétségtelen, a civil szervezetek között az egyházak rangos, mintegy fő helyet foglalnak el. 
    Ugyancsak rangos, sőt, fő helyet foglalnak el az egyházak az értékek átadásában, annak minden módszerében. Mára már az egyházak, a történelmi egyházak is felismerték, hogy a gondolatok, ismeretek átadásában, a nevelésben, a módszereken több-kevesebb változtatást kell eszközölni, igazodni a társadalmi változásokhoz.
    Az egyházak rangos helyet foglalnak el a közoktatásban, felsőoktatásban, de talán ugyanekkora szerepük van az egyéb módszerekkel történő ismeretek átadásában, a nevelésben, értve itt a fiatalságon túl a társadalom valamennyi csoportját, rétegét.
    Az egyházak mára már egyre több nem liturgikus összejövetelt, ismeretanyagot átadó, nevelő-oktató megmozdulást szerveznek. Minél mélyebbre ásunk, annál inkább meglepődünk, látva, hogy mily régi kultúráról beszélhetünk e téren is. 
    Sőt, míg az adminisztráció csupán néhány száz éve kezdte felvállalni az oktatást, s mellé a közoktatásban a nevelést is, addig az egyházak vonatkozásában a formális oktatás-nevelés is egy-két, vagy egyes esetekben akár több ezer éves múltra, hagyományra, kultúrára is visszavezethető.
    Az egyházak régóta szerveznek már a zarándokutak mellett különféle kirándulásokat, beszélgetős teadélutánokat, estéket, zenés órákat, filmvetítéseket, játszó- vagy sportnapokat, órákat, de egyik-másik egyház nem zárkózik el a népdal- vagy néptánc oktatástól sem. Több egyház rendelkezik nagy helyt igénylő, vagy az egyénnek megvenni drága sporteszközzel, melyek közös igénybevétele során gondolataink kicserélésére, továbbadására van lehetőség alkalmanként akár különböző korosztályok tagjai között is. 
    Sok, s talán egyre több az egyházak által megszervezett, megrendezett tanácskozás, tudományos konferencia, sőt nem egy, kifejezetten kulturális rendezvény mögött is, mint szervezőt, létrehozót, az egyházat találjuk. 
    Ha felnyitunk egy-egy könyvet, lapozgatunk folyóiratot, lapot, újságot – melyeknek szintén igen nagy szerepük van az informális nevelésben-oktatásban – szintén nem egy esetben találkozunk a kiadók között valamelyik egyház nevével. 
    A civil szervezetek másik nagy csoportja a mindenkor hatályos jogszabályok figyelembevételével megalakult és egyesületi formában működő civil szervezetek széles köre. 
    E szervezetek által elérni kívánt célok palettája igen széles, maradéktalan felsorolása lehetetlen, ezért csupán annyit említenék meg, hogy a célok között egyik legrangosabb helyet, ha nem a legrangosabbat foglalják el a különféle ismeretanyagok, értékek, tudás közvetítése, átadása, s az ifjúságon túlmenően valamennyi korosztály nevelése, oktatása, elsődlegesen informális módszerekkel. 
    Egyes tevékenységeket - mint például újság, folyóirat kiadás, valamely oktatási intézmény alapítása, amennyiben nem kívánja a csoport egyetlen tagja a teljes felelősséget magára vállalni -, és ezt a tevékenységet civil szervezet végzi, közülük csak az teheti, amelyik előzetesen magát formálisan megalakította, és kérte a bírósági nyilvántartásba vétellel jogi személyisége elismerését. 
    Szükségtelen azonban, hogy a civil szervezetek nagy számban formálisan működjenek. Csak és kizárólag azoknak szükséges a jogi személyként történő működése, melyek olyan tevékenységet végeznek, mely tevékenységhez ez a forma elengedhetetlen.
    Az informálisan, minden formaság, jogi szabályozottság nélkül működő társadalmi szervek tudnak a legrugalmasabban reagálni a mindennapi életünkben bekövetkező változásokra, s így ezen szervezetekre igen-igen nagy feladat vár a tudás és ismeretanyag, az értékek közvetítése területén. 
    E csoportok szinte mindent felvállalhatnak az értékek közvetítése területén, mozgásterületük igen nagy, alig akad terület, mely elzárt előttük. 
    Keveset beszélünk róla, pedig a civil szervezetek mozgalmának nagy kultúrája, hagyománya van. Hamis az a beállítás, mely a társadalmi szervezeteket azonosítja valamely politikai nézettel. Legfeljebb csupán arról lehet szó, hogy azt kell megnéznünk, hogy mely politikai nézethez tartozók vagy csoporthoz kötődő, programjukat elfogadó személyek azok, kik elsődlegesen saját boldogulásukat keresik. Ugyanis ezen oldalhoz tartozó személyek sokkal kevesebb civil szervezetet hoznak létre – s ha létre is hoznak, nem az értékek közvetítése érdekében –, mint a másik oldalhozó személyek. 
    A civil szervezetekben nem lehet nagy pénzeket keresni, nem lehet nagy karriert befutni, de annál inkább lehet saját magunk becsülésében, lelkünk nyugalmában a határtalan mértékig eljutni. 
    Nem arról van tehát szó, hogy a civil szervezetek kötődnek valamely politikai nézethez. A válasz pontosan fordított, valamely értékrendet felvállaló és hirdető politikai nézet kötődik a társadalmi szervezetek nagy csoportjához, mely szervezetek elsődlegesen az értékek informális közvetítésére alakultak. 
    Nálunk közel egy fél évszázados szakadék választja el a civil szervezeti mozgalmat, mely a második világháború előtti és a rendszerváltás utáni mozgalom közé ékelődik be. 
    Keveset beszélünk erről, pedig nem haszontalan tudni, hogy a múlt század első felében még az egész Nagy-Magyarországon igen fejlett kultúrája volt a civil szervezeti építkezésnek. Az olvasóköröktől, az amatőr színházkörökön, a népdal- és néptánc körökön keresztül, a baba-mama körig, a gazda-, a munkáskörig, az élet sok-sok területén alakítottak csoportokat. A nevekből is kitűnik, hogy e csoportok nagy része elsődlegesen a kultúrák és hagyományok őrzésére, értékek továbbítására, és nem gazdasági, vagy politikai célból alakultak. Még a gazdaköröknél sem elsődleges a gazdasági cél. Ott is sokkal inkább előtérbe kerül a gazdaság, a föld szeretetének, a népi kultúrának a megőrzése, a jövő nemzedéknek történő átadása, mintsem a saját anyagi érdek. 
    És itt kell megemlítenem az un. népfőiskolai mozgalmat. Erről is igen kevés információt hallani, kevés az irodalma. Pedig a gazdaság, s elsődlegesen a falusi gazdaság felvirágoztatásában igen nagy szerepe volt. 
    Rohanó anyagias világunkban, ahol a közvetlenül pénzre le nem fordítható, át nem váltható értékeket már egyre kevésbé jegyzik, van csak igazán nagy szerepe a valódi értékek megőrzését, átadását felvállalni hivatott civil szervezeteknek. 
    Ahol a szervezet építésében nem volt 50 éves szünet, ott már a legkisebb településen is a magát valamire is becsülő nemegyszer fél, vagy akár egész tucat szervezet tagja, némelyiknek vezetője. A legtöbb szervezet a hagyományok őrzésére, és mint hagyománynak, mint kincsnek, mint a múltból, elődeinktől örökölt tudásnak a jövő nemzetéknek történő átadására alakult. 
    Számunkra ma még komikusnak tűnik, ha megemlítem, hogy Angliában létezik egy egyesület, mely a lekvárfőző hagyomány megőrzésére, továbbadására alakult. Van egy íz, egy ősi íz, mely ott van génjeikben, s mely ízt nem szeretnének elfelejteni. Aki fogékony erre, akit érdekel, akinek ez nyugalmat ad, az valóságos voltában is visszautazhat minden kamera trükk nélkül évszázadokat, s teheti ugyanazt, ugyanúgy, ahogyan elődei tették, és elővarázsolhatja ugyanazt az ízt, mely íz dédszüleit, ükszüleit is elvarázsolta. S aki most ezen kacag, azzal a felkiáltással: – Most megfogtalak! Ma már nem terem egyetlen olyan ízű gyümölcs sem, ami termett néhány száz évvel ezelőtt.
    Nos az illető nagyon téved. Van még ilyen gyümölcs Angliában. Ugyanis ott azért is működik civil szervezet, hogy megőrizzék egy-egy gyümölcsfajta ősi termesztési módját.
 


 
Evezzünk egy kicsit más vizekre, s nézzünk meg konkrétan néhány lehetőséget az informális nevelés, oktatás tekintetében a civil szervezetek kapcsán. 
    Mint említettem, a múlt század elején virágzott hazánkban a népfőiskolai oktatás. Ez az oktatási forma teljesen informális volt, de nagyon szép és felemelő nevet vett fel. Az ismeretanyag átadása tanfolyami jelleggel történt, többnyire nem volt még beiratkozás sem, nem adott bizonyítványt, annál azonban sokkal többet adott: önbecsülést. Felkarolta azokat, kiknek nem volt lehetőségük egyéb módon tudás megszerzésére, vagy akik szerették volna tudásukat valamilyen területen továbbfejleszteni, vagy csak egyszerűen vágytak a szellemi javakra. Kincseket adott részükre e főiskola, elsősorban önmaguk becsülését. 
    Ma, amikor az emberi agy kezd tömegesen egyre inkább leépülni, elbutulni (Már régen tudjuk, hogy ha valamely testrészünket, szervünket nem használjuk, vagy csak egyre kevesebbet, a szerv kezd leépülni. Így vagyunk ezzel az agyunkkal. Ha csak ülünk a tévé előtt, s bámuljuk az értékesnek igazán nem mondható műsorokat, nem vesszük igénybe agytekervényeinket, így az egyre inkább visszafejlődik.), nos ma nagyobb szükség van a népfőiskolákra, mint bármikor is valaha volt.
    Be kell indítaniuk az erre specializálódó civil szervezeteknek, közhasznú társaságoknak a népfőiskolai oktatást. Az oktatást, a tanfolyami jellegű, a szisztematikus képzést egy-egy speciális terület, kérdés vonatkozásában. Az oktatást, a kincsek átadását. Mert az egyik legnagyobb kincsünk e földi életünkben a tudásunk, bölcsességünk. A tudás, a bölcsesség, melyet soha, senki nem vehet el tőlünk. A tudás, a bölcsesség mely mindig, minden élethelyzetünkben velünk van, végigkíséri életünk, és soha nem hagy cserben. A tudás, a bölcsesség, mely többet ér bármennyi összeharácsolt milliárdnál. 
    Ma még (s talán mert az emberi jogok őrködnek felette, azok betartására nemzetközi szervezetek ügyelnek, minden bizonnyal ez így lesz a jövőben is), elég sok pályázatot írnak ki a közhasznú tevékenységet végző civil szervezeteknek a neveléssel, oktatással kapcsolatban. A „nevelés, oktatás, képességfejlesztés, ismerterjesztés” az egyike annak a huszonkét közhasznú tevékenységnek, melyet a jogszabály felsorol.
    De ide sorolhatjuk 
    – a tudományos tevékenységet, kutatást, 
    – a kulturális tevékenységet, 
    – a kulturális örökség megóvását, a műemlékvédelmet, 
    – a természetvédelmet, állatvédelmet,
    – a környezetvédelmet,
    – a gyermek- és ifjúságvédelmet, gyermek- és ifjúsági érdekképviseletet,
    – a hátrányos helyzetű csoportok társadalmi esélyegyenlőségének elősegítését,
    – a munkaerőpiacon hátrányos helyzetű rétegek képzésének, foglalkoztatásának elősegítését, és a kapcsolódó szolgáltatásokat.
    Mindezek a tevékenységek olyan jogi személyiségű civil szervezetek által végezhető közhasznú tevékenységek, melyek végzésére az állam, s most már az Unió is, rendszeresen pályázatokat ír ki, a nevelést, az informális képzést tehát anyagilag is segíti. 
    Ma ugyan dívik egy olyan irányzat is, miszerint minél butább valaki, annál nagyobb az esélye arra, hogy sztár legyen belőle, elég csak a képernyőn megjelenni, magát mutogatni, s máris kapkodnak érte a magazinok, azonban minden híresztelés ellenére e divat csak igen kis körökben népszerű, s igen múlandó. 
    Ma is, ahogyan volt ez már korábban, a valódi kincsnek van igazán értéke. A mai fiatalok is vágynak arra, hogy megpróbálják magukat: mit tudnak? Tudnak-e írni, szavalni, énekelni, táncolni, szépen beszélni, mesélni, rajzolni, festeni, és még hosszasan sorolhatnám, mi mindent csinálni. Egyre kevesebb a hely, hol e próbatételre lehetőségük van. 
    Azt gondolom hát, a civil szervezeteknek, mint ahogyan tették ezt száz évvel ezelőtt, ismét fel kell vállalni e tevékenységeket.
    Szervezni kell szavaló- és prózamondó versenyt, rajzversenyt, népdalének-, néptáncversenyt, más egyéb szellemi erőpróbákat. Akár megszervezhető helyi, megyei és országos szinten is. Az ilyen eseményekre készülni kell, megpróbálni önmagunkat, becsülni önmagunkat, becsülni a másikat. 
    Ki ne szeretné megpróbálni, hogy ér-e valamit gondolatainak papírra vetése? Hol is olvastam utoljára, hogy kiírtak valamilyen szépirodalmi-, esszé- vagy valamilyen más pályázatot, egy-egy megadott témakörre? Nem tudom. Pedig írni jó. Jó papírra vetni gondolatainkat, még akkor is, ha csupán néhányan olvassák. S írni nagyon-nagyon sokan szeretnek. Ki ne álmodozna ifjú korában, hogy valamikor híres író lesz? Vannak jó, jobb és még jobb tollforgatók. De mert csak a legeslegjobbakra kíváncsi a nagyközönség, ezért az alattuk lévők elfelejtenek írni. Gondolataikat közölni a másikkal, gondolataikat továbbadni. 
    A civil szervezetek másik igen nagy mozgástere, megpezsdíteni az életet, a kultúrát e területen is. Kiírni akár helyben, egy kisvárosban valamilyen irodalmi pályázatot, s a legjobbakat közölni a helyi lapokban. Helyt adni a publikálásra minél több embernek, mert az értékek bennünk vannak, csak ha senki nem kíváncsi rá, ha senkitől nem kapunk egy kis bíztatást, hogy jó az, amit csinálunk, valakinek tetszenek gondolataink, akkor az érték bennünk marad, s elalszik. 
    Számomra a népi művészet, a népdal, a néptánc, a népviselet, a népi iparművészet, népi festészet mindig nagyon vonzó. Számomra ez a művészet a legszebb, a legtisztább. Tudom, ha ezt mondom, egyetlen nagy művész sem haragszik reám, hiszen a legnagyobb talentumok is akkor alkottak igazán nagyot, ha a néphez, a természethez fordultak, s témáikat innen merítették. 
    Nem szabad e kincset veszendőbe hagyni. 
    Mára e globalizált világban már egyre inkább az az irányzat, hogy a népnek, a nemzetnek nincs jövője, s így nem érték már a népkultúra sem. Egyes adminisztrációk e felbecsülhetetlen, sok más értékkel össze nem hasonlítható, békességet, derűt és nyugalmat árasztó kincset veszendőbe hagynák. 
    Nem teheti e kincsekkel ugyanezt a civil társadalom, nem tehetik a civil szervezetek, s nem is teszik. Egyre több csoport karolja fel a népi művészeteket. Alakítanak dalárdaköröket, népdalköröket, népi táncházakat, s talán még élnek mesterek, kik a népi iparművészet egyes ágaiban jártasak. Még e rohanó világunkban is a szép az szép. Sőt, csak a szép a szép, csak az igazán szép láttán, hallván kap szárnyra lelkünk, s ül mosoly arcunkra, csillog szemünk. 
    Oly jó volt nézni, mikor egy kisvárosban a táncházban a nagymama az unoka kezét, ő az édesanya kezét, ő az uráét, ő a szomszéd kislányét, és így tovább nagy kört alkotva, közösen tanulták a kör közepén táncoló felvezető pártól az új tánc lépteit. A lélek nyugalma gyógyír minden hétköznapi bajra, s minden földi gonoszságra. 
    Kevés embert áld meg a Teremtő igazi nagy festői, alkotói tehetséggel. Annál többet, kiknek alkotása érték mások számára is, csak nem oly kimagasló tehetségek, s még többet, kiknek keze ügyesen fogja az ecsetet, egyéb alkotó szerszámot, s alkotásaik maguknak, hozzátartozóiknak nagy örömet ad. 
    Valamikor sok tucat számra működtek alkotó műhelyek, ma alig hallani ilyenről. Alig hallani, hogy van egy festő, ki meghív magához műhelyébe művészetet kedvelőket, kisebb tehetségeket, s tábort szervez részükre. Alkotni öröm. Öröm akkor is, ha alkotásunknak nincs valódi vagy hatalmas művészi értéke. A gyermek még szeret festeni, rajzolni, öröm számára látni keze munkáját. Hová vész később e varázs?
    Biztos, hogy sok civil szervezetnek van olyan tagja, aki kapott kisebb-nagyobb tehetséget a rajz, festés, faragás, iparművészeti alkotás terén. Csak egy kicsiny útmutatás kell, egy kis bátorítás a próbálkozóknak, és máris kész a műhely, hol alkalmanként, vagy rendszeresen összejönnek, s ki több értékkel rendelkezik, ad belőle a másiknak. A csoda mindebben az, hogy aki adott, annak nem kevesebb, hanem több lesz. 
    A szülőknek, míg gyermekük kisebb, s felügyeletre szorul, sokszor igen nagy gondot okoz a nyár. Az iskolai szünet hosszú, a szabadság pedig kevés. Ahol van egy nagymama, vidéki rokon, ott egyszerűbb a kérdést megoldani, de sok helyen ez a lehetőség sem adott. 
    Ha a gyermek már nagyobb, s nem szükséges a felügyelete, akkor a helyzet még rosszabb. Mit kezdjen a fiatal azzal a temérdek sok szabadidővel? A csellengés, a semmittevés nagy bűn, melynél csak a rossz társaság adta üres programok a rosszabbak.
    Sok felnőtt is van, ki szívesen és aktívan részt vesz alkotó táborban, vagy részt venne, ha találna ilyent. 
    Van már kezdeményezés a civil szervezetek részéről nyári táborok szervezésére, melyek egy része alkotó tábor, hol a résztvevők megpróbálhatják magukat, kamatoztathatják képességeiket, alkothatnak. Hol ott lehetnek kicsik és nagyok, fiatalok és idősebbek is. Vannak már ilyen táborok, csak még kevés. Az adminisztráció ebben sem vállal igazából nagy szerepet, legfeljebb ha annyit, hogy a civil szervezeteknek anyagi támogatást nyújt pályázati kiírás formájában. Érdemes a tábort szervezőknek a pályázatokat figyelni, mert jelentős anyagi támogatást lehet a központi költségvetésből, önkormányzatoktól, másik társadalmi szervezettől ebből a forrásból megnyerni.
    S ha már a táboroknál tartok, beszélnék még ide kapcsolódóan a természetjárásról, falujárásról, az ilyen nyári rendezvényekről.
    Sok városi ember, kiknek legfőbb időtöltésük a képernyő előtti lustító ülés, lassan már teljesen misztikus lesz számára a valóság. Soha nem látták még azt a csodát, amint a föld tavasszal megrepedezik, s elindul sok új apró kis élet. Sok növény előbb csak két kis sziklevelét küldi előre, mintegy hírnökként, s aztán kibújik a földből, tör a fényesség felé.
    Hallottam hogy egy gyermek abban a tudatban volt, hogy a csokoládé a tehénből van. Ezt a gondolatot kapta az ostoba, butító reklámból. Itt tartunk. Ugye erre már mondani sem lehet semmit? 
    A természetjárásnak, a falujárásnak nagyon jelentős értékátadó, értékmegőrző szerepe van. E programok szervezését is a civil szervezetek vállalják magukra, de a diákra szeretettel odafigyelő iskolák is vállalják ebből a maguk részét. 
    Bíznunk kell abban, hogy ez az idő, melyben élünk, csak egy nagyon rövid korszaka az emberiségnek, hogy jön egy új és szebb, ahol és amikor az ember és a természet, melyből vétettünk, ismét együtt él. A természetnek ily mértékű kiszipolyozását, elhasználását sokáig folytatni nem lehet büntetlenül. Vége kell hát, hogy legyen annak az őrületnek, melyben ma élünk. Csakhogy mire vége lesz, találni-e még itt a földön embert, növényt, állatot? Lesz-e még életképes élet a földön? 
    E gondolatok kapcsán nekem Noé bárkája jutott eszembe. Bárkaprogram: Túlélőprogramok. 
    Szintén a civil szervezetek azok, melyeknek fel kell vállalni a bárkaprogramok szervezését. Megtanítani az embereket, fiatalokat, középkorúakat, időseket túlélni ezt az átmeneti korszakot. Soká nem tarthat. Egyre többen ismerik fel, hogy a föld kincseivel gazdálkodni kell, nem lehet a végtelenségig kihasználni. Nincs az a sok, ami el ne fogyna. Amit a föld több millió év alatt létrehozott, azt most az utóbbi néhány száz évben felhasználjuk. Itt valami hihetetlenül nagy ellentét van. Ezt mind többen és többen ismerik fel, s közel az idő, mikor a felismerést radikális tett követi, mikor nem engedjük többé ezt a rablógazdálkodást. Meg kell tanulnunk a természetet védeni, a javainkból csak annyit fogyasztani, amennyi kell. A fogyasztói társadalom életképtelen. A természeti népek mindent felhasználtak, mi pedig hihetetlenül pazarolunk. Ha elődeink is ezt tették volna, nekünk már nem lenne életterünk, nem lenne földünk. 
    Civil szervezetek ma már mindenhol szép számban működnek. Létrehoztak sokat városokban, falvakban. 
    A városi ember vidékre, a vidéki városba vágyik egy kicsit. Megismerni a másik életét, hétköznapjait, ünnepeit, otthonát, megismerni a másik embert. Sok értéket, tudást adhatunk egymásnak az ilyen ismeretségek, találkozások alkalmával. A diákcsere intézménye nem ismeretlen néhány iskola előtt. 
    A társadalmi szervezeteknek igen nagy lehetőségeik vannak e területen is. Mert mindenhol vannak azonos vagy hasonló tevékenységekkel foglalkozó csoportok, az ismeretség nagyon könnyű és gyors. Csak egy kis szervezőkészség kell hozzá, s máris megvannak a cserék.
    Az ember annál gazdagabb lesz, minél több társával van valamilyen szinten kapcsolata, ismeretsége.
    E kapcsolatteremtés terén igen nagy a lehetőség, s gazdag a program, akár az anyaország egyes részeit: az alföldi síkságot és a hegyvidéket, a vizeket és az erdős területeket, a városi és a falusi életet nézzük, vagy ha egy kicsit messzebbre tekintünk, és a határon innen és túlélő magyarok közötti kapcsolatokat nézzük. 
    Sok településnek van már testvére, de még többnek nincs. Pedig nagy kincset talált az a település, amelyik megtalálta testvérét. Az összetartozás, a nemzetépítés egyik eszköze. Van olyan önkormányzat, amelyik ezt a sok gyümölcsöt hozó lehetőséget felismeri, s cselekszik. De még több önkormányzat van, amelyik nem vállalja fel ezt a szervezést. 
    Most, mikor végre már nyíltan beszélhetünk a határokon átívelő nemzetegyesítésről, a testvértelepüléseknek igen nagy szerepe lehet ebben. Ha pedig valamelyik önkormányzat nem él e lehetőséggel, magukra kell, hogy vállalják e feladatot a civil szervezetek. Régi közmondás, hogy lakva ismerjük meg egymást. A testvértelepülések programjaikat szinte kivétel nélkül úgy szervezik, hogy a vendégek elszállásolása házaknál, családoknál történik. Tanulhatunk-e többet, szerezhetünk-e könnyebben, szórakoztatóbban tudást, sok-sok kincset, formálhatjuk-e egymást egyszerűbben, mint néhány éjszakába nyúló beszélgetéssel, közös természetjárással, esti tűz körüli dalolással, a helybéli finom ételkülönlegességek feltálalásával, s a búcsúestén egy szép népi mulatsággal. 
    Energiánk sok van, csupán az a kérdés, hogy mire használjuk. El is pazarolhatjuk, de igazából a semmittevéstől nem leszünk boldogok, mindig hiányérzetünk lesz. 
    Az ember azért teremtetett, hogy alkosson. Ha úgy éljük le az életünk, hogy nem hagytunk magunk után semmit, megszületni sem volt érdemes.
    Csak ki alkotott, épített, létrehozott, tett valamit, annak az élete teljes. 
    A múltat tisztelnünk kell, s továbbéltetnünk.
 
2005. Boldogasszony hava
Hardy F. Gábor
A cikk 2005. február 5-én került fel a világhálóra.
 
Visszatérés az
ESSZÉ, JEGYZET
rovat további cikkeihez
Visszatérés az
AKTUÁLIS ÍRÁSOK
főoldalára
 
 A cikkekkel kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt aktuális írásokat
e-mail címünkre valamint az 1399 Budapest, Pf. 701/578. postai címre várjuk!
ICQ-számunk: 254859031, szerkesztőség telefonszáma: 06-30/520-1428
 
Vissza a főoldalra
 
 A NapSziget folyóirat
évente négyszer
nyomtatott formában
is megjelenik.
 
Rendelje meg Ön is!
1399 Budapest, Pf. 701/578.
 
céljainkat az NKÖM támogatja
 
 
 
Művészek és művészetek a világhálón