vissza a főoldalra
 
ONLINE KULTURÁLIS ÉS MŰVÉSZETI MAGAZIN
(világhálón: 2001. március 1-jétől, nyomtatásban: 2002. tavasza óta)
 
Aktuális írások
Első közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
AKTUÁLIS ÍRÁSOK
(szerkeszti: Varga Gabriella)
 
ESSZÉ, JEGYZET
Néhány rövid történet a szeretetről
Működik az országunk jelenlegi határán, csakhogy épp a határ másik felén, Kárpátalján, Tiszaújlakon egy gimnázium, hol háromszáz diák tanulhat magyar nyelven, mely iskolából kikerült sok-sok diák őrizheti nemzetünk fennmaradását az ősi magyar földön. 
    Az iskola kapuit az épület rossz állaga miatt be kellett zárni, veszélybe került a magyar nyelvű oktatás. Sokan, nagyon-nagyon sokan voltak, kik siettek segíteni, s ma már miden remény megvan arra, hogy az épület felújítása, megnagyobbítása befejeződik, a magyar gimnáziumban továbbra is tanulhatnak a városka és a környékbeli sok aprócska magyar településeken lakó gyermekek.
    Az építkezéshez adakoztak és adakoznak a föld minden részéről. Itt az anyaországban pedig már több jótékonysági esemény került megszervezésre: többek között volt már néhány jótékonysági képárverés.
    Így szervezett immáron három polgári kör is együttesen árverést a Szeretet Ünnepe előtt néhány héttel. A helyet pedig a Polgárok Háza biztosította, természetesen ingyenesen.
    Az aukció igen sikeres volt. A szeretet sokat szívét indította adakozásra. Megint tehetünk néhány lépést a megújított iskola kapuinak megnyitása felé. 
    Sok képet eladtunk, de sok maradt is a következő árverésre. A képek száma pedig egyre csak gyarapszik, mert mindig újabb és újabb művészek ajánlanak fel alkotásaik közül néhányat a nemes cél érdekében. 
    A képvásárt kiállítással kötöttük egybe. Gondoltam hát, a kiállítás ideje alatt is áruljuk a képeket kikiáltási áron. 
    Az eseményt meghirdettük a Demokráciaközpont honlapján. 
    Néhány nap múlva csengett a telefonom. Amit hallottam a vonal túlsó feléről, nagyon megható volt. Erdély szívéből hívott egy, a nemes ügyekért nagyon boldogan és lelkesen tenni akaró, és aktívan, szorgosan tevékenykedő fiatal, általam addig ismeretlen, most azonban új és szeretett barátként fogadott magyar testvérem:
    – Én itt Gyergyón lakom, s olvastam a hirdetést. Szeretnék vásárolni egy képet. Itt Erdélyben sem könnyű a helyzetünk, de tudom, hogy Kárpátalján még nehezebb. Szeretnék hát én is segíteni a nálunk sokkal nehezebb körülmények között élőkön. 
    Mindez szóról-szóra így hangzott el.
    Megbeszéltük, hogy hogyan és miként tudjuk a képvásárt lebonyolítani. Én az alkotásokról készítek digitális képeket, azokat megküldöm az árakkal és az alkotók nevével. Egyébként is, akartuk már feltenni a netre is a kiállítás anyagát, hogy a két átverés között is tudjuk azokat értékesíteni.
    Új és szeretett barátom kiválaszt egy képet, én pedig, mivel úgyis évente legalább egy-kétszer kint vagyok Erdélyországban, majd elviszem a festményt. 
    Bennem a telefonbeszélgetés óta egyfolytában ott motoszkál az a felemelő gondolat, hogy ismét meggyőződhettem: sok-sok jóember van körülöttünk. A Jóisten ismét megajándékozott engem egy igaz, jó baráttal. 
    Néhány nappal később egy, a Polgárok Házában, Erdélyországgal kapcsolatos, könyvbemutatón vettem részt. Az egyik meghívott előadó Böjte Csaba ferences szerzetes volt. 
    A dévai kolostorban működő árvaházról biztosan sokan hallottak már, de azt kevesen tudják, Szászvároson, Szovátán, Szalontán, Zsombolyán, Torockón és Kolozsváron is van már a Rendnek gyermekintézménye, és hogy Petrozsénben is építik már az otthont. 
    Böjte Csaba meghallotta a hívó szót, tett, cselekedett. Nem zúgolódik, nem panaszkodik, csak teszi a dolgát csentben, békében, szeretetben. Ma már több mind ötszáz gyermek van szárnyai alatt, és sok-sok segítő kéz és szív, kik éppoly szeretetben, békességben és csendességben végzik szolgálatukat a magukra maradt, árva vagy nagyon szegény gyermekek között, mint az egész rend irányítója.
    Mikor az elmúlt évben pünkösdkor a Csíksomlyói Zarándokútra mentünk, útba ejtettük Szovátát, hogy megnézzük az árvaházat, és azt a szomorú pusztítást, melyet nem sokkal korábban a tűz okozott a már majdnem kész második épületben. 
    Az intézményt vezető nővér nagy szeretettel fogadott minket, megmutatott és elmesélt mindent, majd az ebédlőbe invitált, hellyel és étellel kínált, pedig akkor még nem tudta, hogy kíváncsiskodó turisták vagy szegény zarándokok vagyunk-e. Segítjük-e bármivel is az otthont, a gyermekeket, vagy csupán bámészkodunk. Semmit sem tudtak rólunk, mégis egy egész busznyi társaságot barátként, testvérként ősi magyar vendégszeretettel fogadtak.
    Mindez nagyon szép, követendő példa. Mégis, amit a Polgárok Házában e könyvbemutatón hallottam Csaba testvértől, könnyeket csalogatott szemembe.
Csángóföldről, Moldováról beszélt. Erdélyben a magyarok ma már megvannak valahogy. Helyzetük sokat javult az elmúlt másfél évtizedben. De az elcsángált magyarok sorsa igen-igen mostoha. Nincs ott azon a vidéken egyetlen középiskola sem és elemi is csak elvétve. Hosszú évtizedek óta Csángóföldről egyetlen gyermek sem mehetett el akárcsak szakmát is tanulni. 
    Ott, ha az ember ad egy mezítlábas, szakadt ingecskés gyermeknek egy szelet csokoládét, előbb csak nézegeti, forgatgatja, aztán eldobja, mert nem tud mit kezdeni vele. Még sosem látott csokoládét. 
    Akinek kevés van, aki sokat nélkülöz, ők az igazi adakozók. 
    Böjte Csaba, kinek ötszáz éhes szájat kell naponta megetetnie, ötszáz gyermek taníttatásáról, teljes ellátásáról gondoskodnia, s a pénzt szinte a semmiből előteremtenie, látva, hogy a csángói magyarok mily nehéz körülmények között tengődnek, s ahogyan ez lenni szokott, minél szegényebb sorsban él valaki, annál nagyobb családban, nos e földön nem ritka a 10–12 gyermek, a szegénység pedig számunkra elképzelhetetlenül nagy, Csaba testvér mindezt látva elhatározta, hogy iskolát, óvodát alapít Csángóföldön. Az elhatározást pedig nem követhette más, csak tett.
    A Ferences-rendi szerzetes elmesélte a kis árváknak, hogy milyen mostoha körülmények között élnek Csángóföldön a gyermekek. Oly nagy ott a szegénység, hogy az emberek nem ritkán éheznek, fáznak. A gyermekeknek sokszor ruhára sem jut, az édességet, a játékokat szinte alig ismerik. 
    Mikor legközelebb Csaba testvér indult a csángói gyermekekhez, és búcsúzott el az otthon lakóitól, azt hiszem, az ő szeméből is könny csordult ki a meghatódottságtól.
    Az történt ugyanis, hogy egyetlen gyermek sem jött üres kézzel. Mind-mind hozott a kincsecskéi közül valamit. Egy játékot, egy tábla csokoládét, egy ingecskét, egy kesztyűt, egy szép magyar népmesekönyvet, miegyebet. A sok-sok ajándékot alig lehetett a kocsiban elhelyezni. 
    Eddig a rövid történetek, melyeket meggyőződésem szerint sokan tudnak folytatni, mert bár néha úgy érezzük, nagy a hatalma a rossznak, de emellett mindegyikünkben, valahol belül, kiben mélyebben, kiben kevéssé elásva ott van a tudat: a jó felett a rossz ideig-óráig győzedelmeskedhet csak, de végérvényesen, véglegesen sosem.
 
2005. Boldogasszony hava
Hardy F. Gábor
A cikk 2005. január 30-án került fel a világhálóra.
 
Visszatérés az
ESSZÉ, JEGYZET
rovat további cikkeihez
Visszatérés az
AKTUÁLIS ÍRÁSOK
főoldalára
 
 A cikkekkel kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt aktuális írásokat
e-mail címünkre valamint az 1399 Budapest, Pf. 701/578. postai címre várjuk!
ICQ-számunk: 254859031, szerkesztőség telefonszáma: 06-30/520-1428
 
Vissza a főoldalra
 
 A NapSziget folyóirat
évente négyszer
nyomtatott formában
is megjelenik.
 
Rendelje meg Ön is!
1399 Budapest, Pf. 701/578.
 
céljainkat az NKÖM támogatja
 
 
 
Művészek és művészetek a világhálón